Pető Kata: Szerintem nem szabad megkérdőjelezni a szerepeim fontosságát

2014. november 25. |

Pető Kata külföldön is építette karrierjét, rendszeresen feltűnik kisfilmekben és persze a színpadon is - játszik, énekel. Mesélt nekünk a nyelvek iránti rajongásáról, a nő szerepeiről és a szerény neveltetéséről. A Szputnyik Hajózási Társaság új darabjában megmutatja, milyen határozott nő is tud lenni, pedig a lelke mélyén törékenynek érzi magát.

Azon kevés színésznők egyike vagy, aki külföldön is építgette a karrierjét. Ez hogyan alakult így?

Tulajdonképpen Bodó Viktornak köszönhetem, ő bízta rám Julika szerepét a Liliomban, amit a grazi színházban rendezett. Ezt követően lettem ott társulati tag. Igazán nagy elismerés egy színésznek, amikor egyetlen munkája alapján kíváncsiak lesznek rá, és hajlandóak akár le is szerződtetni. Pláne ha mindez külföldön történik.

Nem jelentett problémát az akcentusod?

Szerintem az akcentus gyakran képes hozzáadni egy egészen különleges új dimenziót a karakterhez. Például Julika esetében is csak erősítette azt a tényt, hogy ez a lány egy kívülálló, nem ebbe a világba való. A gráciak kimondottan szeretettel fogadják a magyar színészeket, és az akcentust is inkább különleges, izgalmas dolgonak tartják. Én például azelőtt sosem tanultam németül, csak a családom által ragadt rám, és főleg a nyelv dallama.

Az sem zavart, hogy nem voltál száz százalékig birtokában? Hiszen rengeteg olyan finomság van egy nyelvben, amit szinte csak anyanyelvűként lehet megérteni.

Nem, egyrészt mert magyarul is ismertem a szöveget, ezért a karakternek valójában teljesen birtokában voltam, csak éppen másik nyelven mondtam a szövegem. Nekem ez az egész valahogy olyan természetes volt. Nagyon szeretem a nyelveket, franciául, olaszul és angolul is beszélek és mindig próbálom inkább a zeneiségük felől megközelíteni. Számomra egy idegen nyelv megnyit egy új világot, amit próbálok értelmezni, megfigyelni. Például ha franciául kell játszanom, mondjuk dühösen, sokat hallgatom, hogy általában milyen dallammal beszélnek a franciák, amikor indulatosak. Olyan mint egy kotta, egy operaénekes is épp úgy ki tud énekelni dühösen egy magas C-t, sőt!

Egyébként furcsa, hogy sokaknak egészen megváltozik a hangja, a gesztusai, ha egy másik nyelven beszél. Neked könnyebb így átlényegülnöd a karaktereddé?

Igen, ez nálam is pont így van, ezt lehet használni, segíthet is a szerepem megformálásában. Dyga Zsombor filmjében, a Couch Surfben például franciául játszom, amit nagyon jól tudtam használni a karakterhez. Idegen nyelven játszani nekem olyan mint egy találó jelmezt vagy egy jó maszkot viselni. És olyan helyzet is adódott, amikor azzal kísérleteztem, hogy megtaláljam a saját hangomat németül: ne legyen magasabb vagy mélyebb frekvenciában.

Amikor külföldre mentél, nem féltél itthagyni a hazai karrieredet?

Képzeld, én egyáltalán nem gondolkodtam ezen. Ahogy a gyerekvállalásnál sem, a külföldi munka esetében sem agyaltam, nem elemezgettem a helyzetet: kaptam egy lehetőséget, és éltem vele. Kihívás volt.

Akkoriban „elhagytad” a Szputnyikot, de később visszatértél, és azóta is itt játszol. Szívesen fogadtak?

Nem volt ez olyan nagy elszakadás és visszatérés. Lévén, hogy a gráci színház és a Szputnyik között hetedik éve folyamatos a kapcsolat. Kint is dolgoztunk együtt.

Szabadúszóként, vagy társulati tagként érzed magad jobban?

Akkor érzem jól magamat, ha jól tudunk együtt dolgozni, mindegy milyen státuszban. Mindkettőnek megvannak a maga előnyei és hátrányai.

A Kezdetvége című darab, amelyben most láthatunk, már szerepelt néhány éve a társulat repertoárján. Mi változott azóta?

Minden! A stáb, a színészek, a rendező, a Szputnyik, hiszen eltelt öt év. Talán ha valaki látta azt az előadást és megnézi ezt is, ő pontosabb választ adhat majd. 

Bár a darab bohózat, van benne lehetőség a drámai szál kidomborítására is. Ti mennyire törekedtetek erre?

