Mi volt az egyetemi évek legfontosabb tanulsága?
Képtelen lennék egy bővített mondatban megfogalmazni, mit takar az a tudás vagy tapasztalat, amit ott szereztem. Könnyen megragadható, nem annyira pedagógiai, mintsem gyakorlati tanulság: attól, hogy valaki elvégzi az egyetemet, még egyáltalán nem biztos, hogy színészként boldogulni fog.
Mégis, sokat változtál az egyetem alatt?
Igen, de valószínűleg azért is, mert eleve olyan életkorban voltam, amikor jellemzően sokat változnak az emberek. Viszont elképzelhető, hogy más jellegű deformációkat okozott volna a személyiségemen egy másik egyetem. Mindenesetre páratlanul jó évek voltak, miközben sikerült kibontakoznom.
Ez az időszak csak és kizárólag a színészetről szólt?
Az első két évben hétfőtől szombatig, látástól vakulásig dolgoztunk, csak vasárnap szabadultunk el. Nagyon komoly műhelymunka folyt, aminek adódott egyfajta nyári tábori hangulata. Állandó kreatív munkára voltunk ítélve, és bátran kísérletezhettünk.
Mennyire volt ez megterhelő?
Határozottan igénybe vett az egyetem fizikailag, aminek nagyon örültem. Lekötötte az energiáimat. Heti négyszer három órában voltak mozgáskurzusaink, ami a klasszikus táncoktól a karatéig sok mindent felölelt. Nyegle kis gimnazistákból a második, harmadik év végére megedzett felnőttek lettünk. Amire tényleg nagy szükség volt, hiszen a színészet állandó fizikai és idegrendszeri éberséget igényel.
Mit tanultál volna még szívesen, ha nem színészetet?
Szociológiát. A mai napig szemezgetek vele. A gimnázium utolsó két évében egy igen tekintélyes történelem tanárhoz kerültem, aki olyan fegyelmet követelt, hogy esély sem volt a lébecolásra. Kialakult egy olyan atmoszféra és munkamorál, ami kiváló terepet biztosított a történelemben való elmélyülésre, és ami ebben a tudományban kiemelkedően fontos: az összefüggések tanulmányozására.
A végítélet napja című darabban
Néha csak egy kis fegyelemre van szükség?
A fegyelem nagyon fontos. A színészetben is. Ha valaki nem lép be időben a színpadra, megszűnik a jelenet, megreked az egész előadás.
Fokozott koncentrációt igényel a munkád. Mikor van idő ténylegesen kikapcsolni?
Pár napra előre mindig fejben tartom, hogy éppen miben játszom. Attól függően, hogy egy előadás mennyire megterhelő, készülök rá mentálisan, vagy technikailag. Persze nem mindegyik határozza meg a hétköznapokat, és idővel a legtöbb rutinná válik. Jóféle értelemben. De azért résen kell lenni. Így igazán csak nyáron tudom elengedni magam.
Hamar beilleszkedtél a Katonába?
Azt hiszem, igen. Nyilván vannak ennek fokozatai: lehet például valaki emberileg szimpatikus, de a munkában, a teljesítményben méretik meg igazán, hogy elfogadnak-e. Ha a munkámon érzi a színház, hogy ide vágyom, ide tartozom, vagy hogy színvonalas amit csinálok, akkor gördülékenyen működnek a dolgok. Ha mondjuk, a Real Madridba leigazolnak egy focistát, aki a várakozásokkal ellentétben mégsem szórja a gólokat, akkor jogosan teszi fel a kérdést a csapat, hogy „miért is kellett ő nekünk”. A beilleszkedés legfőbb mércéje a teljesítmény.
A Katonában Bessenyei vígjátékában, A filozófusban kaptad az első szerepet. Ez a klasszikus darab mennyire került közel hozzád?
A filozófussal való találkozásom kifejezetten jó élmény volt. Furcsán megkapó a nyelvezete. Mint egy archaikus szleng: úgy csengtek a fülemben a szavak és a hosszú, tekervényes mondatok. Kifejezetten sajnáltam, hogy a szöveg egyes kifejezései teljesen kivesztek a köznyelvből. Persze mindig akadnak újdonságaink, jövevényszavaink, összevonásaink, amelyek bizonyos szavak vesztét okozhatják. Nagy igazság, hogy egy nyelv nem tud romlani, vagy szegényebb lenni, csak változni. Mégis, szeretem dédelgetni, ápolgatni a szavainkat, felelősséggel tartozom irántuk. Nem akarom megbántani, vagy elárulni őket azzal, hogy egy elterjedt angol kifejezést használok helyettük, ha a magyar is tökéletesen átadja a jelentést. Persze vannak olyan esetek, amikor egyszerűen nincs ideális szavunk; ahogy a „fless” szó jelentését sem tudom röviden és érzékletesen átadni magyar megfelelővel. Mert az, hogy „villanásszerű felismerésélmény”, nem fejezi ki olyan célratörően, hogy mit akarok megjelölni vele.
A Fényevők című előadás egyik jelenetében
Igaz, hogy hatással van a közönség arra, hogyan sikerül egy előadás?
