Interjú Simon Marcival – Több műfaj, több szabadság

2014. május 21. |

Hogy mitől lett újra menő a költészet? Nem tudni, pedig ezt is próbáltuk megfejteni Simon Marcival. Az év legszelesebb tavaszi délutánján ültünk a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, és ha már erre a kérdésre nem találtunk egzakt választ, hát beszélgettünk slam poetryről, költő-létről és persze Marci régi-új kötetéről.

Mindig, mindenütt elmondják, hogy keveset olvasunk, azt is hozzá szokták tenni, hogy verset még kevesebbet. Nekem viszont az a benyomásom, hogy a líra kezd visszatérni az életünkbe.

Szerzőként az én nézőpontom biztosan nem objektív, de alapvetően én is inkább az utóbbival értek egyet. Egy évvel ezelőtt hármunk kötete jelent meg a költészet napjára: Pion Istváné, Sirokai Mátyásé és az enyém, a Polaroidok – és ezeket a könyveket azóta folyamatosan újra és újra kell nyomni. Ami számomra azt jelenti, hogy bekerültek a köztudatba, megismerték, talán meg is kedvelték őket az olvasók. Ha ez nem így lenne, akkor nagy valószínűséggel a Daloknak (Dalok a magasföldszintről) sem lehetne most újra-kiadása. Azt, hogy ténylegesen „visszatért-e a mindennapjainkba” a líra, én nem tudom megmondani, csak azt, hogy amennyire én látom, most rengetegen érdeklődnek iránta. Figyelve a Facebookon, Tumblren megjelenő tartalmakat, az emberek hihetetlen mennyiségben teszik fel a saját szövegeiket, vagy még többet mások verseit.

Mi lehet ennek az újrafelfedezésnek az oka?

Ez egy érdekes olvasás-szociológiai kérdés lehetne (nevet), de mivel pontos adataim nincsenek, csak a saját benyomásaimra és elképzeléseimre hagyatkozhatok. Amennyire én tapasztaltam, öt-hat évvel ezelőtt még többnyire az volt az irodalmi szakmán kívüli, általános hozzáállás, hogy a költészet az valami idejétmúlt, romantikus, belterjes, furcsa butaság, szóval nem vették igazán komolyan. Aztán az – egyébként szerintem nagyon erős szerzőkkel teli, de határozottan mozdulatlan – állóvízbe belerobbant a slam poetry, ami a maga módján óriási löketet adott a lírának is. De ez persze szintén az én kevéssé objektív nézőpontom. Az is igaz ugyanis, hogy ez a változás egyes kiadók érdeme is (értem ez alatt a sajátomat elsősorban), akik nyitottak az újdonságokra, és a versesköteteket igyekeznek olyan csatornákon is reprezentálni, amiken keresztül sokkal könnyebben válnak ismertté, és amik lehetővé teszik, hogy bekerüljenek – képzavargyanús kifejezéssel élve – a kulturális fogyasztás vérkeringésébe.

Tény és való, hogy már nincsenek a könyvesboltok sarkába száműzve ezek a könyvek.

Persze, és ez egy öngerjesztő folyamat, mivel innentől még jobban kell figyelni a dizájnra, ami viszont még eladhatóbbá tesz – bár ez megint csak a magánvéleményem – egy-egy kötetet. Ráadásul van egy nyitási szándék a szerzők felől is. Számomra mindig öröm, ha egy író vagy költő nem csak leír valamit, hanem azt is fontosnak tartja, hogy utána kiálljon, és arcot adjon a szövegei mellé. Annak ugyanis, bevallom, nem nagyon látom értelmét, hogy valaki magára hagyja a könyvét, azzal a felkiáltással, hogy majd lesz valahogy.

Meg lehet még egyáltalán csinálni azt, hogy valaki visszahúzódik az elefántcsont-tornyába és, ahogy te is mondtad, magára hagyja a művét?

Nem csak, hogy meg lehet, de néha szinte elvárásnak tűnik. Aki nagyon oda akar állni a könyve mellé és sokat magyaráz róla, az kicsit még mindig gyanús, ez egy abszolút létező jelenség. Én azért abban bízom, hogy lehet ezt elegánsan is csinálni. Ízlés kérdése is, természetesen senkit nem kényszerítenék semmi olyanra, amihez nincs kedve vagy „gyomra”. Számomra viszont az elefántcsont-toronyban bujkálás és az ezzel járó pózok egy olyan művészeszményhez tartoznak, amit én pillanatnyilag nem érzek érdekesnek vagy működőképesnek. 2014 van, naponta egy kisebb lexikonnyi információt öntenek az arcunkba különböző csatornákon – és attól függetlenül, hogy ezt személy szerint jónak vagy rossznak ítélem-e egyébként, borzasztóan hamisnak és hazugnak érezném, ha eljátszanám, hogy nem ugyanabban a világban élek, mint mindenki más. Ne érts félre, senkit nem akarok arra kényszeríteni, hogy jobb belátása ellenére „közszereplővé” váljon, csak úgy gondolom, hogy az elmélyült, magányos „alkotómunka” és a világtól való, finnyás elzárkózás egyszerűen nem ugyanaz.

