Feltörekvők: Puja Andrea, operaénekes

2015. május 07. |

Székelyudvarhelyről indult, és amióta felfedezte magában a zenét, csak viszi a hangja mindenfelé. Ki tudja, hol áll meg? Puja Andrea operaénekessel beszélgettünk, az előtte álló Armel Operaverseny és Fesztivál döntőjének izgalmairól, és az opera népszerűségéről manapság.

Korábban a telefonban említetted, hogy éppen nagy menedzserkeresésben vagy. Ezek szerint ez elengedhetetlen egy operaénekes számára is?

Nyilvánvalóan van olyan, aki nagyon jól el tudja magát adni, de én nem vagyok az a típus. Nekem szükségem van egy emberre, aki kicsit egyengeti az utamat, mivel alapvetően is eléggé zárkózott vagyok, és nem is bírok igazán kiterjedt kapcsolati rendszerrel. Szerintem, ha valaki igazán nagy karrierre vágyik, és szeretné, hogy rendszeresen énekelhessen, mindenképpen jobban jár, ha van mellette valaki, aki leveszi a válláról ezt a terhet.

Szóval úgy érzed, neked még szükséged van arra, hogy valaki egyengesse a karriered?

Abszolút! Én Magyarországon nem annyira jutok szerepekhez, ezért fontos számomra, hogy külföldön is próbálkozzak, ehhez pedig mindenképpen kell a már fent említett segítség. 

Erdélyben születtél, mégis úgy döntöttél, hogy Magyarországon próbálsz szerencsét. Miért határoztál így?

Székelyudvarhelyen születtem, Nagyváradon végeztem az egyetemet, majd Kolozsváron még egy mesterszakos képzésben is részt vettem. Kolozsváron kezdtem énekelni, de hamar azt éreztem, hogy elvágyódom onnan, így jött képbe a budapesti Operastúdió. Azonban itt is kénytelen voltam szembenézni a szituációval, hogy nem jutok túl a kisebb szerepeken, ezért úgy éreztem, máshol kell próbálkoznom. Ekkor döntöttem úgy, hogy külföldön is kipróbálom magam. Ez szerencsés döntésnek bizonyult,  külföldön az első pillanattól úgy éreztem, hogy megbecsülnek, pedig nem voltam még harminc éves sem, és nem ismertem senkit. Olyan helyeken énekeltem, mint a párizsi Cite de la Music, a liegei operaház vagy a Teatro Real Madridban.  Nagy mesterektől tanulhattam, hogy csak a legkedvesebbeket említsem: Jesus Lopez Cobos-, Jose Antonio Montagno, Elio di Capitano, Serge Saitta, Gábor Ferenc.

Júniusban zárult az Armel Operaverseny és Fesztivál második fordulója, amin sikeresen továbbjutottál, most pedig vészesen közeleg a döntő időpontja is…

Így van. Ez a verseny tulajdonképpen úgy működik, hogy öt különböző színház öt különböző előadásához írtak ki versenyszerepeket, ezekre lehetett pályázni. Ha valaki megnyeri ezt a lehetőséget, akkor részt kell vennie a próbaidőszakon, és idén júliusban lesz a bemutatója Budapesten mind az öt darabnak. Én a pilseni produkcióba kerültem be, ezt június végén fogjuk majd először bemutatni külföldön, majd júliusban a verseny keretei között megismételjük itt, a Thália Színházban Isabella Colbran szoprán énekesnőt alakitom majd, Sergio Rendine – Un segreto d’importanza cimű operajában, egyébként a Mezzo Tv és a Duna Tv is élőben közvetíti majd. Ekkor már a közönség fogja eldönteni, hogy melyik lesz a győztes előadás.

Egy ilyen verseny szerinted nem elég ahhoz, hogy meghozza számodra a várt népszerűséget és elismerést?

Ezt nem tudhatom. Nem tudom, hogy ez a verseny mennyit lendít majd a karrieremen, nem tudom, mennyire ismeri el a hazai szakma. Magyarországon egyébként már csak azért sem könnyű érvényesülni, mert kevés a társulat, operaház meg csak egy van.

Szóval most külföldben gondolkozol?

Igen, szerencsére az egész családom nyitott lenne arra, hogy külföldre költözzünk. Legszívesebben egyenesen Ausztráliáig mennék, a lehető legmesszebbre! (nevet) De komolyra fordítva a szót, most már abszolút ráhangolódtam, hogy a külföldi karrieremet próbáljam egyengetni. Ha valami nem megy, akkor nem szeretném erőltetni, bízom benne, hogy valahol majd megtalálom a helyem. 

Te hogy látod, mennyire népszerű nálunk manapság az opera műfaja?

