Mi már láttuk: Éjféli gyors Lisszabonba

2013. október 24.
Filozofikus kérdések, egy régi, politikával átszőtt történet és Jeremy Irons. Vajon elegendő-e mindez a jó mozihoz? Értékelhető-e önmagában az alkotás, amely Pascal Mercier - igazából ellentmondásos fogadtatású - könyvének adaptációja.

Akik olvasták a könyvet, nyilván nehezebb helyzetben vannak, ám figyelmünket irányítsuk most inkább magára a filmre. A gyanútlan néző a kezdő képsorokat látva izgalmas, modern sztorit sejt, valami meghökkentőt, esetleg szatirikusat.

Jeremy Irons önmagával sakkozik, láthatóan nem túl eseményteli az élete, és nem kifejezetten fantáziadús a ruhatára. Az azonban kétségtelen, hogy finom gesztusaival megteremt egy olyan jellemet, aki még unalmas külsejével is felkelti a figyelmünket. Még tovább csigáz minket a következő képsor: minden, ami extrémmé tehet egy történetet, egy helyzetet, gyors egymásutánban pörög. Hősünk felszáll a lisszaboni gyorsra, mi pedig vele utazunk: nem csupán egy másik sztoriba, hanem szinte egy másik filmbe.

Mi a lineáris történetszál? Röviden összefoglalva: az álmos tekintetű berni latintanár úgy keveredik Lisszabonba, hogy maga sem érti, kit vagy mit követ. Kezében egy könyv, amely filozofikus gondolataival olyannyira rabul ejti, hogy szerzőjéről, Amadeu de Prado portugál orvosról mindent tudni szeretne.

És amit látunk? Idősíkok keverednek, a Salazar-diktatúra ellenálló mozgalmának szereplői tűnnek fel, illetve lassan – tényleg lassan! – folydogál tanárunk története. Olykor magvas, filozofikus gondolatok, máskor hangulatos portugál utca- és tájképek mosnak még több árnyalatot az amúgy is sok szálon futó történetbe. Amely egy kicsit vontatott, néhány ponton nehezen értelmezhető, mert a szereplők jelleméből valahogy nem következik, amit a szemünkkel látunk. Bille August rendező filmje lehet történelmi képeskönyv, lírai visszaemlékezés, bölcseleti tanmese is. Vagy egyik sem. Mindenesetre egy biztos: Jeremy Irons remek színész.

Premier: október 24. (Vertigo Média)