Mi volt az első reakciód, amikor megkaptad Szmergyakov szerepét?
Betojtam, mert nagyon szeretem Dosztojevszkij regényét és borzasztó bonyolult figurának tartom Szmergyakovot. Féltem attól, hogy nem tudom majd úgy megcsinálni, ahogy meglehetne. Őszintén bíztam a rendezőben, Valló Péterben, és reméltem, hogy segíteni fog. Végül is úgy érzem, sikerült kitalálni valamit.
Hogyan tudtad ilyen élethűen előhívni magadból az apagyilkos zabigyerek karakterét? Mennyire volt nehéz ezt megragadni?
A színészetben azt szeretem a legjobban, hogy a színpad olyan szituációkat teremt, amik nem fordulnak elő a való életben. Az a feladatom, hogy kutassam és megmutassam, hogyan reagálna a személyiségem ilyen szélsőséges helyzetekben. Ez egyrészt nagyon élvezetes, de ugyanakkor lelkileg megterhelő. Szmergyakov esetében például rettenetesen nehéz volt előhívni magamból a megalázottság érzését – ami egyébként indítékot szolgáltat a gyilkossághoz. Olyan dolgokat kellett felkaparnom az életemből, amikor nagyon megalázottnak éreztem magamat. Előadás előtt mindig le kell mászni ezekbe a bugyrokba.
Előadás után hogyan sikerül letenni egy ilyen súlyos szerepet?
Mivel a Radnótiban jó közegben vagyok, ott valamennyire feloldódom utána. Az igazi lepakolás viszont hazasétálás közben történik, amikor átgondolom, mit és hogyan csináltam, mi volt jó vagy rossz.
Milyen munkamódszerrel készülsz egy szerepre? Hogy építesz fel egy karaktert?
Ez szerepenként változó. De ilyen esetben, amikor regényadaptációról van szó, figyelek arra, nehogy újraolvassam, igyekszem a meglévő benyomásaimra hagyatkozni. Csak az előadással akarok foglalkozni, ami a miénk és önálló. Fontos, hogy ne akarjunk megfelelni a regénynek. Szeretnék mindig nyitott maradni, ezért ügyelek arra, hogy ne legyenek prekoncepcióim a szereppel kapcsolatban.
Számos főszerepet játszottál és több díj birtokosa vagy. A Trióban való alakításodért a legjobb 30 év alatti színésznek járó díjat kaptad a POSZT-on. Te személy szerint melyik szerepedet tartod meghatározónak?
Bár a Trióért két díjat is kaptam, nem feltétlenül a saját érdememként könyvelem el. Úgy érzem, hogy a rendezővel és a csapattal közösen sikeres munkát hoztunk létre. Ilyen volt még Pécsett a Dosztojevszkij Ördögök, vagy a III. Richárd, az Istenítéletet pedig a pécsi korszakom csúcsának éltem meg, mert elképesztően jó társulatban játszhattam. A Magyar Színházban a Kár, hogy kurva és a Macska a forró tetőn előadásokat imádtam játszani. Valójában szerencsés vagyok, mert sok jó szerepem volt. Említhetném még a Jadviga párnáját is, amiben Ónodi Eszterrel, Lukáts Andorral és gyermekkorom színészikonjával, Gáspár Sándorral játszhattam.
A Pécsi Nemzeti Színház és a Pesti Magyar Színház után a Radnóti Színház társulatának második éve vagy tagja. Hogy sikerült az átállás?
A Radnótiban nagyon jól érzem magam, ez egy kicsi és családias színház. Bálint András elenged játszani máshova, így új impulzusok is érnek. Most a Karamazov testvérek igen fontos ügy számomra. Többször játszottam már vívódó férfit, nagyon izgalmas, hogy Szmergyakov is lehetek. Nem feltétlenül főszerepben lehet jót csinálni.
Az Anatol és a nők című darab főszerepét alakítod. Testhezálló szerepnek érzed?
Valószínűleg sokan gondolják rólam, hogy csajozós vagyok. Mi tagadás, nagyon szeretem a nőket. De a darab valójában nem arról szól, hogy Anatol habzsolja az élvezeteket, hanem arról, hogy szeretne valami biztosat megtalálni egy nőben. Ez viszont önhibájából nem sikerül. Az „amorózóság” valaminek a keresése és egyben menekülés valami elől. Anatol nem akar, vagy nem tud szembesülni ezzel, és így tulajdonképpen örök vesztes marad. Megsajnáltam és megszerettem őt. Ezen kívül azért is fontos számomra, mert ezzel a darabbal kovácsolódtam össze a Radnóti Színházzal.
Egyszer azt nyilatkoztad, hogy színészként vesztest jó játszani a színpadon.
Az életben sem azt figyeljük, aki győz, hanem a másodikat. Sokkal izgalmasabb a vesztes szerepe: ahogy emberi mivoltában pőrén marad, árnyaltabb és bonyolultabb. Ezt jobban lehet játszani.
Többször játszottál már zseniális tehetséget és vehemens, szenvedélyes férfikaraktert is. Nem véletlenül találnak meg ezek a szerepek. Milyen személyiség vagy?
Nagyon vívódó alkat vagyok, ebből kifolyólag igen szélsőséges tudok lenni. Szétcincálom magam, de vannak az életnek olyan területei, ahol meg felszínes vagyok és nemtörődöm. Lelki ügyekben viszont mélyre ásó, figyelő, kereső, kutató és gyötrődő. Alapvetően pedig egy nyitott, vidám srác vagyok, aki szereti jól érezni magát – pont azért, mert belül nem érzem jól magam. Körülöttem viszont jól szokták érezni magukat az emberek.
Tanítasz a Magyar Színház Színiakadémiáján. Mit tanultál tanítás közben?
Nagyon sok mindent. Van egy végzős osztályunk Őze Áronnal a Színiakadémián. Felvetődött a kérdés, hogy mit tudok tanítani, amikor még én is tanulom a szakmát. Fontosnak tartom, hogy jó kérdéseket tegyek fel nekik. Abban tudok segíteni, hogy megosztom velük a kétségeimet, amik bennem is felmerülnek egy-egy szerep vagy helyzet kapcsán. Én is sokat tanulok tőlük a generációs különbségek miatt: hogyan gondolkoznak, hogyan reagálnak egymásra, a másságra, a szélsőségekre. Meglepő, hogy mennyivel kisebb ma a szakma presztízse, mint az én időmben volt. Fájó ezt látni, de izgalmas is egyben.
A színházon kívül van valami szenvedélyed?
Persze, a kosárlabda, sokáig kosaraztam profi szinten. Ezen kívül imádok utazni, nyáron Szicíliában jártam, nagyon vonz a kultúrája. Ha tehetem, élő jazz zenét hallgatok.
Fotók:
Portré: Falus Kriszta
Jelenetfotók: Dömölky Dániel
