Nem tudom, miért jövök nektek ezzel a vadnyugat szöveggel. Viszonylag kétlem, hogy a borostás állú, marcona tekintetű Charles Bronson szerű pasik a hátukra nőtt ponchóval az órákig főzött húst még helyes kis tésztakalappal is befedték volna. Még a Túl a barátságon marhapásztoraiból sem nézném ki ezt a lépést, pedig ők a sztori szerint érzelmesebb típusok voltak, mint egy átlag klisé-cowboy. Valószínűleg csak annyi történt, hogy a mára hipsterkelléké avanzsált bádogbögrékről, amikben nagyanyáink a tejet melengették a rezsón, nekem valamiért a vadnyugat jut eszembe.
Amúgy ezzel a víziómmal elég messze az igazságtól, a pot pie, vagyis magyarul nagyon furán hangzó edényes pite kifejezetten elegáns, udvari fogásnak számított mindig is. A rómaiak különlegesebb húsokat, apró madarakat sütöttek tésztába, Angliában pedig Erzsébet királynő korában jött divatba a különböző, omlósra sült, nemes húsokat tésztába tekerni, és úgy megsütni. Vannak olyan fennmaradt receptek, amely szerint egressel töltött, apró madarakat tésztában sütöttek meg – állítólag igazi csemegének számított. A pitefaló angolok aztán magukkal vitték a receptet Amerikába, ahol a nagy földszerzés mellett nem maradt már idő madártöltögetésre. Az otthon maradott szegényeknek meg igénye és anyagi lehetősége nem volt az urizálásra, így aztán királyi csemege lassan húsos pitévé egyszerűsödött. Amivel semmi baj nincsen – alapvetően kellemes műfaj, jó maradék eltüntető, és ilyen mocsok, nyálkás időben még lélekmelegítő is. Egyik legnépszerűbb fajtája a zöldborsóval és sárgarépával főtt, tejszínes csirkés változat – én ennél jóval több ízre vágytam most.
A bögrében sütés pedig tulajdonképpen csak dizájn – bár nagyon jó, ahogy a roppanósra sült tészta alól kikandikál a szaftos hús – nem tudtam ellenállni az ötletnek, hogy ha van bögrés-mákos, meg bögrés-mikrós, akkor legyen bögrés marha is. Egy vadnyugati cowboy mindenesetre bármikor beverné szerintem – ha van rajta tésztakalap, ha nincs.
A receptért kattints a NoSalty ízHUSZÁR blogra!
