Petruska András: Kicsit halkabb, kicsit intimebb az én zeném

2015. január 29. |

Gitárt először 9 évesen vett a kezébe, azóta nem is nagyon tette le. Petruska Andrásnak mindene a zene, a hosszú évek szárnypróbálgatásai után pedig tavaly megjelent első, Metropolita című albuma is, melyen a 4-es metro megállói között kalauzol el minket hangulatos gitárzenéjével.

Mindig tudtad, hogy a zenéléssel szeretnél foglalkozni?

Igen. Egészen kicsi korom óta szerepelek, valamiért az óvodában és az iskolában is olyan pedagógusok kezei alá kerültem, akik szerettek grandiózus ötletekben gondolkodni. Ezért én már 7-8 évesen egy tornateremnyi iskolás előtt szerepeltem, de az is megesett, hogy egy tömött művelődési ház színpadán álltam. Már akkor nagyon szerettem ezt a világot, szóval a szereplés, a mások előtti beszéd és éneklés is régóta közel áll hozzám. Sőt, már a zenélés vágya, a zenészi attitűd is elég korán megvolt bennem. A teniszütőn eljátszott gitárszólók például pici koromban is kedvelt játékaim voltak. Kilenc éves koromban kezdtem el gitárórákra járni, és ez a szerelem azóta is töretlen. 

A családodban van ennek valami hagyománya? Van még zenész?

Nincs. Bár én mindig is ezzel akartam foglalkozni, a családomnak nem volt semmiféle kötődése a zenéhez, tehát ők nem ilyen értékeket közvetítettek felém. Az érettségi után úgy gondolták, biztosabb lenne számomra egy polgári állás, így kerültem szociológia szakra az ELTÉ-re. De ott éreztem meg igazán, miután már 20 felett voltam, hogy ketyeg az óra… Most már le kellene tennem valamit az asztalra, meg kéne valósítani önmagam. Ezért jelentkeztem a Kőbányai Zenei Stúdióba, ahova szerencsére fel is vettek, azóta mindenem a zene. 

Hogy reagált erre a család? Féltettek ettől a bizonytalan karriertől?

Persze, ez valóban egy bizonytalan szakma. De én úgy hagytam félbe annak idején a szociológia szakot, hogy nyitva hagytam egy ajtót, amin bármikor be tudok sétálni. Akkor mégis azt éreztem, hogy szorít az idő, most van itt az ideje, hogy kiépítsem a zenei kapcsolataimat, hogy beágyazódjak a zenei világba. Természetesen nagyon féltett a család, és ez számos feszültséget okozott, egyébként nem csak bennük, de bennem is. Tudtam azt, hogy ez nem úgy működik, hogy az ember kilép a nagybetűs életre, és egy csapásra fényes karrier és rajongók százai fogadják. Viszont amikor valóban elértem oda, hogy ki kellett lépnem a nagybetűs életbe, amikor otthagytam az iskolát, akkor mégis el tudott kezdődni az, amire mindig is vágytam. Mind szakmailag, mind a megélhetést tekintve egy fenntartható életet tudtam elkezdeni építeni, amihez azt hiszem, hozzájárult , hogy egy különleges, egyszemélyes, de mégis zenekarszerű megszólalással álltam ki a színpadra. Ez nagyon hamar érdeklődőkre és támogatókra talált, sokkal nagyobb számban, mint ahogy azt remélni mertem. Azt hiszem, saját magam és a környezetem számára is ez tudott igazán megnyugvást hozni.

Visszaigazolt az élet…

Pontosan. Bár őszintén szólva, én azért nem látom ilyen rémesen ingoványos talajnak a zenei szcénát. Pontosabban, nem bizonytalanabb, mint bármilyen más vállalkozói lét. Sok befektetést és tervezést igényel, és mindig kétesélyes, hogy milyen siker koronázza az erőfeszítéseket. 

Az ember mégis azt látja, hogy évről-évre új tehetségkutató műsorok indulnak, ahol a legújabb gimnáziumi bandák és jobbnál jobb hangú, tehetséges énekesek mutatkozhatnak be. Ez nem ijesztő?

Valahol ijesztő, de eleve segít, hogy rendkívül tagolt ez a szakma. El kell különítenünk a hangszeres zenét az elektronikus zenétől, el kell különíteni a rengeteg műfajt és előadásmódot. Például sosem tartottam a tehetségkutatóktól, mert annyira nem érnek össze a világaink, annyira más piacokra készülnek a zenéink. Azt gondolom, hogy aki az én zenémet, vagy ahhoz hasonló zenét hallgat, az nem nagyon foglalkozik a tehetségkutatókkal, mert egyszerűen mások a zenefogyasztási szokásai. Ennek ellenére természetesen nagy a verseny. De ahhoz, hogy siker érjen az életemben, megpróbáltam soha nem azzal foglalkozni, hogy mi az, ami akadályozhat az elérésében. Inkább arra próbálok koncentrálni, hogy én miért is hiszek ebben. Ha hiszek abban, hogy fel tudok mutatni olyan dolgokat, ami érdekelheti az embereket, akkor már jó úton járok. 

Miért éppen ezt az egyszemélyes, egy szál gitáros stílust választottad magadnak? Egyáltalán, ez mennyire választás kérdése?