Szoros összefüggésben van a színész teljesítménye a közönség ráhangoltságával. Ahogy az ember belép a színpadra, rögtön érez valamiféle vibrálást, energiaáramlást, amiből azonnal le lehet szűrni, hogy mennyire nyitott és érdeklődő a közönség. Habár nem feltétlenül attól jó egy előadás, ha rengeteget lehet rajta nevetni, de egy-egy jó helyen felcsendülő nevetés egyértelműen hitelesít egy alakítást; tetten ér egy igaz pillanatot. Hiszen a nevetéssel valami felismerés, reveláció keletkezik.
Minden szerepet ugyanannyira élvezel?
Természetesen nem, de törekedni kell rá, hogy az ember minden szerepét hasonlóan kedvelje, legyen szó akár egy félkegyelmű vagy rosszindulatú alakról. De legalábbis empátiával kell viszonyulni hozzájuk is, hogy megértően és részvéttel nyúljunk a szerephez.
Melyik a kedvenced?
A februárban bemutatott Fényevők kedves kölykömmé vált. Valószínűleg azért is, mert pozitív visszajelzéseket kaptam. A Mártírokat is említhetném, ami egészen más szempontból kedves a szívemnek.
Van egy együttesed, az Ed is on. A zenéléssel mik a terveid?
Még a gimis években alakult a banda, és reméljük, szép lassan professzionális vizekre evezünk. Tavaly megnyertük a Talentométer tehetségkutató pop-rock fordulóját, de aktív menedzseri jelenlét nélkül sajnos nagyon nehéz előre haladni. Klipforgatást tavaly óta tervezünk, de pénzhiány miatt csak most júniusban tud megvalósulni. Nagyon szeretném, ha az együttesem alternatíva lehetne a könnyűzene világában. Igazság szerint a küldetéstudatom erősebben fonódik össze a zenével, mint a színészettel.
Mi ennek az oka?
A színészet lényegében egy felszabadító munka. De ott csupán egy kivitelező vagyok. Engedelmesen és hittel szolgálok bizonyos projekteket, amelyeket a színház hoz létre. Természetesen mindig kihívás egy szerepet megformálni, de sok parancsolóm van. A szerepem, a rendező, a díszlet, a koncepció. Nem azt állítom, hogy ezek utamban állnak, sőt, legtöbb esetben ezek együttes jelenléte nagyon inspiráló, és a tőlem telhető legmagasabb színvonalon igyekszem abszolválni, amit rám bíznak, vagyis részletgazdag, hiteles és pontos lenni egy szerep megformálásakor. De ennél több kurázsi szorult belém, minthogy egy fontos fogaskerék legyek.
Zenekarával…
A zenélésben jobban ki tudsz bontakozni?
Az együttesen belül többrétűbb, színesebb az alkotói munkám. Ráadásul arról beszélek, amiről akarok. Az elképzeléseim, az álmaim a zenében jobban kifejezésre tudnak jutni. És a zenét egy nagyon ősi eszköznek látom arra, hogy az embereket az érzelmeiken keresztül megragadjuk, mindamellett olyan szembesítő, lefegyverző és zavarba ejtő mondanivalót sugalljunk, ami rést talál a személyiségük önelégült pajzsán. Ebben nagyon tudok bízni.
A dalszövegeket is te írod?
Igen. A zenével ötvözve a lírát a saját terepemnek érzem. Szeretem, ha a dalszövegekben megcsillan némi költészet. Ahogy ez a mai magyar popzenében nem jellemző. Nagy tisztelet a kivételnek.
Mikor játszotok legközelebb?
Június 10-én a Bárka Színházban, és június 13-án Pécsen. Bízunk benne, hogy hamarosan a rádióban is hallhatóak leszünk. Nyáron egy kisebb csatát vívtunk a közszolgálati tévével, hogy ne cenzúrázzák a dalszövegünket azért, mert szerepel benne a „céda” szó. Korlátoltságnak tartom, hogy egyáltalán nem foglalkoznak a szó kontextusával. Nem öncélú káromkodáshegyekről van szó, csupán egy jól irányzott, hatásos kis trágárság bukkan fel egy sorban. Ráadásul a „céda” jelzővel én egy Molière fordításban ismerkedtem meg. Sokkal alpáribb szinonimái vannak, amik százszorta népszerűbbek ennél. Vagyis a média ezzel a szívózással csak megfosztja a hallgatóságot a nyelvi gazdagodástól. Hisztéria, mintha a drogokról még preventív szándékkal sem lehetne beszélni, mert hogy az a nagybetűs Rossz.
Nem csak a színpadon láthatunk, legutóbb a Deni című kisjátékfilmben szerepeltél. A filmezéssel, hogy állsz?
Szeretek kamera előtt lenni, és szerintem fekszik is nekem a műfaj. Inkább csak azt sajnálom, hogy a rendezők gyakran megfeledkeznek arról, hogy a forgatókönyvön múlik minden. Tudom, hogy ez a szakmánkat marasztalja, de utána már nem nagyon lehet elrontani a filmet, csak az egekbe emelni. Pedig a filmezésben látok perspektívát. A színházzal az a baj, hogy a helyhez kötöttsége miatt kevés embert tud megszólítani egyszerre. Jó lenne, ha ki tudna ütni egyéb médiumokat a pozíciójukból, és jobban a mindennapok részévé válhatna. Sajnos manapság a televíziózás ural mindent. Ott viszont alacsony a nívó. Hiszek benne, hogy a bambulásra butult átlag-érdeklődés az igényesség felé is terelhető.
Fotók: Trokán Nóra (portré), Szilágyi Lenke (Fényevők), Dömölky Dániel (A végítélet napja)
