Semmi sem az, aminek látszik – Interjú Dragomán Györggyel

2014. október 15. |

Dragomán György új, Máglya című regénye már a boltokban, miközben A fehér királyból – ha minden jól megy – film lesz, a forgatás legkorábban 2015 nyarán kezdődhet a Trónok harcából ismert holland színésznővel, Carice van Houtennel. A harminc nyelvre lefordított A fehér király 2005-ben jelent meg, azóta csak elbeszéléseket olvashattunk tőle (egyebek mellett a Marie Claire-be írt zseniális ötrészes sorozatát). Szerencsére a Máglya mellett készen van kétkötetnyi novella és egy új regény is – volt miről kérdezni

Miért most jelent meg ez a könyv?

Most lett kész.

Extrém sok idő telt el A fehér király óta, és már évekkel ezelőtt is azt mondta nekem egyszer, hogy nyugodjak meg, jövőre dedikál.

Igen, ez igaz, de akkor még nem tudtam, hogy ez fog megjelenni először, azt hittem, hogy egy másik könyvet fejezek be hamarabb. Merthogy kettőt írtam párhuzamosan. Amikor A fehér királyon dolgoztam, két másik hangot is hallottam közben: egy kisebb fiút és egy nagyobb lányt. A nagyobb lány hangján született meg a Máglya, a kisebb fiúéból pedig Mesék a palotából címmel publikáltam már részeket. Sokáig azt hittem, hogy az lesz előbb kész, jó sokat dolgoztam vele, bő három évet. Aztán elkezdtem egyre több dolgot látni e körül a lány körül a Máglyából, és akkor nem lehet ám válogatni, az ember azt kénytelen írni, amit lát meg hall. Úgyhogy elkezdtem ezen a könyvön intenzívebben dolgozni. Persze akkor még mindig azt hittem, hogy a kisfiús könyv jelenik meg előbb, mert az időben is előbb játszódik, a diktatúra alatt. Aztán rájöttem, hogy abban lesz egy másik szál is, ami viszont napjainkban van. Persze nem függ össze a három könyv, egyik sem folytatása a másiknak. Annyiban nyilván megegyeznek, hogy elmesélek egy időszakot, mondjuk ’39-től mostanáig, egy tájnak a történelmét három nézőpontból. Ennek a diktatúrának a történetét lehet látni elejétől a végéig, és még azon is túl. De azt gondolom, bármilyen sorrendben lehet őket olvasni.

De akkor mégis a kronológia döntött.

Igen, abszolút, de közben mégsem ilyen egyszerű, mert tényleg nem azt tudom megírni, amit szeretnék, hanem amit látok. Én nem tudok határidőre írni – vagyis tudok, de regényt nem. Mert ha a szerkezete meg is van, a részleteket meg kell látni, és ezt képtelen vagyok siettetni.

Ezt értem, de akkor is érdekel, hogy hogy történhet meg, hogy az ország egyik legnépszerűbb írója kilenc évig nem jelentet meg könyvet. A kiadója nem terrorizálta, nem fenyegette? Az olvasói, a rajongói, a külföldi kiadók nem szekálták halálra? Nekem olyan evidens magyarázatnak tűnt közben, hogy azért megy ez ilyen nehezen, mert A fehér király sikere nyomasztja, hogy túl magasra került a léc – már saját maga előtt.

Amikor rájöttem arra, hogy valóban párhuzamosan dolgozom két szövegen, és hogy ez mennyire szokatlan helyzet, és – mondjuk úgy – marketingszempontból nagyon előnytelen, eszembe jutott Beckett, akivel nagyon sokat foglalkoztam, hogy az ő életében is volt egy periódus, a „siege in the room”, azaz az ostrom a szobában. Gyakorlatilag négy évig nem jött ki a szobájából, ekkor váltott franciára, ezalatt írta meg a trilógiát, a Godot-t, egy csomó novellát, éjjel-nappal dolgozott megállás nélkül. Nekem ez volt az én siege in the roomom. Nyolc éven keresztül iszonyatosan keményen dolgoztam, megírtam két regényt meg egy csomó novellát. Persze folyamatosan kérdezték itthon és külföldön is, mikor lesz könyv, és én tényleg mindig elég optimistán nyilatkoztam – azt hiszem, minden könyvemről azt hiszem, hogy kész lesz egy év alatt.

De maga bír így dolgozni? Nem fojtotta meg ez a türelmetlenség, ez a sürgetés?