Én úgy gondolom, hogy a jelenlegi operaházi vezetés nagyon ügyesen végzi a marketinges feladatokat. Elképesztően színvonalas, jó minőségű plakátokat, werkfilmeket késztenek, és egyre több energiát fordítanak arra, hogy a fiatalabb korosztály körében is népszerűsítsék az opera műfaját, de én úgy látom, hogy a nevesebb színházak mintha kevesebbet költenének marketingre, és talán többet nagy nevű énekesek szerződtetésére. Nagyon modern rendezéseket mutatnak be, miközben ugyanúgy megmaradtak a klasszikusabb előadások is nagy jelmezekkel, díszletekkel. Így pedig elég széles réteg igényeit képesek kiszolgálni. 

Az operát mégis valamiért körüllengi valamiféle elitizmus, nem?

Lehetséges, de szerintem például az, hogy az Erkel Színház újra megnyitotta a kapuit, lehetővé teszi, hogy egészen más csoportokhoz is eljuthasson ez a műfaj. Külföldön talán ez valamivel jobban működik, ott sokkal szélesebb körben látogatják az előadásokat az emberek, kezdve akár már az egészen pici gyerekektől is. De most az Operaház is rendszeresen szervez iskolai programokat, igyekeznek a középiskolások számára is könnyen megemészthető, élvezhető darabokkal szolgálni. Szóval szerencsére nálunk is van már egy ilyen remek törekvés.  

Persze, csak mégis ott van ennek a kellemetlen szertartásosságnak az érzése, hogy az Operába báliruhában kell érkezni, különben kinéznek onnan.

Szerintem ezt sürgősen el kellene felejtenünk, hiszen már rég nem erről szól az egész életvitelünk. A kultúrának az volna a szerepe, hogy valódi kikapcsolódást nyújtson, ez pedig nem lehetséges úgy, ha az ilyen körülményekkel vagyunk elfoglalva. Ha az ember színházba megy, aznap este ne dolgozzon késő délutánig, mert utána rohanásban lesz, nem tud majd leparkolni a közelben, és máris rémesen idegesen ül be az előadásra. Ilyenkor öt perccel a kezdés után csak úgy belecsöppen a darabba, és ilyen leki- és idegállapotban már nagyon nehéz befogadni egy műalkotást. Ez a stressz állandóan jelen van az ember életében, de legalább ilyenkor meg kell próbálni levetkőzni. De visszatérve, azt nem gondolom, hogy az Operaház is azt hirdetné, hogy oda mindig nagyon ki kell öltözni. Ez inkább csak egy rossz berögződés az emberekben. 

Egyébként neked mennyi időd jut arra, hogy operaelőadásokat látogass?

Nagyjából most érkeztem el oda, hogy megint volna időm! A kislányom négy éves, nem régiben költöztünk ki Budapest környékére, ahol tavaly kellett volna elkezdenie az óvodát, de sajnos nem volt több óvodai hely a faluban. Ezért fél évig nem tudott óvodába járni, és csak februártól alakult úgy, hogy felvették őt egy csoportba. Szóval ez egy elég zűrös időszak volt számunkra, amikor nem igen jutott idő semmire, most kezdenek kicsit megnyugodni a kedélyek. 

Sosem gondolkodtál el azon, hogy más szakmában is kipróbáld magad?

Megmondom őszintén, hogy azért nem, mert soha nem értettem semmi máshoz. Voltak mélypontok, mikor elgondokodtam, hogy mit tudnék kezdeni magammal, de egyszerűen semmit sem találtam, ez pedig nagyon elszomorított. Az építkezésünk során sokat foglalkoztam a belsőépítészettel, restauráltam régi bútordarabokat, festegettem, és ez egyébként egészen megnyugtatott. De alapvetően elsős korom óta zenével foglalkozom. 

Hogy dolgozza fel az igazságérzeted azt, hogy ezek után mégsem jutsz szerepekhez?

Nehezen… A tavalyi év nagyon kemény volt számomra, nem véletlenül jött a költözés, ez is egy terápia volt. De ugyanakkor sokat is tanultam a helyzetből. Mindig úgy voltam vele, hogy ha azt éreztem, hogy itthon nem szeretnének velem dolgozni, akkor inkább megpróbálkoztam külföldön érvényesülni. Ez így volt hét éve, és így van most is.  

Akár végleg külföldön maradnál?

Ha ez ember olyan szerencsés, hogy ilyen támogató családja van, mint nekem, akkor meg lehet oldani úgy a dolgokat, hogy évente 4-5 előadást megcsinál külföldön, de alapvetően itthon él. Véglegesen nem szeretnék máshol élni, de el tudom képzelni, hogy kicsit hosszabb távon, mondjuk akár 4-5 évre is letelepednénk valahol külföldön a családommal. Érdekes, pedig épp most épült fel a szép új házunk, mégis mindketten azt érezzük a férjemmel, hogy szívesen szerencsét próbálnánk egy másik országban.

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Kultúra

3 lélekmelengető mesekönyv a hideg napokra hideg idő

3 lélekmelengető mesekönyv a hideg napokra