Adott egy alaphelyzet, hogy a férj és a feleség megkérdőjelezik egymás feladatainak fontosságát és nehézségét. Odáig jutnak, hogy versenyeznek egymással: ki tudja a másik dolgát jobban, gyorsabban elvégezni. Szerintem ez mindenképpen drámai és mindig aktuális. Amikor két ember azt akarja bebizonyítani a másiknak és magának is, hogy ő jobb, értékesebb, az csak tragédiába, totális szétesésbe fulladhat. Ha összefognának, együtt mindent szépen, elrendezhetnének, legyen az klasszikus értelemben vett női vagy férfias feladat. Attól lesz humoros, hogy minden apró problémát felnagyítunk, eltúlzunk. Én a szerepem kapcsán azon is sokat gondolkodtam és próbálom belefogalmazni, hogy hogyan tudja egy nő megőrizni egy hosszantartó, ez esetben romló kapcsolatban is a nőiességét. Meg lehet-e felelni annak a férj által támasztott elvárásnak, hogy “A nő legyen mindig szép és kívánatos, legyen egyszerre feleség, háziasszony, gazdasszony, ápolónő, barátnő, szerető, jókedvű, praktikus, határozott és mégis könnyed”. Biztos kell néha egy kis biztatás a másik oldalról. Ez is elég drámai. Erről is szól ez a darab

A klasszikus nemi szerepekről?

Igen. Beszéljünk akkor inkább csak rólam: nekem van egy kisfiam, aki most ment iskolába, ami borzasztóan fontos dolog az életemben. Tehát egyrészt édesanya vagyok, aki vezet egy háztartást, és szeretem, ha jut időm főzni, rendet tenni. Van egy szerelmem, akit szeretnék egyszerűen csak szeretni. Aztán színésznő vagyok, és énekesnő, aki szereti, ha sikeres. Rengeteg szerep, és bár mindegyikben külön-külön is ki tudnék teljesedni, én ezeknek mind egyszerre próbálok eleget tenni. Szerintem ezeknek a szerepeknek a fontosságát nem szabad megkérdőjelezni.

Te egyébként tipikusan nőies nőnek tartod magad?

Ilyen szempontból érzek némi kettősséget a személyiségemben. A lelkem mélyén mindig kedvességre, finomságra törekszem, az esik jól, ez az, ami másokban is vonz, és amire vágyom. Törékenynek érzem magam. Ezzel szemben gyakran tapasztalom, hogy mások olyannak látnak, akinek a hátán fát lehet hasogatni, aki mindent kibír, erős és úgyis mindig talpra áll.

Ti otthon megosztjátok a házimunkát a pároddal?

Persze! És általában nem is történik a darabhoz hasonló tragédia, legfeljebb kicsit úszik a lakás! (nevet)

Bár játszottál néhány nagyjátékfilmben is, rengetegszer láthattunk téged egyetemisták kisfilmjeiben. Fontosnak érzed, hogy támogasd a fiatal filmeseket?

Nagyon érdekel, hogy mit gondolnak a fiatalok, és nagyon hiszek az újabb és újabb generációk erejében. Kíváncsi vagyok, merre alakítják a magyar filmet. De ez nem úgy van, hogy én elhatároztam, hogy támogatni szeretném a fiatal filmeseket, inkább ha megkeresnek, és jó a forgatókönyv, tetszik a szerep, akkor boldogan eljátszom.

Egyébként mindig téged keresnek meg a szerepekkel? Nincs olyan, hogy te próbálsz magadnak kiharcolni egyet?

Nagyon szerény családban nevelkedtem. Ezt nem tudom és talán nem is akarom elhagyni. El sem tudom elképzelni, hogyan tudnék úgy dolgozni, ha tudom, hogy rádumáltam magam valakire. Ez olyan, mint a szerelem. És bár nem vagyok fatalista, hiszek abban, hogy azok a szerepek úgyis megtalálnak, amiket el kell játszanom. De persze csodálatos dolog forgatni, és biztos van egy-két olyan barátom is, akinek mondtam már, hogy „mikor csinálunk már filmet, vagy bárcsak eljátszhatnám ezt a szerepet”. Egyébként a casting helyzeteket ilyen szempontból is jónak találom, végtelenül természetes és életszerű megmérettetésnek tartom.

A zene, azaz az éneklés is fontos szerepet játszott az életedben. Ezzel most mi a helyzet?

A zenekarunk (Sadant) tagjai olyan sok irányból érkeztek, hogy a létezésünket egy idő után már összeegyeztethetetlennek éreztük. A sok más elfoglaltság miatt sajnos nem tudtunk annyit próbálni, hogy aztán olyan minőséggel koncertezzünk, ahogy azt szerettük volna. Kunert Péter a zenekar alapja, zeneszerzője elment Londonba, és ezzel tulajdonképpen megszűnt ez a formáció. De érzem, hogy nagy szükségem lenne arra, hogy énekeljek, úgyhogy valami történni fog. A színházban van lehetőségem énekelni, szinte majdnem mindig van valami énekelnivaló. De az, amikor az ember a saját szövegét, a saját dallamát énekli, és azt meghallgatják emberek, és tetszik nekik, táncolnak vagy csókolóznak, az igazán csodálatos érzés.

Portrék: Varga Imre és Nagy Gergő
Jelenetfotók: Dömölky Dániel

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Kultúra