Volker Schlöndorff, a német új film egyik kiemelkedő figurája olyan alkotásokkal írta be magát a filmtörténetbe, mint A fiatal Törless vagy a díjnyertes A bádogdob. Legújabb filmje a második világháború egyik talán kevésbé ismert epizódját dolgozza fel, de itt a harc a tankoktól és csataterektől távol egy pompásan berendezett lakosztályban zajlik, és nem hadseregek vívják fegyverekkel, hanem csupán két férfi a szavak erejével.
A történelem szülte, izgalmakkal és feszültségekkel teli történetben a második világháború vége felé járunk, mikor a szövetségesek előrenyomulását megakadályozni már nem tudó Adolf Hitler megparancsolja tábornokának, Dietrich von Choltitznak (Niels Arestrup), hogy rombolja porig Párizs városát. A német tábornok már pontról-pontra megtervezte Párizs legnagyobb nevezetességeinek alábombázását, mikor a svéd konzul, Raoul Nordling (André Dussollier) meglátogatja, hogy jobb belátásra bírja. A végtelen hosszúságúnak tűnő éjszaka alatt Nordling kétségbeesetten próbálja meggyőzni Choltitzot, ám hamar kiderül, hogy a tábornok helyzete sokkal bonyolultabb, mint amilyennek először tűnt.
Az utolsó éjszaka Párizsban Cyril Gély színdarabját adaptálja a vászonra, és egyértelműen látszik is, hogy egy apró színpadon, egy zsúfolt és sötét színházteremben sokkal jobban működhet a történet feszültségkeltő hatása. Ugyanis ezt a minimalista kamaradrámát csakis két remek színész egymásnak feszülő energiái hozhatják működésbe, ami a színházban létező személyes jelenlét mellett kiválóan megvalósulhat, a filmvásznon viszont kevésbé, ráadásul kihasználatlan marad a film gazdag eszköztárának javarésze.
Bár René Clément 1966-ban már feldolgozta a történetet Párizs ég? című filmjében, ahol olyan kiváló színészek bukkannak fel, mint Kirk Douglas, Orson Welles, Alain Delon és Jean-Paul Belmondo, Schlöndorff egészen más oldalról közelít. Az utolsó éjszaka Párizsban igazi színészközpontú film, melyben Arestrup és Dussollier is kiválóan alakít. Persze a Párizs szépségét méltató monológok bőségesen át vannak itatva giccsel és pátosszal – Nordling a napfelkeltében idézi fel a Concorde téren játszó gyerekek csilingelő kacaját – de ezeken a részeken egészen hamar túl lehet tenni magunkat. A film vége pedig még tartogat egy elgondolkodtató csavart is.
Premier: már a mozikban (Mozinet)
