Herbert Aniko: Tudatosan kényszerítem magam a jelenbe

2014. december 23. |

Vannak fiatal kortárs művészek, akik még keresik önmagukat, és vannak, akik már megtalálták a saját útjukat. Képi világuk annyira magával ragadó és olyan üzeneteket közvetítenek, amelyek beleégnek a retinánkba. Herbert Anikoval, a fiatal és tehetséges, kétszeres Junior Prima díjra jelölt, rendkívüli látásmódú festőnővel a jövő év eleji kiállítására készülve beszélgettünk.

Vizuális művésznek hívod magad. Festesz, installációkat, animációkat, videófilmeket készítesz, fotózol. Tudatosan készültél a művészi pályára?

Az egész családomra jellemző, hogy bár mindenki sok minden szeretett volna lenni, úgy alakult, hogy a gyermekkori vágyaik nem váltak valóra. A nagymamámat az énekesnői pálya, anyukámat a divat vonzotta, a papám szabadidejében intarziaképeket készített. Én vagyok, akiben ez lecsapódott. Amit ők a biztonságuk érdekében megtartottak, azokat a dolgokat dobtam én el. Ahhoz, hogy én megvalósítsam az álmaim, sok bizonytalanságot kellett bevállalnom.

A gyermekkor gyakori visszatérő motívum a munkáidban. Mit hozol magaddal ebből a korszakból?

Békés nevű kisvárosban nőttem fel, amely a nevét pontosan tükrözi: a falusias környezet, a háziállatok, a Kőrös partja mind része volt az életemnek és hatással voltak rám. Összetartó családképem van, több mint harminc éve együtt vannak a szüleim. Csodabogárnak számítottam a vidéki iskolákban, nem értették, hogy mit akarok. Érzékeny lány voltam, sokáig azt gondolták, hogy ez gyengeséget is jelent, nem annnyira életképes. Így bezárkóztam a kis világomba, öntörvényű lettem és nagyon gyenge matekból… Már a suliban kiderült, hogy a művészettel kell foglalkoznom, a tanárok is jelezték a szüleimnek, hogy tehetségem van a szobrászathoz.

Szobrászként indult el a pályád?

Igen, azzal kezdtem a szakmát már az oviban, ma ismét egyre gyakrabban visszatér a munkáimban. Az egri Eszterházy Károly Főiskola Vizuális Művészeti tanszékén végeztem, ahol többek között Bukta Imre is a mesterem volt. Tőle kaptam útravalóként azt a tanácsot, hogy tudatosan kell felépíteni a pályám. Miután befejeztem a mesterképzést is, nem igazán tudtam, hogy merre tovább. Elmentem külföldre, hátha ott majd valami eldől. Bécsben sok mindent újrafogalmaztam, úgy jöttem haza, hogy sok felesleget ledobtam és vettem a bátorságot, hogy azzal foglalkozzam, ami teljesen én vagyok. Elkezdtek működni körülöttem a dolgok.

„Budapest, ahonnan mindig elmennék…nekem itt dolgom van” – hangzik az I love Budapest című kisfilmben. Bécs után hazajöttél Budapestre. Mit jelent neked a főváros?

Szeretek elmenni innen, de jó hazajönni is. Nekem itt van a bázisom. Az I love Budapest egy projekt, amelyben felkértem korombeli kortárs magyar írókat, hogy reflektáljanak a fotómra, így készült el hat szöveg. Az Aszfaltharamina kifejezést például Herceg Zoltánt divattervező kollekciójából merítve Magolcsay Nagy Gábor írta számomra. Ezekkel harmonizálva „újravágtam” az addigi anyagot és elkészült egy videófilm is. Mindennap átjövök a Szabadság hídon, útban a műtermem felé, mivel a Kálvin tér közelében lakom. Szeretek a Duna partján sétálni, biciklivel járom a várost és minden nap rácsodálkozom valami újra. Például egy idős bácsira, aki minden nap a hűvös hídon ül és európai klasszikusokat olvas. Az irodalom melegít…

A nagy sajtóvisszhangot kiváltó Szándékos vakság című kiállításodon csupa olyan társadalmat érintő problémát feszegetsz, amikről nem szívesen beszélnek az emberek. Közeléti kérdésekben naprakésznek tűnsz.

Magát a kifejezést úgy találtam meg, hogy amikor éppen nincs kivel vacsoráznom, sorozatok helyett TED-es videókat nézek. Egy ilyen filmben hallottam egy amerikai kisváros talajszennyezési kálváriájáról, ahol hiába betegedtek meg az emberek, folyamatosan becsapta magát mindenki, és bár tudták mi folyik, hallgattak. Én úgy gondolom, egy kortárs alkotónak együttérzőnek kell lennie és figyelnie a környezetére, ezzel a munkáiban is több lesz.

Az itthoni viszonyokat rózsaszínű Magyarországgal, birkákkal és repülő Kossuth szoborral ábrázolod.

