Hosszú az út Klem Viktortól Madaras Jociig

2015. október 06. |

...és visszafelé is. Egy évvel a forgatás befejezése után, de még a Veszettek premierje előtt beszélgettünk Klem Viktorral, Goda Kriszta legújabb filmjének főszereplőjével. Nem hisz a skatulyákban, a nyitottságban, a jó példák fontosságában viszont nagyon is. Szabadúszóként dolgozik a 011 alkotócsoporttal, novemberben pedig egy monodrámával áll színpadra.

Tavaly szeptemberben fejeztétek be a Veszettek forgatást, és október közepétől a mozikban is látható a film. Könnyen kiheverted?

Soha életemben nem volt még ennyire nehéz kiheverni egy élményt. Iszonyatos fajsúlyos szerep. Egy olyan ember életét kellett összeegyeztetni a sajátommal, akinek nagyon bonyolult története van, és akinek a szociológiája nagyon messze esik az enyémtől. Az az út, amit Klem Viktortól Madaras Józsefig meg kellett tennem, a legnagyobb kihívás volt az eddigi munkáim között. Ráadásul amilyen hosszú út vezetett a karakterhez, olyan hosszú volt, ami kivezetett belőle. A nagy színészhistóriákban ez úgy szokott szerepelni, hogy „kihatott rám a szerep” meg „hazavittem a karakter problémáit”. Én ezt egyáltalán nem így éltem meg. Arról volt szó, hogy óriási súlya volt a feladatnak, és ez a szülés, aminek a végén létrejött ez a film, nagyon hosszan tartott. 2012 óta zajlottak az előkészületek, és három év kellett ahhoz, hogy a film végül a közönség elé kerülhessen.

Egyáltalán semmilyen kapcsolódási pontod nem volt a szerepedhez?

Azért volt, főleg a történet első szakaszában van sok hasonlóság köztünk. Azzal a fiúval, akit a film első harmadában lehet látni, sokkal több mindenben egyet tudok érteni, mint azzal, akivé a film végére válik. Alapvetően hordoz egyfajta indulatot, agressziót, ami valahol bennem is megvan, de korántsem ennyire szélsőségesen. Ezért is volt nehéz a forgatás alatt, minden alkalommal „tessék!”-re vadállattá válni. Talán ez a legnagyobb különbség köztünk, én komfortosabb, nyugodtabb ember vagyok. Minden belső tüzet, feszültséget, energiát felszínre kellett hoznom, és megőriznem napokon keresztül ahhoz, hogy az ő feszültsége igazzá váljon.

Ki is ez a srác tulajdonképpen?

Madaras Joci egy Tarnád nevű fiktív kisvárosban él. Az egész film lényegében kitalált emberek kitalált történetét meséli el, bár én azt gondolom, hogy a fikciók, és a mesék mindig a valóságot rajzolják valamilyen módon körbe. Szóval Tarnád egy vidéki kisváros, ahol folyamatosan romlik a közbiztonság, amihez Joci és bandája is hozzáteszi a magáét. Bolti lopások, diszkó-verekedések, csak a baj van velük, és csak a város kárára vannak egészen addig, ameddig meg nem érkezik Ács János (Fenyő Iván), az új rendőrfőnök a városba. Felismeri a fiúkban rejlő lehetőséget, felkarolja őket, harcművészetekre oktatja a társaságot, és ebből a szituációból bontakozik ki az a nagy ívű história, amit majd a moziban látunk. Közben ott van Joci öccse, Máté (ifj. Vidnyánszky Attila). A kettejük viszonyának alakulása az egyik legfontosabb szál a történetben. Itt van ez a két fiú, akiknek az apja börtönben ül, az anyjuk rég elhagyta őket, és csak egymásra támaszkodhatnak. Ez az alapfelállás, és ezt spékelik meg azok az események, amiken először együtt, aztán külön-külön is keresztülmennek. Számomra a film egyik, ha nem a legizgalmasabb része, ahogyan ez a testvérkapcsolat formálódik.

Jocinak ott van Ács János követendő példának, Máténak pedig Joci. A mai tizenéves, huszonéves fiatalok előtt szerinted állnak ilyen példaképek? Akikre felnézhetnek, akik után mehetnek?

