Legutolsó rendezésedért, a Fal című rövidfilmért szoríthatunk december közepén az Európai Filmakadémia díjkiosztóján. Honnan jött a film sztorija?
Először a színészem volt meg, aztán jött a történet. Sanyikával (Tóth Sándor) a Vespa című filmben játszottam együtt, amiben – a sztori szerint – jól megvertem és elvettem a robogóját. A színfalak mögött nagyon jól kijöttünk egymással, nem beszélve arról, hogy olyan komoly filmes mimikája van a vásznon, ami manapság nagyon ritka. Tudtam, hogy akarok még vele dolgozni. A történetet pedig az élet adta. Egyik nap olvastam az újságban, hogy Erdélyben és Szlovákiában vannak olyan falvak, ahol a polgármester fallal választja el a cigány lakosságot a nem cigányoktól, azaz elkezdte őket gettósítani. Volt olyan település, ahol még büszkék is voltak rá, és turistalátványosságot csináltak az egészből.
Ezen annyira felhúztad magad, hogy rögtön megszületett a film ötlete?
Mondhatni, kinyílt a bicska a zsebemben. És nem is maga tény, hogy a falat megépítették, hanem, hogy ez gyakorlatilag állami keretek között zajlott. Az Európai Unióban 2014-ben. Akkor eldöntöttem, hogy egy kisjátékfilmhez sztorit írok belőle. Rögtön eszembe jutott Sanyika, mint főszereplő. Nagyon örülök, hogy az itthoni mozik is játsszák, a Viktória – A zürichi expressz kísérőfilmjeként.
Utóbbiban egy zöldségest alakítasz az Illés utcában. Milyen volt a forgatás a nyolcadik kerület „hírhedt” részében?
Mindennap zajlott az élet. Kinn állnak a kurvák a ház előtt, jönnek-mennek a gengszterek, a drogosok, amit a babakocsit toló anyukák látványa fűszerez. A forgatás helyszínétől körülbelül két tömbre laknak a húgomék a kislányukkal, és nemegyszer megtörtént, hogy a munkából hazatérő férjének az éjszaka pillangói tolták arrébb a kukákat, hogy be tudjon parkolni a ház elé. Komoly mikroklímája van annak a helynek.
Színésznek vagy inkább rendezőnek tartod magad?
Csináltam már annyi kis-, és nagyjátékfilmet, reklámot és videoklippet, kaptam annyi díjat, hogy talán már nevezhetem rendezőnek magam. Ezért a titulusért nem akarok már semmit tenni. A dédelgetett filmterveimért dolgozom és azok foglalkoztatnak. Színészként igazából nem teszek semmit. Ha hívnak, megyek, ha nem, nem. Nem járok castingokra, sem énektanárhoz vagy táncolni, hogy megfeleljek az elvárásoknak, de ha valakinek kell a karakterem – és tetszik az ajánlata – akkor megyek.
Ha járnál meghallgatásokra, szerinted mennyi lehetőséged lenne?
A színészet is olyan dolog, amiben meg kell találni azt a csatornát, amin keresztül felfigyelnek rád. Rendezőként – lehet, hogy az összes kollégám megdobál majd paradicsommal, ha találkozunk -, jobban szeretek kevésbé ismert, vagy amatőr színészekkel dolgozni. A 2009-ben rendezett Papírrepülők című filmem megkapta a legjobb első film Simó Sándor-díját a Magyar Filmszemlén, valamint több ország filmfesztiválján is bemutatták. Egy kezemen meg tudom számolni hány színész szerepelt benne, a többség amatőr színész volt. Ez nagyban hozzátett a történethez. Mert ha látom például Brad Pittet, akkor tudom, hogy már megint mit fog szenvedni a második világháborús filmjében Shia LaBeouffel… Nekem az kell, hogy egy színész széles skálán tudjon mozogni és elfejtsem a filmvásznon, hogy ő Brad Pitt. Ha magamat veszem: nem érzem jól magam, ha nem a saját karakteremet adhatom. A Megdönteni Hajnal Tímeában egy „hülye parasztot” kellett alakítanom, ami belőlem könnyebben kijön, mint például a TÁP színház Jövedelmező állás című darabjának seggnyaló hivatalnoka, ami egy komolyabb szerep. Folyton azon agyalok, hogy jól játszom-e vagy sem, ami már idegesít. Én a karakterekben hiszek, és nem a színészekben.
Említetted, hogy meg kell találni azt a csatornát, ahol felfigyelnek az emberre. Szerinted ehhez ma már elengedhetetlen a közösségi média? Fontosabb talán, mint a tehetség?
