Amennyire szeretek főzni, annyira utálok minden más háztartási munkát. A mosogatás még csak-csak, közben jól el lehet mélázni, hideg téli napokon jó melegben van a kezem, viszont a porszívózás, portörlés, mosás (teregetés, hajtogatás) soha nem tartozott a kedvenc sportjaim közé, de hát sajnos kikerülni én sem tudom őket. Mióta San Franciscóban élek, legalább a mosás kicsit közelebb került a szívemhez.
Az USA nagyvárosaiban ugyanis, ahol nagy a migráció, és mindenki csak ideig-óráig tartózkodik, esetleg fél évente költözik új lakásba, nem szokás mosógépet venni, mindenki mosodába jár. Nem abba a klasszikus, Patyolatosba, hanem a filmekből ismert mosógépesbe. Ahová az ember munka után, vagy hétvégén levánszorog a legszakadtabb ruhájában (mert a többit ugye mossuk) és pár dollárért kimoshatja-száríthatja a cuccait. Megjegyzem, szerintem egyébként nagyon jó ötlet, nem mintha megérné, mert egy év alatt megtérülne egy mosógép ára, de az egyetem alatt marhára örültem volna neki, ha nem kell kézzel mosnom, vagy olyan ismerősöknél könyörögni, akiknek van mosógépe, és szerintem anyám is díjazta volna, ha kéthetente nem állítok be egy bőröndnyi szennyessel.
Lényeg a lényeg, a mosással csak azért sikerült kicsit megbékélnem, mert az alatt az egy óra alatt, amíg a gép és a szárító dolgozik, kénytelen vagyok ott ülni, és olyasmiket csinálni elmélyülten, amire nem biztos, hogy máskor lenne időm. Olvasni, csak úgy, tervezgetni, összeírni a heti teendőket, nézni az utcán a forgalmat. És természetesen beszédbe elegyedni olyan emberekkel, akikkel elsőre semmi más közös nincs bennünk, mint az, hogy éppen egymás mellett hajtogatjuk a bugyijainkat. Egy ilyen mosós napon ismerkedtem meg Aamanival, akinek szülei Pakisztánból érkeztek, és akinek felkeltette az érdeklődését, hogy a kinyúlt jóganacimban egy indiai szakácskönyvet tanulmányozok éppen.
Beszédbe elegyedtünk, és mivel az elméleti főzés izgalmasabb témának bizonyult, mint az, hogy ki mivel fehérít, áttárgyaltuk a legjellemzőbb indiai, pakisztáni és magyar fogásokat, sőt, azt is megtette nekem, hogy belenézett a frissen szerzett könyvembe, hogy elég autentikus-e (az ember sose tudhassa).
Jóváhagyta, én meg ennek örömére elsőként ezt a curryt készítettem el. A Pakisztánban népszerű Murgh Cholay néven ismert csicseriborsós-csirkés curry tulajdonképpen a Chana Masala húsos változata. Aamani szerint akárcsak nálunk a pörköltet, ezt is százféleképpen készítik, de néhány alapszabály betartása fontos. Például, hogy a fűszerek rögtön a zsiradékra kerüljenek, hogy az kioldja belőlük a színt és az aromát, vagy hogyha ha basmati rizs helyett naannal akarjuk enni, és nincs otthon tandoori kemencénk (nekem speciel pont nincs) akkor vegyük inkább készen a naant egy indiai kifőzdében, mert otthoni körülmények között soha nem fogjuk tudni előállítani a hólyagos, ropogós lepénykéket.
Megvallom őszintén, én sima olívaolajon akartam elkészíteni, de Aamani meggyőzött, hogy ha tényleg nekiállok, ghee-vel tegyem, úgyhogy még ezt az iszonyú drágán mért indiai tisztított vajat is beszereztem hozzá, de akármilyen finom is volt, azért nem lesz a hűtőm állandó tartozéka. A receptet nagy szeretettel osztom meg veletek, azt pedig, hogy olívaolajjal, vagy ghee-vel, naannal, vagy basmati rizzsel, rátok bízom!
A receptért kattints a Nosalty ízHUSZÁR blogra!