Én ezt ismerem. Tőlem senki sem várta, hogy regényt írjak, de az első könyvemen is dolgoztam hét vagy nyolc évet – anélkül, hogy bárkinek odaadtam volna. El sem mondtam senkinek, hogy regényt írok. Aki író, annak meg kell tanulnia egyedül lenni. A magány, illetve hogy semmi mással ne törődj, csak azzal, amit írsz, regényírásnál a lehető legfontosabb. Engem ilyen szempontból tehát nagyon jól kiképzett az első könyvem. Teljes titokban készült úgy, hogy a feleségem közben ismert költő volt. Társaságba jártunk, csupa íróval voltunk körülvéve, mindenkinek jelentek meg a könyvei… Az volt az igazi nyomás. Azon nagyon sok múlt. Pontosan az múlt rajta, hogy valaha író leszek-e egyáltalán. Nem. Igazából az volt a kérdés, hogy író leszek vagy meghalok. Ha nincs minden szó a helyén, akkor nincs értelme élni tovább. Volt egyszer, hogy négy hétig konkrétan nem is mentem ki a lakásból, ahol akkor éltünk (a mai Instant – a szerk). Már amikor a feleségemet megismertem, író akartam lenni, de nem publikáltam semmit. Tizenhárom éves koromtól huszonnyolc éves koromig semmit. Ezalatt a feleségem díjakat kapott, kötetei jelentek meg, én meg műfordító voltam. Szóval ezek után mindent ki tudok bírni, mindent. Tudtam, hogy nagyon nehéz lesz megírni ezeket a könyveket, de éreztem, hogy meg fogom tudni csinálni. Visszatérve pedig: nagyon kedves és türelmes volt velem végig mindenki, a hazai és a külföldi kiadóim is.

Nem lineárisan halad, ugye? A könyvéből már két éve olvasott fel kész fejezeteket, az elejéből meg a közepéből is.

Nem, egyáltalán nem haladok lineárisan. Ez inkább úgy néz ki a fejemben, mint egy rózsa. Sok sziromból áll az egész, amik átölelik egymást. De a végét mindig tudom. Amikor elkezdem a könyvet, először egy hangot hallok meg. Nagyjából a könyv harmadánál szoktam látni az egész szerkezetet. Aztán van egy csomó kép, amiket nagyon tisztán látok. Hordom őket magammal, és mindig nézegetem őket. Van a Máglyában az a rész például, amikor a lány kiszabadítja a rókákat. Azt már nagyon korán láttam. De hogy pontosan mi fog történni, azt nem tudtam, csak láttam a róka szemét, a rácsot, egy lakatot. Amikor leülök, nem mindig tudom előre, hogy melyik jeleneten fogok éppen dolgozni – ezért nagyon előre tervezni sem tudok.

Rengeteg helyre hívják, sokat utazik. Jó a könyvei menedzselésében?

Beletanultam, megszoktam, igen. Ráadásul élvezem, hogy kikerülhetek az írásból, jólesik néha, ha rákényszerítenek, hogy más dolgokkal foglalkozzam, és nem egy mondattal kell küzdenem fél napot. És idő közben rájöttem, mennyi élményt kapok ezektől az utazásoktól. Ez többnyire utólag derül ki – írás közben érzem magamon, mennyi mindent adnak ezek a helyszínek, ezek az idők, be tudom dolgozni őket a szövegeimbe.

Nemrég öt hónapot volt Helsinkiben ösztöndíjjal, ott fejezte be?

Igen, nagyon kellett az az idő. A legvégét átírtam. Azért nem jelent meg a Könyvhétre. Azt mondtam, ha nyolc évig vártam, akkor annak olyannak kell lenni. Valami hiányzott a végéből, azt muszáj volt jól megcsinálnom.

Maga érezte, vagy a felesége, Anna mondta?

Én, de Anna is nagyon pontosan érez mindent. Ezt most ő sem látta addig, mert egyszerűen tudtam, hogy nincs kész, hogy nem jó az utolsó két fejezet. És Helsinkiben végre sikerült.

Akkor magában utólag sincs semmi önemésztés, könnyen elengedi, ha kész. Elégedett.

Igen. Hoztam egyszer magamnak egy szabályt, hogy semmit nem adok ki a kezemből addig, amíg nincs kész, amíg szerintem nem jó. Ha kiadom a kezemből, utána már nincs dilemma. Nem érzek olyasmit, hogy szégyellném például az első könyvem. Nyilván ha most írnám, máshogy csinálnám, de ahogy akkor írtam meg, azzal elégedett vagyok. Most pont meg fog jelenni újra A pusztítás könyve, és nagyon keveset fogok csak javítani rajta.

Nincsenek felnőtt férfiak a könyvében, A fehér királyban sem voltak. Legalábbis nincsenek jelen. Meghalnak, elviszik őket, sosincsenek ott. És testvére sincs senkinek.

