Felméry Lili – Bárhol táncra tudok perdülni

2014. május 30. |

Főszerepek, szakmai díjak és persze a közönség elismerő tapsa estéről estére. A magántáncosnő idén zárja negyedik évadát a Magyar Állami Operaházban. Az utóbbi hónapokban karrierjének eddigi legnehezebb időszakán van túl. Sérülésről, kritikáról és a szezon utolsó premierjéről, a Hófehérkéről is beszélgettünk Felméry Lilivel.

Felméry Lili – Bárhol táncra tudok perdülni

A víg özvegy premierje után a színpad mögött vártalak. Nem ismertem rád. Hebrencs voltál és parancsolgató. Emlékszel erre?

Egyáltalán nem. Utólag is elnézést kérek (nevet). Néha annyira magával ragad a szerepem, hogy utána képtelen vagyok azonnal visszaváltozni önmagammá. A színpadi szerep nem csak játék, tulajdonképpen sok van benne a saját személyiségünkből is. Valencienne megformálása különleges feladat volt. Minden nő szeretne egy kicsit olyan lenni, mint ő. Megvan mindene, gyönyörű és fiatal. Rajonganak érte a férfiak. Csak úgy pezseg körülötte az élet. Minden az akarata szerint történik.

Amikor lement a függöny, azonnal odalépett hozzád a mestered. Megmutatta, miben hibáztál a színpadon, majd azt újratáncoltatta veled. Ez bevett szokás nálatok?

Bennük akkor még friss az élmény. Sokszor még nálunk is jobban izgulnak az előadások közben. Ez egy állandó próbafolyamat, soha nem lehetsz megelégedve magaddal. Nagyon fontos a külső szem, aki segít és javít. Sokat jelent számunkra, mit mondanak a mesterek egy-egy előadás után, valamint a kritikájuk, legyen az akármilyen.

Nem titok, hogy a kedvesed, Leblanc Gergely szintén balett-táncos. Egymás munkáját mennyire elemzitek ki?

Sokszor egy előadás után elég csak kézen fogva hazamenni, vagy örülni a másik sikerének. A szakma természetesen sokszor a beszélgetések tárgyát képezi, de odafigyelünk, hogy az életünk másról is szóljon. Persze adunk tanácsokat is egymásnak. A mi munkánk nem csak az Operában zajlik. A balett termen kívül is az aktuális darab körül forognak a gondolataink. Én például bárhol táncra tudok perdülni. Még az utcán is.

Vagy épp a fotózás ruhapróbáján…

Biztosan kipróbáltam egy lépést, amire éppen gondoltam. Előfordul. Egy táncos nem tudja meghazudtolni önmagát.

Láttalak spicc-cipőt varrni, meséltél a szerepeidről, a jelmezekről. Így szerettem csak meg igazán a balettot. Most viszont bárki közelebb kerülhet a szakmátokhoz a Táncmesék Felnőtteknek kezdeményezéssel, ahol nem csak testtel, hanem szavakkal is bemutattok egyes darabokat.

Simon Istváné az ötlet és a megvalósítás, akivel életem első Rómeó és Júliáját táncolhattam 18 évesen. Ő kért fel a legutóbbi előadásra, a Hattyúk tavára. Egészen más élmény ez a nézőknek. Egyes táncbetétek között mesélünk is a darabról. Interaktív, így bárki kérdezhet tőlünk. Az Operaházban általában nem látjuk a közönség reakcióit. Itt viszont halljuk, ha mosolyognak és látjuk a kíváncsi tekintetüket. Folyamatosan készülünk új előadásokkal, amelyekről többet a Táncmesék Felnőtteknek oldaláról lehet megtudni.

Mégis van, amit még egy ilyen interaktív műsorban sem tapasztalhat meg a közönség. Nehéz hónapok vannak mögötted. A karriered első sérülésével kellett megküzdened. Fizikai vagy inkább lelki fájdalom ez egy táncos életében?

Az idei évad során sokat tapasztaltam. Normális, hogy kudarc is van egy táncos életében. De eddig még ilyen minőségében elkerült. Egy térdsérüléssel küzdök, ami inkább lelkileg megterhelőbb számomra. Minden nap szembenézni azzal, hogy nem bírod elvégezni a munkádat, hogy mindig megvan az a pont a balett órán, amikor meg kell állnod, mert nem tudod végig csinálni a feladatokat. Egy premiert is le kellett mondanom emiatt.

Mi volt számodra a legnehezebb ezekben a hetekben?

Borzasztóan nehéz volt türelemre hangolni magamat. Nem percenként nézni, hogy hajlik-e a térdem, vagy tudok-e már ugrani. Felpolcolt lábbal feküdni egy ágyban és várni a gyógyulást, miközben próbálhatnék egy főszerepre. Ez nem én vagyok. Ugyanakkor volt időm kicsit átgondolni az életemet. Nagyon szerencsés vagyok, amiért ilyen szeretetben élek. Van egy segítő családom és egy párom, akik mindent elkövettek azért, hogy jobban legyek.

Mennyit engedsz láttatni a problémáidból a munkahelyeden, a kollégáid előtt?

Nem engedek sok mindenkit közel magamhoz. Amúgy ez belénk is van nevelve. Kilenc éves korunktól élünk egy olyan közegben, ahol nem csak az őszinte vélemények találnak meg. A Táncművészeti Főiskola első napján azt a jó tanácsot kaptam, hogy ‘Lili, oké, menjél és tedd a dolgodat! Egyet ígérj meg! Ha sírni kell, magadra zárod a mosdó ajtaját és egyedül sírod ki magadat.’ Bár hasznos intelem, én magam ezt soha nem tudtam alkalmazni. Ha úgy adódik a terem közepén is sírva fakadok. De az okot csak kevés emberrel osztom meg.

Május 30-án premiered lesz. Egy klasszikus mese, a Hófehérke.

A Hófehérke és a 7 törpe egy különleges darab, ahol szerencsére a jó győzedelmeskedik. Sok-sok gyerek jön el megnézni minket, akik nagy szeretettel és izgalommal ülnek be erre a balettra. Hatalmas az ováció, taps, sőt, akad olyan kicsi is, aki elsírja magát a mostoha belépőjénél. Előre figyelmeztetnek, ha veszély leselkedik rám. Ennél a darabnál a táncos érzi a közönség jelenlétét, ettől is olyan különleges. Alig várom, hogy ismét a részese lehessek az élménynek.

Fotó: Csernák Bence

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra