Miért kezdtél el a színház iránt érdeklődni? Hogy született meg a döntés, hogy színháztudomány szakra jelentkezz?
Érdekes, nem telt el olyan sok idő a veszprémi egyetemista évek óta, mégis olyan, mintha egy másik dimenzióban történt volna mindaz, amit akkor megéltem. Az útkeresésről szólt ez az időszak. Tisztáznom kellett magamban, hogy mi érdekel a világból, mihez mennyi közöm van, fel kellett mérnem, mire lehetek képes. Az érettségi után, azon kortársaimmal ellentétben, akik a szakmába készültek, nekem eszembe sem jutott, hogy a színház gyakorlati oldalával ismerkedjek. Furán hangzik, de azonkívül, hogy szeretem, tényleg semmit nem tudtam a színházról. Akkoriban még nem vágytam el Veszprémből, tehát adta magát a bölcsészkar. Egyáltalán nem bánom, hogy színháztudományi szakot is végeztem, sok támogatást adott a megszerzett tudás és tapasztalat. Az egyetem alatt lassan, de biztosan kerültem egyre közelebb a színházhoz. Mielőtt új feladatot vállaltam volna, mindig jól megnéztem magamnak, mi vár rám, és csak akkor léptem tovább, amikor megbizonyosodtam róla, hogy a nehézségek ellenére szeretnék írni, rendezni, esetleg színészkedni. De a mai napig nem tudnám pontosan megmondani, hogy miért pont a színház… Úgy érzem, ez olyan, mint a szerelem, ha megtudod mondani miért, már régen rossz. Az ösztönök vezettek, egy érzés vonzott. Egyelőre nem találtam szebb kifejezőeszközt, ami által mélyebben és őszintébben tudok mesélni, mint a színház.
Arra miért szántad rá magad, hogy statisztálj a Petőfi Színházban?
Nem hiszek a véletlenekben, de ez a történet pont egy véletlennel indult. Épp órára mentem, amikor összetalálkoztam két ismerősömmel a színház mellett, akik elmondták, hogy 5 perc múlva kezdődik egy válogatás. Először nem akartam részt venni rajta, nem is tudtam pontosan mire lehet jelentkezni. Másnap viszont óra helyett egyenesen a színházba mentem. Valószínűleg akkor kezdődött minden. Statisztaként fegyelmet és figyelmet tanultam, megismertem, hogyan és ami a legfontosabb, kikből épül fel egy előadás.
A Pannon Egyetem után mesterszakot kezdtél a Károlin, majd Marosvásárhelyen, rendező szakon folytattad. Hogy érett meg benned a felismerés, hogy rendezni szeretnél?
A Károlit egy év után, Vásárhely miatt hagytam félbe, de a rendezés már a veszprémi időkben elkezdett érdekelni. Egy színész barátommal kaptunk is lehetőséget, hogy csináljunk a Játékszínben egy monodrámát. Átírtam és rendeztem a Woyzecket, így született meg a Wojcek. Akkor már két éve statisztáltam a Petőfiben és folyamatosan érett bennem az elhatározás. Elkezdtem érezni, hogy a rész helyett az egész érdekel, egy komplex világ, amit meg kell és játszótársakkal együtt meg lehet teremteni. Azóta is élvezem, hogy egy közös cél érdekében alkotunk, hogy gyors döntéseket kell hoznom, hogy mindig ébren tart egy gondolat, egy érzés, egy küzdelem. Ez az éberség az, ami miatt szeretek színházzal foglalkozni. Illetve azért, mert az ember nemcsak tanúja, hanem segítője egy-egy kivételes színpadi és emberi pillanat megszületésének.
Egyszer úgy fogalmaztál, hogy kifejezetten az osztályfőnököd, Bocsárdi László miatt jelentkeztél Marosvásárhelyre. Mi az, amit ő képvisel számodra?
Szerintem Laci előadásai zsigeriek és pontosak, mint ő maga. A színházban új dimenziót nyit és teremt.
Miként tud ő mestered lenni?
Különös, de leginkább úgy, hogy szabadságot hagy, elfogadja az én világomat, a látásmódomat és „csak” figyelmeztet bizonyos dolgokra. Mindig a keresés felé terel. Azt hiszem, számomra is a kutatás a fontos, és az, hogy feszegessem a saját határaimat. Legalábbis erre törekszem. Az utóbbi három rendezésem különböző színházi nyelven szólt, mégis tetten érhető volt, hogy általam jött létre. Örülök ennek a változatosságnak, és igyekszem megőrizni a nyitottságomat.
Volt-e Lacinak olyan gesztusa, tanácsa, útmutató gondolata, amit őrzöl magadban?
