Tizenöt évvel ezelőtt, ha valaki lasagnét vagy muszakát készített, az már olyan valakinek számított, aki ismeri a külföldi konyhát. Ma, amikor hetente jelenik egy külföldi sztárséf könyve, hetvenkét kábelcsatorna közvetít főzőműsorokat a világ minden részéről, és a kanapén ülve azt is megtanulhatjuk hogyan kell rozmárt feldolgozni, már nem olyan könnyű lenyűgözni a népet. Akinek van ideje, meg pénze, sőt, affinitása is, az kellő odafigyeléssel és gyakorlással sushimesterré avanzsálhat anélkül, hogy a lábát valaha betette volna Japánba.
Sajnos azonban, kis hazánk alapanyagkészlete egyenlőre még alulról sem csapkodja a londoni, berlini, vagy éppen new yorki felhozatalt, így ezek a gyönyörűen fényképezett, igényesen megírt, tökéletesen működő külföldi recepteket tartalmazó kiadványoknak egy jelentős része használhatatlanná válik az egyszeri magyar háziasszony kezében, egyszerűen azért, mert délután ötkor, amikor a munkának vége, de a gyerekért még el kell menni az óvodába, és utána kell majd főzni, nem biztos, hogy arra lesz ideje, hogy darált bárányhúst, vagy levendulaszirupot hajtson a városban – és akkor még nem is említettük a vidéken élőket, ahol ezeknek a cuccoknak a beszerzése különösen nehézkes.
Így aztán, hiába szeretnénk új ízeket kipróbálni, külföldi konyhával ismerkedni, általában maradnak a jól megszokott receptek, az állandósuló „de ma mi a fenét főzzek”, mellette pedig rutinná válik az alapvetően kreatív sportágban rajtoló mindennapi főzés. Megoldás persze van, be lehet tankolni egzotikus fűszereket és alapanyagokat egyszerre, vagy csak hétvégére és ünnepekre tartogatni a különleges recepteket – nekem van egy harmadik ajánlatom. Vagy modernizáljuk picit a megszokottak – ÍzHuszár kolléga és az ő kis csavarral készült főzeléke az ékes példa arra, hogy a főzelék egy gourmand fogalom, és magas gasztróban a helye – vagy készítsünk olyan külföldi fogásokat, amelyekhez simán be tudunk szerezni alapanyagokat.
Higgyétek el, nem nehéz, a világon mindenhol vannak és voltak szegény emberek olcsó fogásokkal – nagy részük ma már emblematikus, menő, és nemzeti különlegességnek számít. Szerintetek a sólet, a ratatouille, vagy a blini a főnemesség konyhájában született? Nem hát. Arról nem beszélve, hogy a ha eleget kóstolgat az ember a nagyvilág különböző konyháiban, rájön, hogy nincs új a nap alatt, és a világ két különböző pontján két teljesen más konyhában egymásra kísértetiesen emlékeztető fogásokat talál.
Lényeg a lényeg, mai főszereplőm egy punjabi egytálétel, kb. annyira bonyolult, mint egy barlangrajz, elég hamar elkészül, nincs benne semmi beszerezhetetlen alapanyag, és még szezonális is. Az aloo mutter (vagy alo mattar, aloo matar) jelentése krumpli és borsó, Indiában szinte mindenhol készítik, vegetáriánus, és hiszitek vagy nem, engem emlékeztet egy kicsit egy jól elkészített, krémes paprikás krumplira – hús nélkül persze. A receptet Martha Stewart vega szakácskönyvében találtam, és az első, ami beugrott róla, az az volt, hogy na így kéne otthon a külföldi recepteket tálalni.
Biztos vagyok benne, hogy van autentikusabb elkészítési formája, meg abban is, hogy ezt a receptet lehet még ezt egyszerűsíteni. Elég különleges ahhoz, elkészítsük, ha valami újra vágyunk, a végeredmény viszont nem annyira mellbevágó, hogy ne lehessen letolni egy finnyás gyerek, vagy egy konzervatív ízlelőbimbókkal megáldott partner torkán. És ha az első lépést megtettük a nemzetközi konyhák felé vezető út rögös útján…a következő már sokkal könnyebb lesz!
A receptért kattints a NoSalty ízHUSZÁR blogra!
