2015. március 03. | illes-lilla

Mán-Várhegyi Réka: Az írás olyan, mint egy kiadós futás

A fiatal író, Mán-Várhegyi Réka első novelláskötete, a Boldogtalanság az Auróra-telepen elismerő kritikákat kapott. Azóta eltelt egy év, nemsokára megjelenik egy gyerek- és egy ifjúsági könyve, közben már új regényén is dolgozik. Az írás gyakorlatáról és a kezdeti nehézségekről beszélgettünk vele.

Mi változott az életedben az elmúlt egy évben?

A novelláskötetem még kéziratként megkapta a JAKkendő díjat. Ez nagy lökést adott, azóta sokkal boldogabb vagyok, mint előtte voltam. (nevet) Egy lényeges dolog változott az életemben tavaly óta. Ha megkérdezik, mi a foglalkozásom, azt válaszolhatom, író vagyok. Igaz, mivel szerkesztőként dolgozom, többnyire ezt is hozzáteszem.

Nagyon erős első kötetnek ítélte a kritika a könyvedet.

Gyerekkorom óta írok, a kötet novellái előtt már az íróasztalfiókba csúsztattam sok millió karaktert. A régi szövegeket nem is próbáltam meg publikálni, egyrészt nem találtam elég jónak őket, másrészt többnyire nem voltak befejezve. Viszont sokat gyakoroltam. Ha a kötet jól sikerült, annak a másik oka az lehet, hogy olyan embereknek mutattam meg a novellákat, akik valóban konstruktív kritikával tudtak segíteni. Ezek alapján újra és újra átdolgoztam a szövegeket.

Jól fogadtad ezeket az első kritikákat?

Ha írsz valamit, annak a veszélynek teszed ki magad, hogy sokkal többet elmondasz magadról, esetleg a gyengeségeidről, mint amennyit szeretnél. Emlékszem, amikor kamaszként megmutattam valakinek egy számot, és ha azt mondta rá, hogy béna, már az rosszul esett. (nevet) Egyébként erre tudatosan készültem. Kihívás megtanulni, ha azt mondják a szövegedre, hogy nem jó, akkor ne azt értsd belőle, hogy te nem vagy jó. Az a cél, hogy a szöveg jobb legyen, tehát a kritikából is tanulni kell. Ez hasznos fejlődési lehetőség, amit az élet más területén is lehet kamatoztatni.

Hogyan áll össze benned egy szöveg?

Megfigyelő típus vagyok. Nézelődöm az utcán, a villamoson, de saját magamat is figyelem. Valami megragad, egy gondolat vagy egy kép, és elindít egy történetet. Nem az motivál, hogy szigorúan leírjam, amit láttam. Inkább hagyom, hogy hasson rám valami, de megesik, hogy továbbjátszom a történetet a fejemben. Esetleg felmerül bennem egy kérdés. Például azt látom, hogy egy idegen férfi és egy nő valamiért összeszólalkoznak egy boltban, és azon kezdek gondolkozni, hogy hogyan lehetne eljutni oda, hogy egymásba szeressenek. Ez persze csak játék, de elvezethet ahhoz, hogy elkezdjek írni egy új szöveget.

Úgy hangzik, ez téged kifejezetten szórakoztat.

Amikor elkezdek gondolkodni a történeten, az nagyon szórakoztat. Az írás már vegyesebb képet mutat. Olyan, mint egy kiadós futás, hol könnyű, hol nehéz, hol kifejezetten fájdalmas. Az biztos, hogy a legvégén mindig azt érzem, hogy jót tettem magamnak. De azért vannak nehéz szakaszok.

Kimondottan kínzó is lehet?

Maga az írás nem kínzó, inkább, amit az írás megmozgat bennem. Például, amikor az ifjúsági regényemben egy tizenhat éves kamaszlány történetét kezdtem el írni egyes szám első személyben, szinte letepertek a saját kamaszkori emlékeim. Számtalan dolog, amire régóta nem gondoltam, újra felszínre került. Kamaszként a legtöbb ember nem regényhősökre hasonlít, hanem frusztrált és szenved. Írás közben nekem is újra át kellett gondolnom a kamaszkoromat, ami nem volt könnyű. Ehhez képest a regény kifejezetten humoros lett.

Előfordul, hogy meglep a saját szöveged?

Igen, és szeretem is, ha meglep. Ha a szöveg túlságosan hasonlít arra, amit az írás előtt elképzeltem, akkor gyanús, hogy didaktikus lett. Márpedig én nem szeretnék a novelláimmal állításokat megfogalmazni, nem szeretnék ítéletet mondani a szereplőimről vagy bizonyos embertípusokról, kapcsolatokról. Az ilyesmi teszi egydimenzióssá a szöveget. Írás közben én is gondolkodom és változom, és nagyon örülök, ha ez történik az olvasóval is, de nem szeretném megmondani, hogy milyen irányba változzon.