Persze, rengeteg. Elsőként az, hogy nincsenek tételmondatok, de vannak mélységek úgy az életben, mint a színpadon. Nála kezdtem el tudatosan tanulni a színházról. Állandóan jár az agyam; egy mondatán, észrevételén órákig szoktam gondolkodni. Hihetetlen, hogy rálát mozzanatokra, hogy észrevesz egy előadásban, mint embert. Vannak történeteim, amik Lacihoz fűződnek, de ezeket nem lehet elég részletezően leírni. Az egyetemi munkáim közül az eddigi legfontosabb a MEDEIA volt, nagyon megdicsért azért, mert „végig látott benne”. Ez az előadás nemrég ment a Jurányiban, így nagyjából 8 hónap után viszontláthattam magam egy darabban. Nagyon fura, már-már kellemetlen érzés volt. Szembesültem azzal, hogy mennyi szakmai és emberi változáson mentem keresztül.
Azt nyilatkoztad, a szürrealista látásmód közel áll hozzád. Miért?
Szeretek megragadni egy-egy fontos pillanatot, szeretem, ha egyszerre két világ mutatkozik meg, ha úgy, mint egy filmben, lehet közelíteni és távolítani, ha be lehet bújni valakinek a gondolataiba, ha nem csak egy realista képsort látunk pörögni.
Ez miként tükröződik a munkáidban?
Különböző színházi eszközökkel lehet dimenziót váltani. Számomra például rendkívül fontos egy darab zenei világa, alapvetően a zenéből indulok ki, mert nagy segítségemre van, inspirál. Ezért állandó zeneszerzővel dolgozom, akivel az első pillanattól kezdve értjük egymást, és adott esetben nem félünk püfölni a másikat. Egy barátom nemrég azzal viccelődött, hogy a Makrancos Kata rendezésem expresszionista, míg nyáron rendezett Orpheusz szürrealista. Az ember hajlamos felcímkézni a dolgokat, egy fogalommal azonosítani egy művet. Ezzel nincs semmi baj, eddig én is ezt csináltam, de rájöttem, hogy nem szabad kategorizálni, mert az egy idő után beszűkít és korlátoz a gondolkodásban.
Hogy kezdtél el írni?
Én is úgy kezdtem, mint sokan mások. A gimiben verseket írogattam, de nem vettem magam komolyan, csak hagytam, hogy folyjanak a gondolatok. A színház adott értelmet az írásnak is, hiszen rájöttem, hogy nem elégít ki, ha csak kiírom magamból a szöveget, azért teszem, hogy valamilyen módon életre keljen. Ha valamit nagyon el akarok mondani és épp nincsenek velem a társaim, hogy eljátsszuk, akkor marad az írás. Nagyon szeretem, megnyugtat, miközben az agyam és a képzeletem ezer járatlan úton jár és különböző energiákat, érzelmeket mozgat. Viszont ha elkezdünk dolgozni velük, az írásaimra szigorúan úgy tekintek, mint munkaanyagra: ha valamit húzni kell, akkor elengedem, kidobom. Az első komolyan vehető írásom a Woyzeck-parafrázis volt 3-4 évvel ezelőtt. Egyébként nem tudok menekülni ettől a témától, az eredeti darabot most fogom elkezdeni próbálni Vásárhelyen a csapatommal. Nemrég írtam egy prózaszöveget is Tumultus a placcon címmel, ennek egy részlete már meg is jelent a Vár Ucca Műhelyben. Ezt a történetet például végig filmként láttam magam előtt, miközben kidolgoztam.
A Kolibri pedig márciusban mutatja be Háromnegyed című darabodat, ami a színház drámapályázatán nyert…
A kezdet mindig nagyon nehéz. Évekig olvastathatsz egy szöveget, mire valaki felfigyel rá vagy érdeklődést mutat iránta. Egy pályázat mindig jó lehetőséget jelent. Öröm volt számomra az is, hogy csak a szövegen múlt a Háromnegyed sorsa, hiszen a pályázat a nyertes mű útját is kijelölte. Tehát tudtam, hogy ha jó a darab, bemutatják. Mindig jóleső érzéssel tölt el, ha egy színház vagy egy rendező esélyt ad egy új dráma megszületésére. Rendezőként engem is érdekelnek az új szövegek, íróként pedig – annak ellenére, hogy a saját szövegemmel is dolgozhatnék- pont az foglalkoztat, hogy más rendezőhöz társuljak.
Milyen élményekből merít a Háromnegyed?
Eddig alapvetően saját vagy hallott élményekből merítettem. Nagyon sok csonka családban nevelkedett fiatal vett és vesz körül. A dráma töredékes formáját tekintve pedig a lengyel kortárs szerzők hatottak rám.
Hogy látod, mennyiben formálja (át) egy gyerek és egy szülő személyiségét a válás?
Nem szabad általánosítani. Különböző válástörténetek vannak, mindegyiket tiszteletben kell tartani. Nem mindegy, mikor történik a válás egy család életében, harag, agresszió esetleg erőszak szerepet játszik-e benne, ki megy el, ki marad, haragban vagy békében búcsúznak a felek; nem beszélve a folytatásról, lesz-e új családjuk… Bonyolult és összetett dolgok ezek. Csak egy biztos, válás közben mindenki sérül. Az, hogy milyen mértékben, teljesen egyéni. A legfontosabb talán az, hogy kibeszéljünk mindent családon belül és kívül, ami fájdalomhoz vezethet. Meg kell értenünk a másik problémáját is ahhoz, hogy feloldódjanak a konfliktusok.
