Oláh Kata: „Csajozó konferencia és tangó 70 felett” – Marie Claire Filmnapok

2016. április 20. |
Central Médiacsoport Zrt.

A Marie Claire Filmnapokon is vetítésre kerülő Helló Szia Csókolom napjaink sokak által jól ismert párkapcsolati vesződéseit mutatja be táncos lábú idősek, okleveles csajozómesterek és egy Tinder-dilemmában vergődő fiatal lány történetén keresztül. Oláh Katával, a film rendezőjével beszélgettünk.

A Marie Claire Filmnapokon a Helló Szia Csókolom című dokumentumfilmedet fogjuk vetíteni. Mi inspirálta a filmet?

Három gyerekem van, hétévente szültem, így viszonylag jó rálátásom van a különböző korosztályokra, illetve azok problémáira. Szerencsére nagyon szoros baráti viszonyban vagyok mindhárom gyerekemmel, akik így például a párkapcsolati problémáikba is beavatnak. Feltűnővé vált, hogy ebben a magát nagyon nyitottnak mondó társadalomban sokkal nehézkesebb a kommunikáció, mint korábban. Arra gondoltam, fontos lenne erről filmet készíteni.

Három szálon fut a történet. Mi volt a kiindulási pont?

A film előtörténete egy régi álmomban gyökerezik: korábban az HBO-nak kezdtem el fejleszteni egy dokumentumfilmet egy 86 éves néniről, aki elsősorban vallásos zsidó közösségben foglalkozott idős bácsik és nénik összeboronálásával. A fejlesztés során javasolták, hogy ellenpontként mutassam be a fiatalok ismerkedési szokásait is, akkor bukkantam rá az úgynevezett PUA (pick up artist) közösségre. Pár évvel később a néni sajnos már kiszállt ebből a bizniszből, a film akkor nem valósult meg, ám amikor mégis elkészíthettem a filmet, bevontam a húgomat az alkotói folyamatba, és vele együtt időseknek létrehozott táncklubokban találtunk izgalmas alanyokat. Az volt a célunk, hogy olyan embereket mutassunk be, akikkel egyébként nem nagyon találkozhatnánk a hétköznapokban.

Nagyon érdekel, hogy hogyan forgathattatok a PUA tanfolyamokon.

Volt, aki nem engedte, hogy közelről filmezzük, ezt természetesen tiszteletben is tartottuk. A fiatalok között nehezebben találtunk olyanokat, akik beengedtek minket az életükbe, az idősek esetében inkább az jelentette a nehézséget, hogy válogassunk az izgalmasabbnál izgalmasabb karakterek között. Eegyébként a PUA tanfolyam esetében a kulcs, hogy az emberek, akik a közösségbe járnak, egyáltalán nem úgy tekintenek erre a világra, mint mi, kívülállók. Ők úgy gondolják, ha egy férfinak nem volt erős férfi mintája, mondjuk az édesapa hiánya miatt, akkor egyáltalán nem szégyen az internetről, tanfolyamokon tanulni a csajozást.

A filmjeid alapján határozott, feminista szemléletű nőnek tűnsz. Nem volt nehéz számodra objektíven bemutatni egy olyan közösséget, ahol elég egyoldalúan közelítik meg a párkapcsolati kérdést?

Filmkészítőként nagyon fontos volt számomra, hogy végig a határvonalon maradjak, hogy sose érezze azt a néző, hogy kinevetem ezt a közeget. Ezt mind az idősek, mind a fiatalok esetében a legnagyobb feladatomnak éreztem. Persze én is rácsodálkozom azokra a dolgokra, amik a tanfolyamon elhangzanak, például, hogy a „nő egy merevlemez” vagy hogy „mindig a férfié legyen az utolsó szó”, de próbáltam inkább azt megtalálni, hogy mi áll ezek mögött. Ezért is volt fontos például, hogy addig forgassunk, míg Benedeknek, az egyik főszereplőnknek lesz barátnője, hogy legyen egy sikertörténetünk, ami adott esetben átírja a nézőkben a PUA közösség megítélését. Mert azt gondolom, hogy hívhatják ezt „csajozókonferenciának” vagy akárminek, egyszerűen az önbizalom fejlesztéséről van szó.