Az imént említett ifjúsági regényed hamarosan megjelenik.

Igen, a Tilos az Á könyvkiadó keresett meg egy évvel ezelőtt, és nagyon lelkes lettem. Mindig is szerettem volna ifjúsági regényt írni, egy olyan regényt, amit a tizenhat éves önmagam is boldogan olvasott volna. Úgyhogy megragadtam az alkalmat, hiszen évről évre jobban távolodom a kamaszkoromtól, tehát addig kell megírni, amíg még emlékszem valamire. (nevet) A könyv A szupermenők címet kapta, áprilisban fog megjelenni. A történet egy tizenhat éves lányról szól, aki nem menő, nem is akar menő lenni, de a végén egy kicsit mégis menő lesz, de azért nem úgy, mint a filmekben. Egy olyan kamaszlányt szerettem volna életre kelteni, aki lakótelepen él, nem jár elit
gimibe, kicsit különc, kicsit félénk, de remek a humora, és mellesleg tud gitározni.

Közben egy mesekönyved is elkészült.

Bizony, ez a Kókusz Franci, a fodrász titkosügynök című mini meseregény, a Tessloff Babilon Kiadó Szeretek olvasni! sorozatában jelenik meg. Ez a sorozat kezdő olvasóknak szól, az én könyvem a már olvasni tudó nyolc-kilenc éveseknek íródott. Olyan könyvet szerettem volna, amiben egy aktív lány a főszereplő, egy igazi power girl. A másik vágyam az volt, hogy antropomorfizált állatokról írjak. Így lett Kókusz Franci egy afgán agár lány. A környezete azt hiszi róla, hogy fodrász, de valójában titkos ügynök, és rendszeresen kalandokba keveredik. Ebben a könyvben Kókusz Franci azt a megbízatást kapja, hogy visszaszerezze egy világhírű édesség, a Musz musz receptjét, amit egy gazdag csokigyáros ellopott jogos tulajdonosától.

Neked mi volt kiskorodban a kedvenc meséd?

Nagyon szerettem Hervay Gizella Kobakját. Hervay Gizella erdélyi költő volt, ezt a mesekönyvét talán kevesen ismerik nálunk, pedig gyönyörű. Bálint Ágnestől sok mindent olvastam, nagy kedvencem volt a Szeleburdi család. Szerettem Csukás István Mirr-Murr és Oriza-Triznyák történeteit, Erich Kästnertől A két Lottit, az Emil és a detektíveket, bár ez utóbbin mindig szörnyen izgultam. (nevet) Egyébként ezeket máig is szívesen olvasom. Felnőttként is nagyon szeretem a meséket, ami azért is jó, mivel gyerekkönyvkiadónál dolgozom szerkesztőként. A mese számomra visszatérés gyerekkori önfeledt önmagamhoz.

Szerinted mire van szüksége a mai gyerekeknek?

Hogy a gyerekeket rengeteg inger éri, ez közhely. Ezt kénytelenek vagyunk szem előtt tartani, és ehhez alkalmazkodva írni. Ezért talán szerencsés, ha rögtön belecsapunk a közepébe, és nem kell hosszan várni, hogy történjen valami izgalmas. Másrészt a fiatal olvasók nagy része ma is szereti a vicces karaktereket és a humoros történeteket. Persze minden korban születnek nevelő célzatú mesék, de szerintem a gyerekek észreveszik, ha valójában nem szórakoztatni, hanem nevelni akarják őket.

Egy regényed is készül. Erről mit tudhatunk?

Ezt még javában írom. Mágnáshegy a munkacíme. A novelláskötetem címadó szövegéből íródik tovább.

Kezdő íróknak mit tanácsolnál?

Nekem az okozott nehézséget, hogy bár írni akartam, nem tudtam pontosan, hogy mit szeretnék, és ez gyakran elbizonytalanított. Ráadásul önbizalmam se volt. De azt üzenem, hogy tovább lehet lépni. (nevet) Aki írni akar, az írjon, üljön le mindennap, és írjon egy órát bármiről. Ha nincs témája, akkor arról, ami éppen az eszébe jut. Írja le, hogy éppen írni próbál. Legyen türelmes, és bízzon benne, hogy az írás elvezeti oda, ahova el akar jutni. Biztos vagyok benne, hogy az írás révén bárki gazdagabbá válik, akár megjelenik, amit írt, akár nem. Hiszen magával folytat párbeszédet.

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Kultúra

Bozsik Yvette: “Soha nem akartam beállni a sorba” balettművész

Bozsik Yvette: “Soha nem akartam beállni a sorba”