Színházat ábrázoltok a színházban. Mennyire ad valós betekintést a darab ebbe a világba?
Mary Orr színdarabja azt az archetipikus képet mutatja a színházról, amit a filmekből is ismerhet a közönség. Kálmán Eszter díszlete egy öltözőt ábrázol. Megjelenítjük, ahogy mi, színházaik élünk, létezünk. Az előadás során folyamatosan halljuk a hangosbemondón, az úgynevezett „hívón” keresztül, mi zajlik lent a színpadon. A közegnél azonban fontosabb, hogy egy középkorú nőnek az életfordulóját követi nyomon a darab. Azért egy színésznőt választott az író, mert ő hihetetlenül széles érzelmi skálán tudja bemutatni mindazt, amit minden nő megél a változó korban. Mindig újra kell építenünk magunkban valamit, legyünk 20, 30, 40, 50, 60 évesek. Margó (Hernádi Judit) a szakmája csúcsán van, ő a királynő, elképesztően sikeres, minden róla szól. Ugyanakkor nem könnyű elviselni. A tehetségének köszönhetően sokkal többet megengedhet magának, mint egy átlagember. Látszólag tökéletes világban él, ám ennek a háznak az eresztékei kezdenek már meglazulni. Mindig, amikor változás történik az ember életében, úgy tűnik, mintha az hirtelen következne be, pedig általában egy folyamat része. Az ő esetében egy fiatal rajongó lány bukkan fel. Eva Harrington (Kovács Patrícia) azért tud tragédiát okozni Margó életében, mert épp érzékeny határvonalon van. Amikor még kapaszkodik a régi szerepkörébe, viszont már másfajta szerepeket kellene játszania.
Színházi velejáró: úgy lehet pozícióba kerülni, ha valaki kiesik onnan?
Eva karrieréhes fiatal nőnek tűnhet, aki mindenen keresztülgázol. Mindannyian voltunk már ebben a szerepben. Ha az embernek vannak vágyai, vonzza őt valami, azért képes nagy erőket mozgósítani. Annak érdekében szerez barátokat, kapcsolatokat. Eva a céljai érdekében cselekszik. Szerintem akkor izgalmas a szerep, ha őszinte a rajongása Margó iránt, ha olyan színésznő szeretne lenni, mint ő. Ha el akar lesni tőle mindent. A szorgalma persze egy idő után terhessé válik, főleg akkor, amikor megtetszik neki Margó férje is. Szerintem még ez is elfogadható, hiszen az érzelmeinknek nem tudunk parancsolni. Meglátásom szerint a lány minden cselekedete igazolható.
Vagyis nem ítélhető el? Nevezzük inkább szorgalmasnak, aki ügyesen meglátja a réseket?
Biztos el fogják ítélni a nézők, én is megteszem. Ám azt gondolom, csak addig tehetem jogosan, amíg magam nem kerülök hasonló helyzetbe. Csak annak van joga ehhez, aki mindig tisztességes tud maradni. Az előadásnak lesz némi pszichothriller jellege. A nézők hamarabb fogják tudni, veszélyt jelent Margó számára a lány befogadása, mint ő maga. Csupa sikeres, beérkezett emberből, színészekből, rendezőkből, kritikusokból álló közösségbe kerül. Üdítő számukra is a fiatal, új energia, aki rácsodálkozik arra, ami számukra hétköznapi, talán picit unalmas is már. A lány megbolygat mindent, nincs olyan szereplő a színpadon, akinek az életén ne változtatna. Az egész olyan, mint amikor veszünk egy új bútordarabot, és miatta az egész lakást át kell rendeznünk.
Margó számára ezután következnek az anyaszerepek?
Ha nem érkezik a fiatal lány, a színésznőnek akkor is szembesülnie kell azzal, hogy idősebb már, mint amilyen korú szerepeket játszik.
Érzékenyebben reagál az életkori változásra abból fakadóan, hogy színésznő?
Ez mindenkit érzékenyen érint. Egy színésznőt nyilván fokozottabban, hiszen a színházban minden nap szembesülünk azzal, hány évesek vagyunk. Amellett, persze, hogy ez a világ konzervál is, jó kondiban tart. Ám mindig érkeznek fiatalabbak, évről évre változik, ki milyen szerepet játszhat el. A színészek sokkal jobban szembesülnek a korukkal, mint más emberek.
Van a darabnak nemi előjele? Nő a szerző, te pedig nőként állítod színpadra.
Abból a szempontból női történet, hogy a főalak erős személyiség, egy istennő. Margónak ugyanakkor nagyon jó a humora is, kigúnyolja saját magát, jól jár az agya és a nyelve is. A hisztériának és a konfliktusoknak széles skáláját nyújtja. A Mindent Éváról cím azt jelenti, hogy mindarról szólunk, amit a nőkről tudnunk kell, miként kezelik egymás között a pozícióharcokat. Az öregedéssel, a hiúsággal és az árulással persze nem csak a hölgyek szembesülnek, a férfiaknál ugyanúgy tetten érhető.
A darab egyik szarkasztikus mondata így szól: „A színház neurotikusok, egománok, érzelmi roncsok és infantilisek gyülekezete.”
Annyi biztos, a mi világunkban otthonra találnak a legszélsőségesebb karakterek is, hiszen a színháznak egyetlen halála van, az unalmas ember. Nem is nagyon vannak ilyenek, még az öltöztetők, büfések körében sem. Véleményem szerint a színészek a világ legérdekesebb emberek a világon. Van a személyiségükben valami, ami miatt rájuk kell figyelni.
Nem pontosan e miatt kell színesnek lenniük?
Ez a képesség vagy megvan valakiben vagy nincs. A mímelés irritáló még a büfében is. A színház nem csak engedi, hanem inspirálja is az érdekességet. Az ott dolgozóknak kevésbé kell fegyelmezniük magukat, mint más munkahelyeken, hiszen a színpadon szélsőséges élethelyzeteket ábrázolunk, így kommunikálunk a civil életünkben is. Vannak persze nagyon szemérmes, zárkózott színészek is. Meg vagyok róla győződve, aki színésznek megy, annak van némi önbecsülési problémája. Elismerésre és szeretetre vágyunk, ez munkál bennünk. Szükségünk van arra, hogy állandó visszajelzést kapjunk. A színházon kívül egész nap a saját tébolyunkban élünk, a hibáinkkal foglalkozunk. Amiből persze építkezünk a színpadon, ezeknek az ismeretétől lesznek személyesek a szerepeink. Stohl András szenvedélyes, jó humorú pasi. Ennek a civil életben sok hátulütője van, viszont a színpadi létét élvezetessé teszi a burjánzása. Kocsis Gergő ellenkező eset: zárkózott személyiség, nehéz a közelébe kerülni, ám a színpadon öröm nézni, ebből fakad az elképesztő karaktere és a humora.
A rendezéseidet figyelve úgy tűnik, olyan előadásokat, olyan műfajú darabokat rendezel, amelyekkel az anyaszínházadban, a Katona József Színházban nem találkozol.
Korábban készítettem dokumentum-előadásokat is, ebből a műfajból nemrég mutattunk be egyet a Katonában, az Illaberket. Azok a darabok, amelyeket az Orlai Produkciós Irodánál állítok színpadra, nem férnének bele a színházunk profiljába. Náluk a kortárs magyar és a klasszikus drámairodalomból válogatunk, itt viszont az a lényeg, hogy jutalomjátékot adjon nagyon jó színészeknek. Jól megírt, ugyanakkor könnyedebb hangvételű darabokról van szó. Színészként magam is szívesen részt vennék az itteni előadásokban. A kollegák szeretnek kirándulni a műfajba, a jó humorú, nagy érzelmi skálát felvonultató szerepekbe. Nekünk, alkotóknak halálosan komolyan kell vennünk ezeket a darabokat is, máskülönben felszínes, unalmas társalgási előadásokat hoznánk létre. Ugyanúgy meg kell keresnünk a szereplők indítékait és a személyes hátterét. Érdekesség, hogy Pedro Almodovar Mindent anyámról című filmje a Mindent Éváról című klasszikus, 1950-es filmet idézi. Anya és fia folyton ezt a mozifilmet nézik otthon, kívülről tudják, Bette Davis rajongói. Személyesen nekem egyik nagy kedvencem ez a spanyol mozifilm.
Fotó: Orlai Produkciós Iroda