Mindig nagy dilemma a dokumentumfilmezés esetében a rendező kívülállásának és beavatkozásának mértéke. Számodra is kihívást jelentett?

Általában úgy vágok neki a filmezésnek, hogy először egy gondolat vagy téma felkelti az érdeklődésemet, és ahhoz próbálok alanyokat, helyzeteket találni. Nagyon nehéz, mikor egy film előkészítésénél mondjuk a finanszírozás kapcsán forgatókönyvet kérnek tőlem. Egyszer hallottam a Sundance csatornán egy fiatal dokumentumfilmestől, hogy annak idején azt mondta neki a mestere: „Nézd meg az első vázlatát a filmtervednek, aztán nézd meg, hogy tényleg azt készítetted-e el. Ha igen, akkor valamit rosszul csináltál.” Ez a gondolat belém égett, mert úgy gondolom, nem szabad görcsösen ragaszkodni az eredeti elképzeléseinkhez ahelyett, hogy a valóság változásaira figyelnénk. Persze bizonyos helyzetek megteremtésére szükség van. Nekem például jól jött volna, ha a mester és a tanítvány találkozik egy kávézóban, hogy kibeszélje a dolgokat. Lehet, hogy nem történt volna meg, de én csak a helyzetet teremtettem meg, ahogy létrejött, kihátráltam belőle.

Az ilyen típusú követő dokumentumfilmeknél a filmesek és az alanyok gyakran nagyon hosszú ideig vannak kapcsolatban. Ilyenkor mennyire kötődsz érzelmilek az alanyaidhoz?

Ez nagy dilemma, és gyakran van lelkiismeret-furdalásom, hiszen ilyenkor filmesként muszáj arra törekednem, hogy az alanyok bizalmába férkőzzek. Felhívod őket, megkérdezed mi újság, egyrészt azért, mert tényleg tudni akarod, másrészt azért, mert nem szeretnél lemaradni semmi olyanról, ami a filmed szempontjából izgalmas lehet. De miután a film elkészül és bemutatják, érkezik is a telefon János bácsitól, hogy „Katika, már nem szeretsz minket?” Ilyenkor hihetetlenül nehéz helyzetben vagyok, igyekszem újra és újra felhívni őket, de persze ez az új munkák miatt sajnos egyre ritkábban történik meg. Korábban egy muzsikus cigány dinasztiáról forgattam, ott teljesen bele kellett másznom a család életébe, ott voltam a gyerekük születésénél, a legfontosabb pillanatokban. Egy darabig még hívtuk egymást a forgatás után, aztán valahogy leszoktunk egymásról – ez a dolgok rendje.

Érdekes, hogy bár viszonylag extrém közösségeket ragadsz ki, a film mégis pontos képet fest a kor ismerkedési válságáról. A fiatalok esetében elég kiábrándító ez a kép…

Lassan 50 évesen próbálom nem azon a szemüvegen keresztül szemlélni a fiatalabb generációt, hogy az törvényszerűen sokkal rosszabb, mint az enyém – ezt egyáltalán nem állítom. Viszont valóban azt gondolom, sokkal nehezebb nekik. Eltűnt az idő, miközben bekebelezi őket a digitális kor. Egy leírt üzenet nem érzett hangsúlya miatt könnyen leírják egymást az emberek. Nagyon károsnak tartom, hogy az emberek csak a legjobb pillanatokat osztják meg a Facebookon, amitől könnyen értéktelennek érezzük magunkat – ez pedig a párkapcsolatokra is rányomja a bélyegét.

A film a téma ellenére is játékos tud maradni, En Passant című kisfilmed már sokkal komorabb hangvételben feszeget súlyosabb kérdéseket. Mesélj erről egy kicsit!

