Londonban élő emigráns színésznőről és az őt érő nehézségekről szól a darab. Fájdalmas volt a színpadon újraélni ezeket a pillanatokat?
Hogyne, hiszen mindennek, ami a színpadon történik, valóságos alapja van. Persze nyilvánvalóan nem pont így történtek a dolog, de ugyanezt a bizonytalanságot, fájdalmat és tehetetlenséget kellett megélnem, miközben próbáltam megértetni az emberekkel, hogy miért is vagyok ott, és bebizonyítani, hogy ők is profitálhatnak a munkámból.
Milyenek voltak a kezdetek Londonban?
Nagyon nehéz volt, különösképpen a beilleszkedés. Bár én korábban már dolgoztam kinn, de vendégművészként ott lenni egészen más minőség, mint mikor az ember elhatározza, hogy szeretne odaköltözni. Onnantól kezdve, hogy eldöntöttem, ott akarok élni, vendégművészből, ebből a nagyszerű pozícióból egy csapásra emigránssá váltam.
A darabban is felmerül az akcentus problémája. Sok fejtörést okozott?
Igen, nagyon sokszor emiatt esek el munkalehetőségektől. Ahogyan a darabban is mondom, bár tény, hogy Londonban minden második embernek akcentusa van, de nem színpadon, nem a filmekben vagy a televíziózás világában. Az ír vagy skót akcentus még esetleg elfogadott, de a kelet-európai már nem. Szerencsére van már néhány bátor rendező, aki azt mondja, hogy sokkal fontosabb számára, hogy legyen egy érdekes színésze a színpadon, mint az, hogy milyen akcentusa van.
A kritika és a hazai színházi világ elutasítása volt az, ami elüldözte Magyarországról?
Itthon egyszerűen lehetetlenné tették, hogy dolgozhassak. A Sámán Színházzal sokáig csináltunk darabokat, jártunk külföldre, rengeteg díjat is kaptunk, de Magyarországon nem adtak semmi támogatást. Tulajdonképpen abból tartottam fenn a társulatot, hogy mindent, amit külföldön kerestünk visszaforgattam az előadásokba. Illetve voltak csodálatos munkatársaim, akik hajlandóak voltak ingyen dolgozni pusztán a művészetért, de hát ők is negyven éves emberek, akiknek családjuk van, ezt nem várhattam el tőlük. És aztán volt egy pont, amikor vége volt. Ha nincs ételed, nem eszel, ha nincs házad, akkor elázol az esőben, ez ilyen egyszerű. Azért mentem el, mert nem volt más választásom.
Van Önben harag emiatt?
Arra tudnék utalni, amit az előadásban is mondtam, hogy nem szabad a tehetséges embereket visszahúzni és ellehetetleníteni, állandóan csak a terhet rakni rá, de sohasem adni cserébe semmit. Ez ebben a szakmában nem így működik. Nem mondanám, hogy haragszom, de fontosnak tartom megemlíteni, hogy „ezt nem csináltátok jól!”. Leginkább az fáj, azt hiszem, hogy a szüleim mellett nem tudok itt lenni, most, hogy már idősek, de ők szerencsére nagyon megértőek, és arra bíztatnak, hogy éljem az életem. Úgy érzem, nekem inkább a lányom segítése a kötelességem, neki pedig így a legjobb.
De az, hogy most London legszínvonalasabb intézményeiben játszhat elégtételt jelent?
Hát hogyne. Nagyon hosszú listát tudnék írni arról, hogy milyen színházak rúgtak ki, milyen alapítványok nem adtak pénzt, milyen közegekben volt mindaz, amit felajánlottam elutasítva. Gondolom, ők most nem örülnek neki (nevet). De nem ez a lényeg, nem is ezért akartam ezt az előadást ide elhozni, hanem sokkal inkább azért, hogy megmutassam a világot, amit megtapasztaltam Londonban. Mert amit mások itt nem mondhatnak el, mert rizikós, azt én nyugodtan mondhatom, mert én itt leszek hat előadáson és aztán elmegyek.
Ha most visszahívná a hazai színházi élet, igent mondana?
Nagyon szívesen dolgozom Magyarországon, de most már elkezdtem valamit építeni Angliában, mit egyszerűen nem hagyhatok ott, nagyon nagy butaság lenne. Leszerződni, mint színész nem tudnék úgysem, de persze szívesen eljövök ide filmezni, vagy elhozni egy előadást. Szeretném, ha olyan lenne a világ itt Magyarországon, hogy azt mondhatnám, hogy „jó”, de nekem mindent fel kellett adnom azért, hogy kimehessek. Nekem nincs itt lakásom, azt is feléltük, mert a lányom abból a pénzből tanult, nincs itt semmim.
Színészként, koreográfusként és rendezőként is dolgozik. Van ezek között valami sorrend, aszerint, hogy melyik áll legközelebb a szívéhez?
A színészetet és a koreográfiát is nagyon szeretem! A rendezés egy bonyolult dolog, mert rendezni a saját ötleteimet szeretem. Nincsen igazán sorrend, szeretek az egyik oldalról a másikra menni, néha jó rendezni, néha jó beállni a hátsó sorba, és csak várni az utasításokat. A tánc sajnos most már korlátokhoz van kötve, nem tudok olyanokat, mint tíz évvel ezelőtt, már nem ugrom hátraszaltókat az asztalról a színpadon. De persze a mai napig nagyon szívesen mozgok.
Hogyan került az X-Men forgatására?
Volt egy casting-director, aki látott engem színpadon, és ő hívott meg a meghallgatásra, aztán meg is kaptam ezt a kis szerepet. Nagyon érdekes volt, kivittek a hatalmas Pine Studios-ba, ahol találkoztam a sztárokkal, a rendezővel. Kevin Baconnel dolgoztam két hétig, tényleg nagyon érdekes volt. Majd írok erről egy könyvet egyszer (nevet).
Számíthatunk arra, hogy újra visszatér Magyarországra a közeljövőben? Akár csak egy-egy vendégelőadás kedvéért?
Hát most nem hiszem. Egy darabig biztosan nem. Már ez is elég veszélyes vállalkozás nekem. Hétről-hétre élek továbbra is, ebből az előadásból meg nem keresek, sőt… Ezt egyébként fogom játszani Londonban, a Soho Színházban, ami hatalmas dolog, úgyhogy próbálok úgy tekinteni erre, mint egy befektetésre.
Fotó: Brozsek Niki