Igen, érdekes, tényleg nincsen. Hogy férfiak nincsenek, az talán annak köszönhető, hogy elegem lett a férfiakból az első könyvemben. Ott végigmentem ezen, az erőszaknak azt a formáját néztem meg benne, amit a férfiség jelent egy diktatúrában, egy háborús népirtásban. Az egy kemény háborús regény, azt hiszem, és utána valami nagyon mást akartam csinálni. De az a kisfiú, aki a következő könyvemben lesz, őt fogjuk felnőtt férfiként látni. Visszatérve, nekem gyászkönyv is a Máglya, talán ez is válasz lehet a kérdésére. Az első könyvem, amit apám sohasem olvasott. Akkor halt meg, miután A fehér királyt megírtam. Olvasta a szöveget, tudta, hogy elfogadta a Magvető, de megjelenni már nem látta. És azt hiszem, ez a gyász elég erősen benne van a Máglyában. Írás közben nem tudtam, de utólag már igen, hogy sok tárgy, ami megjelenik a könyvben, az apámé volt. Ez a könyv nekem az apámtól való búcsúzás. És talán azért nincs benne férfi, mert ő meghalt.

És a testvérek?

Talán mert nagyobb testvér vagyok. De most, hogy belegondolok, a Mesék a palotából szövegben is van a fiúnak egy testvére, de elviszik katonának. Igazából nem tudom, miért van. Talán magányos figurákat akartam… Talán mert én is elég magányos gyerek voltam, pedig jó testvére voltam az öcsémnek, szerintem a mai napig az vagyok, de négy és fél év van köztünk. Az néha túl nagy. Nagyon sok magányos emlékem van a gyerekkoromból, és elég intenzívek. Hányszor mondják, hogy abból a gyerekből lesz költő vagy író, aki csak nézi a többi gyereket játszani. Én is emlékszem egy ilyen télre, hogy nem mentem le a többiekkel, és máig nem tudom, miért, csak álltam az ablakban, és figyeltem őket.

És ez a varázslatos szféra, ez a meseszerűség hogy került be a regénybe? Olvastam egy interjújában, hogy ettől valahogy elmesélhetőbbek lettek egyes rétegei a történetnek, de közben A fehér király enélkül is annyira átütő és kifejező volt. Persze felbukkan valami hasonló ott is, de itt mintha minden lapja ebbe lenne mártva.

Ez nem döntés kérdése volt. Mikor ez elkezdődött az írásaimban, fél évet vártam arra, hogy nem lehetne-e valahogy ezt mégis megúszni. Nem akartam. Nem szerettem volna fantasyt írni, furcsa volt nekem is.

Szépelgőnek érezte? Maszatosnak?

Nem, egyáltalán nem, itt inkább a látás minőségéről van szó. A fehér király hiperrealista szöveg, ott minden tapintható pontossággal le van írva. És amikor meglátok valamit, ami nem történhet meg, mégis ugyanilyen tapintható pontossággal írom le, mert ilyennek látom, akkor az úgy lesz része a világnak, hogy a világot változtatja meg. Ez furcsa és nehéz egyszerre. Inkább akarnék realista író lenni. De nem tudok, mert olyan kristálytisztán látom ezeket a képeket és jelenteket magam előtt, hogy nem tehetek mást. Szeretném elfordítani a fejem, de nem megy. Ebben a könyvben tulajdonképpen semmi sem az, aminek látszik, és minden mögött van valami tartalom, amit fel kell fedezni – mintha egy titkos nyelven íródott volna. De ezt nem lehet akarni. Én magam sem olvastam semmi ilyesminek utána, nem foglalkoztam behatóan rituálékkal vagy babonákkal, ez mind belőlem jött.

De a diktatúrát elmesélhetőbbé tette?

Olyan értelemben, hogy a diktatúrát magát gondolom babonás rendszernek. A diktatúra babonákból épül – és az igazságot babonákkal helyettesítjük. De ha körülnézünk, ezt most is lehet látni. Orwell nagyon meghatározó élményem volt. Amikor elolvastam, utána megértettem, hogy a nyelv megváltoztathatja a valóságot. És a diktatúra pont erről szól: hogy a nyelvet használják arra, hogy a valóságot megváltoztassák. Nálam meg valahol a valóság változtatja meg a nyelvet. És ez vissza is hat. Attól, hogy a valóság megváltozik, és a nyelvet is magával rántja, majd hirtelen varázslatossá válik, onnantól létrejön egy másik világ.

Nagyon erős és határozott lesz a lány hős a végére. Ez valahogy felülírja az egész borzalmat, mintha átsegítené az olvasót a regény végének legnehezén is.

Én a végére egészen beleszerettem ebbe a lányba, ő a legszabadabb ember, akit valaha láttam. Egyszer csak éreztem, hogy ez a lány olyan erős, mint a patkószeg. Hogy mindent ki fog bírni, mindent végig fog csinálni és meg fog oldani – és ez nagyon meglepett engem is. Szerettem volna, hogy erős legyen, de hogy ennyire erős lett, ez hihetetlen. Még most is látom, hogy hogyan tartja a fejét.

Fotó: Nagy Attila

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Kultúra