Valóban visszafogott az elbeszélési mód, de szerintem végig ott lapul a feszültség minden képkockán. Ennél a filmnél az volt az egyik legfontosabb számomra, hogy megmutassam, hogy az erőszak nem csak a rossz szociális helyzetű családokban jelenik meg. Legtöbbször azt látjuk, hogy a putriban a munkanélküli apuka veri az asszonyt, pedig amikor kicsit utánajártam a dolognak, hamar világossá vált, hogy a második kerületben is rengeteg az olyan látszólag irigyelnivaló, csinos és jómódú nő, akit otthon bántalmaz a férje. Dorka (Gryllus Dorka) karaktere épp az a nő, akit irigyelsz a Facebook posztjai alapján, mert gyönyörű, jól öltözött, titokzatos, kicsit távolságtartó – miközben rémes az élete. És itt – urambocsá – még nem is az számít igazán, verik-e, hanem hogy minden napját lelki terrorban, állandó megfelelési kényszerben tölti. Fontos volt az is, hogy a gyerek szemszögéből ábrázoljam a helyzetet, mert mindig ő az igazi vesztese az ilyen helyzeteknek. A nők könnyebben benne maradnak ezekben a kapcsolatokban: mindig van egy rózsacsokor, egy ígéret, hogy ez volt az utolsó, aminek még képesek hinni. De a gyerek már tudja, hogy pontosan ugyanaz fog történni…

Az En Passant annak ellenére, hogy teljesen megkonstruált játékfilm, érződik a dokumentumfilmes stílusod.

Épp azért, mert nagyon fontos volt számunkra, hogy hiteles helyzetet teremtsünk. Külön izgalmas egyébként, hogy viszonylag rendhagyó módszerrel dolgoztunk a hitelesség érdekében: a gyerekeknek azt mondtuk, hogy ez egy valódi sakkverseny, és a győztes kap kupát, és érmeket, úgy, mint egy rendes versenyen. A síró kisgyerek például tényleg azért sírt, mert kikapott, egy másik pedig azért tekergette idegesen a haját, mert valóban izgult.

Korábban készítettél filmet írónőkről is, akik nem tudtak kibontakozni a saját korukban. Ezt miért érezted fontosnak?

Hamarosan betöltöm az ötvenet, de csak néhány éve foglalkozom filmkészítéssel. Korábban mindig úgy éreztem, leköti a figyelmemet a családom, a gyerekek nevelése, másrészt pedig fiatal nőként amúgy is gyakran éreztem azt, hogy pozitív diszkriminációban részesítenek a külsőm miatt, azért mert nő vagyok, amit viszont ebben a korban már teljesen le tudok választani a munkáimról. Női alkotóként elengedhetetlennek tartottam, hogy olyan témákkal foglalkozzak, amik reflektálnak a nők szerepére a művészetben, így bukkantam rá az írónőkre. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy én száz évvel később ugyanazokkal a problémákkal küzdök, amelyekkel ők annak idején. Hihetetlenül tehetségesek voltak, jól kerestek, mégis elnyomták őket.

Min dolgozol jelenleg?

Egy éve dolgozom egy filmen, ami még mindig nem kapott támogatást, de nagyon fontos számomra, hogy elkészülhessen. Egy 84 éves bácsiról szól, akit épp a bar micvája előtt vittek el Auschwitzba. Amikor visszatért, keresztény nőt vett el, gyakorlatilag teljesen lehámozta magáról a zsidó identitását. Most, 84 évesen azonban bepótolja ezt a bar micvát, ezt követi nyomon a film…

A Marie Claire Filmnapokon: április 30., 17 óra: A társkeresés nehézségei a 21. században

Oláh Kata a Helló Szia Csókolom című dokumentumfilmjében a párkeresés nehézségeit állítja a középpontba. Oláh Katával, a rendezővel, Móczár Rudolf, a Randivonal marketing igazgatójával és Almási Kitti klinikai szakpszichológussal boncolgatjuk a témát. A beszélgetés előtt két alkalommal, 14.15 órakor és 16.00 órakor nézheted meg a Helló Szia Csókolom című dokumentumfilmet.

A Marie Claire Filmnapok részletes programjáért kattints a képre!

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

Mi már láttuk: itt az első mozifilm a magyar borról bor

Mi már láttuk: itt az első mozifilm a magyar borról