Tragikomédia sok-sok keserédes felhanggal, gyomortájon szorító felismeréssel. A fekete-fehér film olyan, mintha egy régi fényképalbumot lapoznánk, mégis megkapóan őszinte vallomás korunkról. New Yorkban játszódik, de az alaphelyzet bármelyik milliós nagyvárosba áthelyezhető. Noah Baumbach rendező és forgatókönyvíró úgy meséli el a történetet, hogy az általános érvényűvé emelkedik. A díszlet, az élet ritmusa, dinamikája ugyan sokkolóan mai, ám a konfliktusok ennél jóval mélyebb, „többrétegűbb” lelki történésekből, élethelyzetekből születnek. A humor pedig hasonlóan oldja ezt a drámai feszültséget, ahogy anno egy-egy Chaplin-klasszikus tette.
Nem véletlen, hogy Tarantino mester a 2013-as termés legjobb tíz filmje közé sorolta az alkotást rendes évi toplistáján. A romantikus vígjáték megjelölés tán a készítők nagyvonalú csúsztatása, mert ez nem az a hátradőlős, bájos mozi. Ennél jóval realisztikusabb, karcosabb – képi világát, helyzet és jellemkomikumát tekintve is.
független filmes, korábbi filmjéért (A tintahal és a bálna) már Oscar-jelölt Noah Baumbach együtt írta a forgatókönyvet a főszereplő Greta Gerwiggel, valószínűleg életrajzi elemeket is beleszőve. A pályakezdő fiatal értelmiségi lét egy olyan lány életén keresztül mutatkozik meg, aki nem akar besorolódni, és nem tartozik senkihez. Pénze nincs, fantáziája, életkedve annál inkább. Árulások, képmutatások szokásos hullámában éli az életét, és valami igazi után vágyakozik. Amit megfogalmazni is nehezen tud. Hirtelen ötlettől vezérelve Párizsba utazik, de a város ott is csupán élettelen díszlet marad. Valódi emberi kapcsolatok nélkül. A grandiózus tervek pedig szép lassan hol túlélési stratégiává, hol apró örömforrássá szelídülnek.
A már-már dokumentarista életmese kollektív tudatalattink modern kori rétegeit fejti fel, humánusan, egyszerűségében zseniálisan, szerethetően és szellemesen.
Premier: október 31. Mozinet
