Az első években mennyire nehezítette meg a Barátok köztös múlt a színművészetis létezésed?
Semennyire. Soha nem éreztem azt, hogy emiatt hátrányok érnének. Az osztálytársaimat ez soha nem zavarta – legalábbis soha nem mondták. Teljesen nyíltan beszélgettünk erről, nem volt az a véglet sem, hogy úgy teszünk, mintha ez nem lenne. Öt évet töltöttem el a sorozatban, sok mindent megtapasztaltam ott is, az osztályfőnökeim pedig soha nem kérték tőlem, hogy ezt a tudást ne használjam. Arra világítottak rá, mi az, amit ezen kívül meg kell tanulnom. Egy színművészetis osztályközösség gondolkodásmódjának kialakulásában az osztályfőnököknek nagyon fontos szerepe van. Marton László, Hegedűs D. Géza és Forgács Péter egyaránt nyitottan álltak hozzá ehhez a kérdéshez, és soha nem sugallták azt, hogy a múltamnak e részét szégyellnem kellene.
Tulajdonképpen a sorozat alatt nőttél fel.
Igen. 17 évesen kerültem be, és majdnem 23 voltam, amikor távoztam. Vannak ajtók, amiket a Barátok közt nem nyit meg, de nem hiszem azt, hogy bármitől elestem volna, azért mert egy sorozatban játszottam. Ennek ékes példája, hogy felvettek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Pedig szokták mondani, hogy ez sorozatszínész múlttal lehetetlen. Nem volt az.
Az életkorod nem okozott frusztrációt? Vannak nálad sokkal fiatalabb osztálytársaid.
Dehogynem! Az öcsém három évvel fiatalabb nálam, nekem ő volt mindig a „kicsi”. Az osztályban viszont találkoztam majdnem 9 évvel fiatalabbakkal is. Addig a kislány voltam mindenhol, és hirtelen én lettem az öreg – vagy legalábbis a nagylány. Idő volt ezt megszokni. Ha huszonöt évesen kezdesz el egy egyetemet, átfut az agyadon, hogy harminc leszel, mire befejezed. Azon gondolkodtam, hogy nem kellene nekem otthon lenni, gyerekeket szülni? Ahogy elkezdtünk dolgozni, az akadályok ugyanúgy akadályok voltak nekem is, mint a többieknek, elmúlt ez a rossz érzés. De ehhez másfél év kellett!
Erős osztályközösség vagytok?
Azt hiszem, az én osztályom legnagyobb erénye, hogy ha munka van, mi nagyon tudunk együtt dolgozni. Mindenki félre tudja tenni az egóját, természetesen saját magamat is ideértve. Olyankor mindenkinek az a fontos, hogy a közös dolog jó legyen. Az embert, amikor felveszik az egyetemre, azt akarja bebizonyítani, hogy mindent tud. Fantasztikusan táncol, remekül énekel, mindenben tökéletes. Aztán szembesül vele, hogy van, amiben a másik sokkal jobb nála. Az osztályunk felismerte azt, hogy nem lehet mindenki mindenben erős, és ha megismeri valaki a gyengeségeit, akkor megfogja egy olyan társa kezét, aki ügyesebb nála, akitől tanulhat. Akkor az a másik segít, és együtt mindenre van megoldás. Ez nagyon erős biztonságérzetet ad: ott van tíz másik ember, aki ugyanazért dolgozik. Ebben a tanárainknak is nagyon nagy szerepe volt.
A Vérnász című mozgásszínházi előadásotokban szó szerint egymás kezét fogjátok. Neked mennyire volt nehéz ez a próbafolyamat? Egykor férfiak bálványoztak, a nők pedig irigyelték a testtudatodat.
Az ember annyira nő, amennyire a környezete annak tartja. Az egyetemen az első két évben nemhogy jó nőnek, de nőnek sem éreztem magam. Előtte megszoktam, hogy néha az emberre „úgy” néznek a férfiak. Az egyetemen aztán mindenkire „úgy” néztek, csak rám nem. Azzal keményen meg kellett küzdenem, hogy itt más a szituáció. Itt soha nem éreztem magam femme fatale-nak. Bár igazából egyáltalán nem gondoltam ezt soha magamról. A tánc egyébként sem az erősségem, nagyon félek a koreográfiáktól. A Vérnász rendezőjének, Horváth Csabának be is vallottam, hogy rettegek. Nagyon magasra tette a lécet, de miután túljutottunk a kezdeti nehézségeken, egyre több mindent meg tudtam csinálni. Reménykedem, hogy nem lógok ki a többiek közül.
Különleges pillanat lehetett, amikor bementél a Pesti Színházba a Víg nagy színésznőivel együtt próbálni a Sógornőket.
Nagyon szerencsésnek érzem magam. Egy olyan légkörben dolgozhattam, ahol mindenki próbált segíteni, tudták, hogy ez nekem egy új helyzet. Nagyon türelmesek voltak. Közben pedig igazából már csak azért is hálás lehetek, mert láttam ezeket a fantasztikus színésznőket munka közben. Kamaszkori színházélményeim nagy része hozzájuk köthető, bérletünk volt a Vígszínházba. Gyerekként elképzeltem, milyen lenne ott, mellettük, és most együtt játszhatok velük. Fantasztikus érzés.
Zsótér Sándorral másodszor dolgozol együtt, most a Téli utazást próbáljátok a Vígszínház Házi Színpadán.
Ez a Jelinek mű egy igazi belső utazás. Egy járatlan útra lépünk Zsótér Sándorral, akinek az ízlésében 100 százalékosan megbízom. Amikor elkezdtünk próbálni, azt éreztem, hogy meg kell becsülni ezt az időszakot, mert ritkán találkozik az ember ilyen anyaggal. Nem könnyed darab, ami biztos siker. Bátor vállalás ez a rendezőtől, és Eszenyi Enikőtől, az igazgatótól is. Azzal, hogy általam nagyon tisztelt emberek ennyire bátrak, rám is átragad egy nagyon erős akarás. Görcsök nélkül, hihetetlen lelkesedéssel.
A szabad óráid mivel telnek? Amikor se színház, se munka…
Abszolút hétköznapi dolgokra kell gondolni. Reggel lemegyek, megsétáltatom a kutyát. Néha összekapunk a barátommal, hogy éppen ki vigye le. A régi szemüvegem összekarcolódott a táskámban, most fog elkészülni az új, már nagyon várom. A napokban pedig kaptam egy piros kávéfőzőt, eddig nem volt otthon. Ennek most nagyon örülök.
Fotó: Kirschner Anna
Make up: Bukor Ágnes – Nesbu