Vannak, de ez egy nagyon kétélű dolog, a felelősség ugyanis kölcsönös. A mester felelőssége, hogy nyitott legyen a tanítvány felé, a tanítványé pedig az, hogy ne éljen vissza a mestere által kínált lehetőségekkel, és a jó dolgokat lesse el tőle. Miközben a fiatalsága által hozott saját energiáival táplálja a mesterét. Én egy picit magunkra hagyott generációnak érzem a miénket. Nem szívesen általánosítok, de nagyon sok korombeli fiatalt látok elveszettnek. 30-35 évesen jönnek rá, hogy el kéne dönteni, mihez kezdjenek az életükkel, és nem csak az olyan nehéz sorsú fiatalok, mint akikről a film szól. Jól szocializált, jó körülmények között élő városi srácok, ahelyett, hogy csinálnának valamit, csak tengnek-lengnek. Nem veszettek, hanem elveszettek. Ezért mi is felelősök vagyunk, de hiányoznak azok a mesterek, akik ott állnak, ha kell nádpálcával, és a helyes irányba lökdösnek minket.

Neked volt ilyen mentor az életedben?

Szerencsére több is, és örökké hálás leszek nekik. A nyitottság, amit már korábban is emlegettem, egyrészt azért fontos, hogy felismerd magad körül a mestereket, mert ők legtöbbször csak időszakosan vannak melletted. Másrészt pedig észre kell venned, hogy ha nem is lettél még mester, de valaki a te segítségedet kéri. Nyitottság, és önzetlenség kell ahhoz, hogy ha valaki hozzád fordul, odanyújtsd a karod. A helyzetfelismerő képesség azt hiszem, maga a tehetség.

Te például könnyen segítesz?

Változó, de én elég nyitott embernek tartom magam, és ha nincs olyan körülmény, ami ellene szól, akkor szívesen segítek.

És, ha neked kell segítséget kérni?

Nem restellem kimondani azt sem, hogy ez most egyedül nem megy, és kéne a támogatás.

Van olyan intelem, tanács, ami nagyon megmaradt benned?

Hangzatos gondolatot nem tudok most idézni, bár tudom, jól hangzana. Apró óvva intések, jelek, félmondatok viszont nagyon mélyen megmaradtak bennem tanáraimtól, kollégáimtól, és a mai napig használom őket.


A mester-tanítvány viszony általában feltételez egyfajta életkorbeli különbséget, de mi van a kortársakkal? Van olyan kollégád, aki a te generációd, és felnézel rá?

Szerencsére többen is vannak. Együtt dolgozom a 011 alkotócsoporttal, és ami a 011 falain belül zajlik az egy nagyon különleges alkotói folyamat. Nincs ugyanis hierarchia, és nem szeretnénk egymást bármilyen szinten kiemelni, vagy elnyomni, hanem szakmailag is, és magánemberként is nyitottak vagyunk egymásra. Ez a légkör teszi, azt hiszem lehetővé, hogy elképesztő tisztelettel legyünk egymás felé. Ehhez kellenek az ütközések, a viták, és persze a rengeteg munka is. Kovács Ádám, Bata Éva, Trokán Nóra, Radnai Márk, Anger Zsolt, hogy csak néhány nevet mondjak azok közül, akik folyamatosan részt vesznek ennek a csapatnak a munkájában. Bármikor alárendelik az életüket ennek a projektnek, és ezért nagyon nagyra tartom őket.

Azért az ritka, hogy egy olyan közösség, ahol nincsenek leosztva a szerepek, hogy ő a főnök, ő meg a beosztott, ennyire flottul működjön. Sokszor szidja az ember a hierarchikus rendszereket, de azért megkönnyítik a dolgunkat.

Alapvetően Radnai Márk a főnök. Ő a rendező, ő a társulatvezető. De! Amikor csak tudom, vagy amikor csak tudjuk, akkor elsőként a Márkot ajánljuk, ha valahol rendezőre van szükség. És nem azért, mert ehhez valamiféle személyes érdekünk fűződik, hanem azért, mert úgy gondoljuk, hogy ő tud a mostani, friss színházi hangon a legjobban megszólalni, ráadásul olyan elképesztően ambiciózus, ami akár az eggyel fölötte lévő generációnak is példaértékű lehet. Ugyanez működik visszafelé is. Nem azért hív engem, vagy bárkit a csapatból ő közös munkára, mert így szeretné meghálálni a kedvességünket. Hanem azért, mert egymásra nézünk és egy pillantásból, vagy félszavakból is tudjuk, hogy mit akar a másik. Ugyanazzal a humorral, ugyanazzal az ízléssel, ugyanazzal az elánnal tudunk együtt dolgozni. Szeretném, ha ez az összefogás sokáig tartana, mert ezek nagyon érzékeny dolgok, láttunk már példát olyan együttműködésre, ami jött és aztán elmúlt, de most optimista vagyok, azt hiszem, ezzel a felállással lehet előre lépni.