Mennyit egyeztettetek a darabról a rendezővel, Tóth Józseffel, a dramaturggal, Horváth Péterrel, és az irodalmi munkatárssal, Németh Ákossal?
Ákos volt kezdetben a lelkesítő, a drámát is ő választotta anno. Sokat beszélgettünk a karakterekről, olyan tulajdonságaikról, amelyek nem feltétlenül jelennek meg a szövegben. Péter tett rendet, ő tisztázta le a szöveget. Jocóval pedig a próbák alatt változtatunk még apróságokon, idomítjuk a darabot a színészekhez, a készülő előadás ritmusához.
Milyen gondolatokat ébreszt benned, hogy megelevenedik az, amit papírra vetettél?
Inkább a rendező figyel bennem. A szerző már csak pontosít. Sokat lehet tanulni abból is, ha másokat látok dolgozni, miközben részese vagyok a munkának. Látom, hogy ilyen is van, úgy is lehet. Jocó például nagyon érzi és követi a szöveget, ez jó érzés és éberen tart engem is, mint rendezőhallgatót. Abszolút tiszteletben tartom Jocó szándékát, hiszen ő képzelte el az előadás világát, bizonyos értelemben a dráma csak kiindulási pont, a koncepció alapja. Ahogy haladunk a próbafolyamatban, egyre több pillanatban csillan meg a valóság. Az nagyon izgalmas, amikor érzem, hogy elkaptak, vagy pont úgy kaptak el egy mozzanatot, ahogy azt a papír fölött gondoltam.
Egy interjúban kifejtetted, a színházi munkát a leginkább azért élvezed, mert szeretsz állandó interakcióban lenni az emberekkel. Ez hogy tudatosult benned? Mennyi kétség vagy nehézség elé állít a választásod?
Szerencsére valódi nehézségek, kétségek eddig nem kísértettek. Persze előfordul, hogy az ember kicsit fáradtabb, ingerültebb, de ez elmúlik. Ha igazán lelkes vagy és hittel teli, akkor apróságok nem tántoríthatnak el a céltól. A legjobban azt szeretem a munkában, hogy egyaránt szót kell tudnom érteni a színésszel vagy a műszakkal. Hihetetlenül élvezem, hogy több síkon kell gondolkodnom, hogy számos terület képviselőjétől tanulhatok, miközben talán én is átadok másoknak valami hasznosat.
Sokan mondják, hogy másként közelít egy női rendező, író. Te mit gondolsz erről?
Nem is lehetne másképp, hiszen máshogy vagyunk kódolva. Másként megyünk végig ugyanazon az úton. Az ember nem is tudja szóval kifejezni a különbséget, egyszerűen csak érződik a végeredményen. Legalábbis nekem ez a tapasztalatom. Nem törekszem tudatosan arra, hogy valami nőciset csináljak, de visszatekintve az elmúlt egy évemre, nehéz lenne nem észrevenni, hogy a női sorsok erősen jelen vannak a munkáimban, komolyan foglalkoztatnak.
A szakmabeliek többsége a színházi munkát életformaként definiálja. Te hogy érzed, teljes embert kíván a munkád?
Szerintem, ha más területen dolgoznék, akkor sem tudnám félig vagy csak „részemberként” végezni a munkámat. Mentálisan és érzelmileg is teljesen igénybe vesz a rendezés, ha úgy tetszik napi 24 órát foglalkoztat, pláne, hogy rengeteg ügyintézéssel jár. Ha szükséges vagy csak akkor elérhetőek az emberek, akkor éjjel kettőkor próbálunk, pontosítjuk a zenét vagy fejezzük be a díszletet. A rendező áll középen, természetes, hogy a megoldandó problémák nála landolnak. Gondot az okoz, ha valaki ezt az állandó hajtást nem bírja vagy csak stresszt és kellemetlenséget okoznak számára a problematikus helyzetek. Akkor valószínűleg rossz pályát választott. A teherbírás és a kitartás hozzátartozik a színházhoz.
Ha most választhatnál három pillanatot, amit megélhetnél a pályád során, mi volna az?
Megpróbálok mindig a következő feladatra koncentrálni, hiszen lépésről lépésre haladunk előre. Nem álmodom arról, hogy mondjuk öt év múlva enyém legyen az Oscar. Ha ilyesmire vágynék, az rosszat jelezne. Számomra az a fontos, hogy minél több embertől tanulhassak. Leginkább folyamatos fejlődésre vágyom, és szeretném megőrizni a bizalmamat, a barátságokat és a színházba vetett remény tisztaságát.
Szöveg: Tóth B. (www.szinhaz.hu)