Sajnos a világ errefelé halad az utóbbi időben. Egyszer forgattam egy reklámfilmet, amibe valakit csak azért akartak főszereplőnek, mert valamelyik közösségi oldalon hatvanezer ismerőse volt. Nem volt kérdés, hogy tud-e beszélni, van-e szeme vagy füle, a lényeg az volt, hogy mennyi követője van. Nagyon erősen nyomul a közösségi jelenlét, és sok esetben felülírja a tehetséget. Szerintem én már népszerűbb nem leszek, soha az életben, ha csak nem vasaltatom ki… a lábam között. Nem nézek már tévét sem, kizárólag rajzfilmet a kisfiam kedvéért, vagy ismeretterjesztő csatornákat. Rendezőként pedig próbálok olyan alkotásokat letenni az asztalra, ami viszonylag ugyanahhoz a közönséghez jut el.
De azért van Facebook, Instagram és Twitter-oldalad…
Igen, de nem csinálom annyira tudatosan. Viszont a mai világban az önmenedzseléshez elengedhetetlen. Régen rengeteg képet tettem ki a Facebookra, főleg a kisfiamról, de később leszedtem őket, mert rájöttem, hogy már túl sokan látják azt, ha kitárulkozom. 2800 ismerősöm van Facebookon, és erre már nem tudom azt mondani, hogy 2800 barátom van. Ez marhaság. Most már főleg munkával kapcsolatos dolgokat teszek ki, és nincsenek rajta a családtagjaim. A legjobb barátaimmal nem is beszélünk a közösségi oldalon keresztül, inkább felhívom őket telefonon vagy találkozunk személyesen. Legszívesebben letörölném magam minden portálról, mert felesleges és idegesítő dolog nekem ez is, de egy új film, rendezés vagy díjra jelölés miatt mégis nagyon jó.
Mi lesz a következő projekted?
Körülbelül két hét múlva fejezem be az új forgatókönyvemet, amit azonnal adok is be a Nemzeti Filmalaphoz. Úgy érzem elég dolog történt velem az elmúlt egy-két évben, hogy komolyan vegyenek. A film egy nagyon rossz, nyolcadikos fiúról szól, aki kosarazik és kicsapták már pár suliból. A szülei gyakorlatilag száműzik Körmendre, és ott kell majd helyt állnia.
Megfilmesíted az életed?
Igen, mert szeretnék filmet készíteni azoknak a felnőtteknek és gyerekeknek, akiknek bármi kétségük van, hogy jó irányba halad-e az életük. Én folyton azt hallgattam az általános iskolában, hogy belőled sohasem lesz semmi. Ez nagyon rossz pedagógia módszer. El lehet képzelni, mit érez ilyenkor egy gyerek… Én pontosan tudom. Folyamatosan gátlásaim voltak, és mindig próbáltam kitűnni a többiek közül. Mivel nem voltam okos, sem szép, ezért voltam rossz. Azt szeretném, ha azok a fiatalok is megnéznék, akiknek kérdéseik vannak az élethez, és azok a szülők is, akik nem tudják, mit csináljanak a hiperaktív, eleven és rossz magatartású gyerekeikkel. Belőlük is lehet olyan ember, aki hasznos tagja a társadalomnak, nem kell őket végleg leírni. A film a kilencvenes évek elején-közepén fog játszódni, ami azért is fontos, mert akkor még nem volt Facebook, okostelefon vagy táblagép. A húsz forintosainkkal járkáltunk ki a kolesz elé és a piros vezetékes telefonnal próbáltunk haza telefonálni. Az emberek, a gyerekek akkor még beszélgettek egymással, voltak igazi barátságok, igazi kapcsolatok.
Azért a rosszfiús sármnak mindig van előnye is…
Ami a nőügyeket illeti igazából sosem volt nehéz dolgom, mert nagyjából mindig azok tetszettek, akiknek én is bejöttem. Sok kudarc nem ért, de a legfontosabb, hogy annak a lánynak tetszettem, aki most már a feleségem. Magammal viszont a mai napig nem vagyok elégedett, ami valahol furán hat. Ha jön a munka, vannak barátok, barátnők és minden sínen van, akkor is úgy érzem, hogy nem tudok elégedett lenni az életemmel. Próbálok mindig fejlődni, amit arra is értek, hogy már harmincöt vagyok, és mint apuka észrevettem, hogy egyre nagyobb a pocakom. Nem járok el úgy sportolni, mint korábban, és este – mikor már lefektettük a kisfiúnkat -, könnyebben ülök le és eszem fekve valamit, vagy iszok egy sört. Irigyelem azokat a szülőket, akik ebben megtalálják az egyensúlyt, mert nekem erre még nagyon nincs energiám. Nem beszélve arról, hogy decemberben megszületik a kislányunk is, amire már nagyon készülünk. Szellemileg pedig folyamatosan az köt le, hogy mikor tudok a filmben újra kiteljesedni…
Fotó: Marie Claire – Emmer László
