Szóval az egész úgy kezdődött, hogy csináltunk egy házibulit. A finomabb fajtából terveztük, barátok, jobb italok, főzőcskézés, egy kis activity – olyasmi jellegű rendezvény, ahol be lehet ugyan rúgni, de nem ez az esemény fő profilja, sokkal inkább a jókedv, a jó beszélgetések, meg hogy jó barátok összegyűljenek. Én már délután elkezdtem a készülődést – nem vittem túlzásba, csináltam pár kenegetőst, amit szét lehet dobni a lakás több pontján, meg sütöttem pár tepsi grissinit -abból még soha nem volt baj – és bekevertem egy adagot Petra kukoricás palacsintájából is.
Estefelé szállingózni kezdtek a vendégek, hangosabb lett a zene, az utcáról is lehetett hallani, hogy nem a Barátok közt ismétlését nézzük. Én éppen a konyhában – hol máshol – sütögettem az utolsó kör palacsintát, mikor megérkezett Paola – akit korábban még életemben nem láttam. Meg, – mint az később kiderült- más sem. Mivel bárki hozhatott kollégát, szomszédot, szocializálódni vágyó, a városba újonnan érkezett volt osztálytárs ismerősét, nem lepődtem meg különösebben egy eddig ismeretlen vendégen. Ő ledobta a kardigánját az egyik konyhaszékre majd kedélyesen elcsevegtünk, mondta, hogy Venezuelából érkezett, pár hete van csak San Franciscóban, ezt dolgozza, arra lakik, ja, igen, iszonyú milyen drága itt a lakásbérlés…aztán egyszer csak megkérdezte, hogy arepas-t csinálok-e. Mondom mit? Életemben nem hallottam még róla. Elmagyarázta, hogy ez venezuelai specialitás, kis, lapos, kukoricalisztből készülő lepénykék, megtöltik őket mindenfélével szendvicsnek, vagy csak úgy simán eszik, kenyér helyett.
A nagy kavarodásban nem jutottam messzebbre a venezuelai specialitás antropológiájában, Paolát benyelte a nappali, én meg a többi vendéggel foglalkoztam. Egy jó negyed óra múlva visszatért, és a következő burleszk-beszélgetés zajlott köztünk:
– Bocsi, merre van az emelet?
– Itt nincs emelet – illetve van, csak az már egy másik lakás.
– Hát, pedig Nick, a barátom, aki ide hívott, azt mondta, az emeleten van
– Ez egy kb. 60 négyzetméteres lakás. Emelet nincs hozzá.
– Hm. Mi a pontos címetek?
– x utca y szám.
– Jaaaa…akkor én nem a jó buliban vagyok.
Majd köszönés nélkül felkapta a kabátját, meg az üveg bort, amit magával hozott, és távozott.
Hogy milyen egy rendes arepas, azt végül szintén venezuelai Annibál barátomtól tudtam meg sokkal később. A kis bucikat vízből és kukoricalisztből kavarják ki, és csak egy kis só ízesíti. Engem megint lenyűgözött, hogy a világ csórói mindig megtalálták ugyanazokat az alapanyagokat, hogy valamit azért mégiscsak egyenek, és hogy ez a fura nevű, dél-amerikai kis buci milyen szoros rokonságban áll Erdély puliszkájával és Olaszország polentájával.
Hogy Paolával mi lett? Nem tudom. A kardigánját reggel megtaláltam a konyhában, de mivel nem tudtam, hol keressem, amúgy meg egy aranyos kis darab volt, hordtam is egy darabig. Pont addig, amíg ott nem felejtettem egy másik, budapesti házibulin. A házigazda ugyan megtalált, de arra jutottam, hátha ennek a ruhadarabnak lehet az a karmája, hogy különböző nagyvárosok házibulijain felejti ott a gazdája – így aztán mondtam a lánynak, hogy nem kérem vissza, ő viszont hordhatná pár hónapig, és ha legközelebb egy külföldi házibuliban van, engedje szabadon, és hagyja ott. Ami pedig az arepast illeti, annak a receptjét itt most ünnepélyesen átadom – készítsétek el, bulira, vagy csak egy átlag szombat estére. Ha pedig egyszer egy házibuliban találtok egy vékony, kötött, fekete kardigánt, ami senkihez nem tartozik, akkor hajrá – hordjátok pár hónapig, és hagyjátok ott valahol! Lehet, egyszer még visszakerül Paolához!
A receptért kattints a NoSalty ízHUSZÁR blogra!