Ha már a kiállásnál tartunk, egy költőnek mindenképpen kell valamilyen ügyet szolgálnia műveivel, vagy szabadon eldönthető, hogy ki mire „használja” a verseit?

Ezt szintén mindenkinek szíve joga eldönteni. Én például a verseimbe nem engedek be semmiféle politikumot, mert úgy gondolom, hogy a vers számomra ennek nem terepe. Másrészt viszont a közéleti kérdések nyilván fontosak, ezért jött kapóra a slam poetry is. Amit a verseimbe biztosan nem írnék soha bele, azt ott elmondhatom.

Kaptál már olyan visszajelzést, hogy valaki mondjuk nem tudta elfogadni, hogy egyik oldalról van a költészeted, másik oldalról meg mindaz, amit slammerként képviselsz?

Van néha némi értetlenség ezzel kapcsolatban ez tény és való, bár én tényszerű ellentmondást nem érzek a szövegekben sehol, vagyis különböző stílusok (műfajok) ezek, de számomra eléggé látványosan azonos tőről fakadnak. Viszont igen, időről időre felmerül, hogy miért nem egyfélét csinálok, bár erre főleg némi értetlenséggel tudok csak válaszolni. Igyekszem mindenből kihozni a maximumot, szerzőként pedig kimondottan jó, hogy ennyi féle szabadság megadatik a különböző műfajokon keresztül.

A slamre egyébként te bukkantál rá, vagy a szervezők találtak meg téged?

Valuska László hívott először 2011-ben, a 27. születésnapomon egy ilyen estre fellépni, ahol nagyon megtetszett a közeg is és a műfaj kötetlensége is. A társaság is szimpatikus volt, rengeteg tehetséges ember, és úgy tűnik, szerencsére, nekik is tetszhetett, amit csináltam, mert elkezdtek keresni és hívni. Szóval ott ragadtam.

Mindig van mit mondanod?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy igen. Ezt a helyzetet költőként könnyebb kezelni, mert az eleve egy kötetlenebb dolog, verset nem nagyon „rendelnek” időre. A slamnél egy kicsit bonyolultabb a felállás. A tematikus versenyeken például bármikor szembejöhet olyan téma, ami kevésbé fog meg, de ez még mindig inkább írói feladat semmint életprobléma. Az írásnak is van egy mesterségi része, ugyanúgy, mint a cukrászatnak, vagy az asztalosságnak. Ezt, amennyire én látom, mindenkinek el kell sajátítania ahhoz, hogy legyen bizonyos szöveg-rutinja, amivel túl lehet élni az ilyen helyzeteket is, ha úgy adódna. Nem jó persze csak rutinból dolgozni, mert az azért elég haloványra sikerülhet még jó esetben is, de néha ki tudja segíteni az embert.

Áttérve a köteteidre, a Polaroidok és a Dalok is úgy gondolom, azért népszerűek, mert amikről szólnak, ahol a történetek játszódnak, az lehetne bármelyikünk szakítása, bármelyikünk lakása, bármelyik szórakozóhely, ahova járunk.

Nagyon örülök, ha így látod, mert ez valamelyest célom volt, vagyis hogy a személyesből összeeszkábálni valami általánosat, ezt szerettem volna. Bár pont ennek a „személyesnek” a kapcsán futottam már bele többször, hogy azt fejtegetik, hogy valahol azt írom, hogy „ősz”, akkor ott biztosan 2010 szeptemberéről van szó. Ilyenkor általában nem bírom ki és muszáj közbeszólnom, hogy jó esetben egy szöveg önmagát működteti, és azon belül legyen helye annak, hogy „ősz”, mert más úgysem számít, végképp az, hogy szeptemberben vagy februárban írtam-e.

Te egyébként szeretsz verseket olvasni?

Szeretek, persze. És főleg szeretek „meglepő” verseket olvasni. Régen szokásom volt emiatt antikváriumokból begyűjteni a legképtelenebb antológiákat, hogy ilyesmikre találjak. Van otthon egy igazi ínyenc darab, a „Szovjet költők antológiája”, ami egy két kötetes gyűjtemény 1955-ből, ha jól emlékszem. Elképesztő könyv, van benne egy részlet egy eposzból, ahol minden harmadik rím az, hogy Sztálin. Mérhetetlenül abszurd, szinte nem is evilági az egész. Mint egy időkapszula. Értékelhető szöveg talán egy-kettő ha akad benne, mégis imádtam, olyan volt, mintha valami vintage sci-fit olvasnék. Egyszerűen azért, mert teljesen különbözik mindentől, amit megszoktam. Szóval, ha arról van szó, hogy milyen verseket szeretek olvasni: olyanokat, amilyenekre nem számítok.

Fotó: Kőmíves István, Valuska László

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

Siker határokon túl: Győri Noémi fuvolaművész fuvolaművész

Siker határokon túl: Győri Noémi fuvolaművész