Valami köznapi, valami trash

2015. november 10. |

Molnár Csaba épp új darabot koreografál, de előtte a 2014 tavaszán bemutatott Dekameronnal tér vissza november 11-én. Azt mondja, most nem vár romantikusan az inspirációra.

A Narancsban írták a Dekameronról, hogy a próbák feltehetően jó hangulatban zajlottak és ez meglátszik az előadáson is. Tényleg így volt?

A jó hangulat a próbateremben abszolút megvolt. Olyan emberekkel dolgoztam együtt, akiket régről ismerek és voltak már közös munkáink. Hogy a darab mennyire napsütéses és fényes… nem tudom. Van egyfajta könnyed, befogadható nyelvezete. Cél volt a hétköznapiság, a mindennapi emberekről szóló történetek bemutatása, ahogyan Boccaccio is használja az olasz köznyelvet a Dekameronban. Közben vannak egy-egy problémára fókuszáló mélypontok is.

Mondasz példát?

Alapvetően azt gondolom, hogy minden problémakört lehet karikírozva és realisztikusan is ábrázolni. A darabban megjelenik például a sztriptízzel a pornóipar, vagy a rituálé jelenetben a vallások szerepe. Szerettem volna reagálni a keveredő, wellness kultúrához köthető, orientális irányokra. Vagy például ott az internet: képernyőn keresztül kapcsolódunk valami realisztikushoz, de mégis kétdimenziós kivetülésben látunk valamit, ami máshol történik. Ezek nem feltétlenül problémák, inkább engem foglalkoztató jelenségek.

A Dekameronnál rendező vagy, de a táncosok is alkotók. A közös kreatív munka jellemző a generációdra, de most milyen volt irányítóként működni?

A Dekameron az első olyan alkotás, amit… nem mondanám, hogy koreografáltam, mert pont abban a kontextusban, ahogyan mi dolgozunk, ez a szerep nem annyira megragadható. A próbák során a többiekből merítkeztem, egymásra tudtunk hangolódni, de a folyamatot én indítottam be, a végső döntéseket én hoztam. Mikor Dányi Viktóriával, Vadas Tamarával, Czitrom Ádámmal és Porteleki Áronnal dolgoztunk a Nyúzzatok meg-en, mindenről közösen határoztunk.

Korábban szerepeltél is a Dekameronban, most lejöttél a színpadról. Milyen volt ez a váltás?

Igen, átadtam a szerepem Marcio Canabarrónak, ennek praktikus okai is vannak. Úgy éreztem, sok dolog lesz most novemberben. Mikor a Dekameronban játszottam, nehéz volt szétválasztanom az agyamat a szerepkörtől, terhes lett volna kívül és belül is lennem. Varsóban nemrég volt egy előadásunk, amiben már Marcio volt, és én kívülről nézhettem az egészet. Akkor először.

Milyen volt?

Alapvetően pozitív. Meglepően jó érzés volt látni, amit akkor létrehoztunk – még akkor is, ha azok a döntések a mostani énemmel már nem feltétlenül relevánsak. Beszélünk az előadásokról, kapok visszajelzéseket arról, mi működik, mi nem… Vannak visszatérő elemek a munkáimban, és tök érdekes volt így egyben látni mindezt. Ezekkel a benyomásokkal kellene most dolgozni.

Mik ezek a visszatérő elemek a munkáidban, amiket említesz?

A tánc, a vizualitás, a színház, a kifejezési eszközök közötti furcsa átjárás. Mindettől a táncosok jelenlétében lesz valami számomra furcsa, amihez nem feltétlen tartozik szöveg, nem is képzett színészekről van szó. Van az egészben valami köznapi, valami trash. Határmezsgyén mozog, mert nem lehet meghatározni, komoly-e vagy sem.

A Budapesti Tánciskolában végeztél, azóta dolgoztál külföldön is, hazajöttél. Hogyan látod most az itthoni színteret?

Öt évet voltam kint. Brüsszelben sok minden történik a táncéletben (Molnár Csaba az Anne Teresa De Keersmaeker-féle P.A.R.T.S. iskolában tanult), ehhez képest Olaszországban izoláltabb közegben dolgoztam. Mikor hazajöttem, bennem volt, hogy most tényleg, visszajöttem? Vidékről jövök, nekem mindig az volt, hogy csak előre. Aztán elkezdtem dolgozni Ladnyánszki Mártival, a Hodworksszel, beindultak a dolgok. Sokáig nem volt kérdés, hogy itt maradok-e. Épp pár hónapja merült fel bennem, hogy elmenjek például Brazíliába, de nem szakmai okokból. Szerintem Budapest nagyon jó. Számomra jó. Azt is látni kell, hogy vannak a művészeti szférán belül is olyanok, akiknek viszont nem kedvez. Ugyanakkor sok minden történik most itt. Az elmúlt években azt vettem észre, hogy az emberek nagyon akarnak alkotni, és alkotnak is, nem csak a táncon belül. Vannak inspiráló közegek, ahová járok, akár kocsmák. Nem feltétlenül kortárs táncművészettel foglalkozó helyek.

Melyikekre gondolsz?

Auróra, Kisüzem, Fekete Kutya, Müszi (Művelődési Szint). Itt van az a nálam fiatalabb generáció is, akik most kerültek ki a suliból, és szintén alkotnak, de még nincsenek ott, hogy bekerüljenek színházakba. Keresik a lehetőségeket, ezért az alternatív közegben történnek dolgok. Ők még durvább helyzetben vannak, pultoznak, megélhetésért küszködnek – mint mindenki, csak máshogy. Újszerű dolgok történnek. Szeri Viktornak és Vavra Julcsinak például most lesz bemutatója az Artusban.

December 11-én te is bemutatsz egy új darabot a Trafóban. Hogy állsz most?

A Dekameronnál voltak képek a fejemben, amihez hozzájött a struktúra, a nyelvezet. Az Eclipse – még munkacím, de valószínűleg marad – ennek inkább az ellentettje. Négy éve a butis (Budapesti Tánciskola) végzősökkel csináltunk egy etűdöt, akkor sok embert mozgattam a térben, nagyon trash zene szólt. Most jött a lehetőség, hogy ezt a régi etűdöt kibontsam. Meg kell találnom ebben a keretben az értelmet. Négy éve nyolc perc mi lesz most félórában? Van, mikor romantikusan várom az inspirációt, de ez most másként működik.

Szöveg: B.N.
Fotó: Dusa Gábor

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Kultúra

Purcelltől a Pink Floydig a Müpában európai hidak

Purcelltől a Pink Floydig a Müpában

Mundruczó Kornél filmje díjat nyert Velencében díj

Mundruczó Kornél filmje díjat nyert Velencében

Már megnyílt a Magyar Sajtófotó Kiállítás a Capa Központban Capa központ

Már megnyílt a Magyar Sajtófotó Kiállítás a Capa Központban