A rózsaszín azt is jelenti, hogy „minden rendben van”. A birkákkal teli Magyarország kép nagyon erős üzenettel bír, vizuálisan is. Mikor átépítették a Kossuth teret, elvitték a szobrot és úgy tudom, nem is hozzák vissza, viszont helyette van más a téren. Innen jött a repülő Kossuth imázs, egy pozitív hős, aki a szabadság eszményében hitt, és aki elrepült… Szándékos vakság. Ha hagyjuk magunkat…

A művészetnek kell politizálnia vagy csak gyönyörködtetni?

Nem érzem, hogy direktben politizálnék, de azt nem tudom megtenni, hogy elmegyek dolgok mellett. A képek szándékosan olyanok, hogy ha valaki azt akarja látni benne, hogy szép, akkor az, ha viszont mögé is akar nézni, akkor tegye azt. Mindig a nézőre bízom, hogy mit mer benne meglátni. Sokan megkerestek a kiállítás után, többek között egy tanárnő is, hogy köszöni az élményt, mert mostanában ilyennel nem találkozott. Nekem fontos a közönség, próbálok sokrétűen dolgozni. Hogy közérthető is legyen, de aki szeretne, az a mélységekig tudjon benne újabb és újabb rétegeket felfedezni. Bárki, ha bejön és megnézi a képeim, szeretném, hogy kapjon valamit.

Szándékosan becsapjuk magunkat a szerelemben is?

Igen, mert van egy ideálunk, de igazából illúzió az egész, hiszen nem is ismerem a másik embert, mégis egy csomó dolgot kivetítek rá. Elkezdtem kutatni a szerelem kémiáját, értelmeztem sok rossz kapcsolatot, gondolkodtam.
És mire jutottál? „ A szerelem nehéz dolog, de egy kombájn sem könnyű” – írod valahol.
Igen, ez rendkívül találó, azért tetszett meg. Amúgy az aktuális kedvencem: „Békés vagyok, mint egy bomba.” Hogy mire jöttem rá? Volt egy érdekes kapcsolatom, amiből sokat kaptam. Rám jellemző, hogy sokáig feszegetem a határokat, nagyon nyitott, közvetlen vagyok egy pontig, de utána nem lehet közelebb férkőzni hozzám, nem tudok kinyílni. Nyilván nem az a férfi volt a megfelelő kulcs a zárban. Szeretek másokat megmenteni, de én nem szeretem, ha engem megmentenek. HANIKO a szuperhős énem. Akkor hoztam őt létre, amikor az önbecsülésem a nullán volt, hogy megmentsem magam.

Segített neked, hogy azzá válj, aki vagy?

Ha mersz magad lenni, harmóniába kerülsz önmagaddal. HANIKO a Szabadság szobor alakját formázza, és azt üzeni, hogy legyen free wifi, azaz ingyenes internet minden művésznek, és ingyenes biciklitárolók a galériák előtt.

A vizuális látványt gyakran kísérik kis versek, rövid gondolatok. Mélyíti a mondanivalóját egy képnek, ha ott áll egy sor mellette?

Szeretek nyomot hagyni. Leginkább magamnak szólnak ezek a gondolatok, én jegyzem le őket munka közben, nem is annyira a nézőnek szól. Szabó Imola Julianna író barátnőmmel közösen hoztuk létre egy korábbi kiállítást, gyakran jelennek meg az ő sorai, a képek címét is sokszor ő találja ki. A közös munka mindig nagy öröm.

„A múlt elmúlt, a jelen most van, a jövőről nem tudunk semmit” – idézed.

Bill Murray mondta ezt egy filmben, onnan vettem az idézetet, mert úgy érzem, hogy a jelennel általában nem foglalkozunk eleget. Én tudatosan kényszerítem magam a jelenbe. Boldogsághelyek című képeimben azokat a helyeket, pillanatokat ragadtam meg, ahol boldognak éreztem magam. A fájdalommal ellentétben, amit mindenki átél, a boldogságról nem lehet beszélni vagy írni, az sokkal összetettebb annál.

Jövő év elején új kiállítással készülsz. Váczi Eszter fog zenélni a megnyitón?

A quartet fog játszani, ez különösen nagy megtiszteltetés és öröm nekem. Eszter zenéjét imádom, most is ő szól a háttérben, munka közben inspirál, megnyugtat a hangja. A tárlat január 30-tól lesz látható a Galéria IX-ben, Szándékos Vakság II Szerelem címmel. Már javában készülök, és remélem sokan lesznek kíváncsiak rá és jönnek el a megnyitóra.

Fotó: Oliver Šin
Helyszín: Kortárs Művészeti Intézet Budapest / Institute of Contemporary Art Budapest

Portré
Fotó: Gyermán Petra
Smink: Rédli Ágnes
Ruha: NUBU by Nude
Nyakék: Sarolt Jewelry

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Kultúra

Siker határokon túl: Győri Noémi fuvolaművész fuvolaművész

Siker határokon túl: Győri Noémi fuvolaművész