Kőszínházi ajánlat nem jött, vagy egyszerűen működőképesebbnek tűnt ez a fajta együttműködés?

Volt, és van is érdeklődés a klasszikus kőszínházaktól mindenki iránt, aki a 011 tagja, ráadásul előzőleg mind dolgoztunk már klasszikus társulati felállásban, tudjuk milyen. Nem lehet megkerülni, nem is akarjuk, és ne érts félre, nem bemutatni akarok a kőszínházi létezésnek. Egyszerűen csak azt hiszem, hogy az ott dolgozók helyzete nagyon nehéz, vagy ha úgy tetszik meg van nehezítve, de ebbe ennél jobban ne menjünk bele, mert messzire vezetne.

Hogy kell elképzelni egy ilyen alkotóközösség finanszírozását? Darabról darabra jön össze a büdzsé? Vagy vannak állandó támogatók?

Változó. Ott volt például a Closer, amit valamilyen mértékben szponzorált az Átrium Filmszínház, de nagyobb részt egy önfinanszírozásból létrejött produkció volt. Van, hogy akadnak támogatók egy darabhoz, van, hogy nekünk kell utána menni, de igyekszünk megragadni azokat a tekinteteket, amik felcsillannak egy-egy 011-es produkció láttán, és belevinni őket ebbe a balhéba. Nagyon izgalmas történeteket tudnék neked mesélni az elmúlt évekből arról, hogy az erős, eltökélt alkotói szándék, hogyan találja meg az alkotótársait. Nagyon sokan verődtek a 011 köré, ami talán azt jelenti, hogy valamit jól csinálunk.

Eljöhet az a pont az életedben, amikor az anyagi stabilitás fontosabb lesz, mint mondjuk egy ilyen fajta alkotói szabadság megélése?

Mindkettő létszükséglet. Hogy a számláim be legyenek fizetve, az ugyanolyan fontos, mint hogy megélhessem a művészi szabadságomat. Amikor ebből a két alapvetésből az egyikről le kell mondani, az tragédia, és tragikus az, hogy hány embernek kell a kettő közül választani. Az én személyes veszteségem lesz, ha egyszer olyan produkció mellett kell döntenem anyagi szempontból, amiben szakmailag nem hiszek igazán. Belegondolni sem akarok egy ilyen szituációba. Azok a kollégák, akiknek családja, gyereke van, biztos könnyebben felelnének, mert ott már nem lehet viccelni, megvannak a prioritások. Nem tudok neked erre a kérdésre válaszolni. Azt hiszem, mindenki bele tudja képzelni magát egy ilyen helyzetbe, nem kell hozzá színésznek lennie.

Nem csak a filmet mutatjátok be ősszel, hanem készülsz egy saját produkcióval is. Erről beszélhetünk?

Sőt, örülök, ha beszélünk róla! Egy monodrámával készülök, aminek november első felében lesz a bemutatója. A címe A nagybőgő. Gyerekkoromban, Sárközi Zoltán előadásában láttam ezt az előadást, még Debrecenben, és azóta szeretném megvalósítani. A magányról, és az alkalmazott művészetről szól líraian, remek humorral. Egyedül a színpadon, egyedül a szobában egy zenész ember, aki az életéről mesél, és egyetlen társa egy nagy, lomha nagybőgő.

Fogod is használni?

Persze, már egy ideje járok bőgőórákra, úgyhogy én fogom megszólaltatni az előadás során. Elképesztő fizikai kihívás egyébként ennek egy nagybőgőt kezelni, de igyekszem megbirkózni vele. Kölcsönkaptam egy gyönyörű mesterhangszert, amit Andreának neveztem el, és már be is költöztettem az albérletemben. Lényegében ugyanaz a helyzet, mint a darabban. Ott élünk ketten és harcolunk a szabad négyzetméterekért.

Fotó: Veszettek / The Orbital Strangers Project, Megafilm, Csiszér Goti

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Kultúra

Közös zenei klip a magyarországi nemzeti parkok védelmében puskás peti

Közös zenei klip a magyarországi nemzeti parkok védelmében