Alapvetően úgy érzem, hogy ezt az egész egyszemélyes zenekart, ami 2010-ben jött létre, egy igen hosszú út előzte meg. Gyakorlatilag már a gimnáziumban volt alternatív rockzenekarom, aztán jazzelmélettel foglalkoztam, amire szeretek úgy gondolni, mint a kifejezőkészletem bővítésére. Sokkal árnyaltabban, finoman tudom a segítségével kifejezni magamat a zenében. De nam tartom magam jazz-zenésznek, gitáros vagyok, akire erősen hatott például a blues és a folk is. Mire eljutottam odáig, hogy egyedül játszom, már sok stílusban kipróbálhattam magam, és egy letisztultabb képet kaphattam, bár fogalmam sincs, hogy ez konkrétan micsoda. Ez egy folyamatosan változó valami. Leginkább egyébként az indie-folk műfajhoz szokták hasonlítani, amiről szintén nem igen tudnám megmodnani, hogy pontosan micsoda, csak azt tudom, hogy a zenék, amik inspirálnak, általában ilyen műfaji címkével vannak ellátva. Én inkább úgy definiálom, hogy ez egy olyan pop-rock zene, ami nagyon lendületes, nagyon mai, ugyanakkor folklór gyökerekből is táplálkozik. Ilyen ebben az országban nem igen van, szóval marketing szempontból is jó választás volt. Arról nem is beszélve, hogy eléggé olcsón fenntartható műfaj: egy személy, egy gitár, viszonylag kevés a rezsi. (nevet)

Ezalatt a zenei útkeresés alatt több formációban is játszottál már. Miért döntöttél mégis úgy, hogy egyedül próbálsz szerencsét?

Ennek alapvetően formai okai vannak. Megismerkedtem a fingerstyle gitárjáték móddal, ami lényegében azt jelenti, hogy egy szál akusztikus gitár segítségével olyan érzetet kelt a zenész, mintha egy egész zenekar szólna. Ez egy nagyon jó, különleges játék, és néha én is tényleg úgy érzem, hogy egy zenekarban vagyok. Ha úgy tetszik, zenekarban is gondolkodom, úgy írok dalokat. Szerencsére úgy tűnik, a közönségnek is tetszik ez a stílus, mert végre nem a megszokott formációt látják. Kicsit halkabb, kicsit intimebb a zene, mégis teljes értékű a hangzás. Egyébként többnyire az a tapasztalatom, hogy egy ilyen zenei karrierhez rengeteg befektetés és áldozathozatal szükséges, ehhez pedig egy 4-5 fős zenekarban tényleg kötélidegek kellenek.

Idén jelent meg első albumod. Hogy-hogy négy évet váratott magára?

Igen, ez hatalmas mérföldkő számomra! Négy év után jelent meg ez az album, ami talán hosszú időnek tűnhet, de én ezalatt a négy év alatt végig azt éreztem, hogy keresek valamit. Hogy ki is ez a Petruska András, mint zenész? Négy év majdnem annyi idő, mint egy egyetemi képzés. Közben folyamatosan jelentkeztem friss szerzeményekkel, tehát tulajdonképpen mindig „levizsgáztam” valamilyen módon. Azt éreztem, hogy tanultam a különböző stílusokat, amiket szépen vissza tudtam adni, gyakoroltam, de állandóan volt bennem egy érzés, hogy „na, ez olyan, mint a…”. Aztán eljött a „diplomamunka” ideje, amikor már a saját álláspontomat, az önálló munkámat kellett bemutatnom. Számomra ez a Metropolita. Kicsit olyan, mint az íjászat. Megpróbálod, de először belefúródik a nyíl a földbe a tábla előtt… rendben, akkor nagyobb erővel. Az pedig túlmegy rajta. Aztán amikor tudod mi a két véglet, már megtalálhatod a középutat.

Mi ihlette a metrós tematikát?

harminc éve itt élek a fővárosban. Kisgyerek korom óta, amikor először felmerült, hogy a 4-es metrót fel is kéne építeni, ismerem a megállókat, az útvonalat. Mindig azon gondolkodtam, hogy ez a tíz megálló tíz olyan arca a városnak, amik nagyon különböznek egymástól. Például a Kálvin teret össze sem lehet hasonlítani a kelenföldi panelnyugalommal. De ez a tíz különböző szín valahogy mégis egységet alkot, kiadja Budapestet, ami az otthonom. Az én életem nagyon sokáig az elvágyódásról szólt, arról, hogy mi nem működik itt jól, hogy mit nem lehet. Aztán elgondokodtam azon, hogy ez tulajdonképpen lehet érdekes is. Nem azt mondom, hogy én annyira megtaláltam itthon magamat, vagy, hogy egycsapásra minden jó lett, inkább arról van szó, hogy elfogadtam ezt a helyzetet, és elkezdtem megvizsgálni. Ezt az útvonalat valahogy mindig is zeneként hallottam, és azt gondolom – ahogyan a megállók megmutatják Budapestet – az egymástól független, különböző számok is kiadnak egy egységes albumot.

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

Mintha meglesnénk Adyt és Lédát a párizsi lakásukban bárnai péter

Mintha meglesnénk Adyt és Lédát a párizsi lakásukban

Egy falmászó klubban is lehet fesztivál – PLACCC Fesztivál 15. PLACCC Fesztivál

Egy falmászó klubban is lehet fesztivál – PLACCC Fesztivál