„Tökéletes előadás egy életben annyi van, mint nagy Ő”

2016. május 31. |

Rózsavölgyi Zsuzsa táncos, koreográfus, coach 15 éve működik profi alkotóként. Júnus 3-án a Trafóban mutatják be új koreográfiáját, ami a víz alatti élővilágot idézi meg a színpadon a Salzburg Experimental Academy of Dance 21 táncosával. Búvárkodásról, női érvényesülésről, környezetvédelemről beszélgettünk vele a bemutató kapcsán.

Az előadás egy „mélytengeri koreográfia”, amely a vízi élőlények világát eleveníti fel. Miért akartál pont a víz alatti világgal foglalkozni?

Kicsi korom óta lenyűgöz az anatómia. Azért ilyen formájú a testünk, mert a fizikai erők hatására ez bizonyult a leghatékonyabb alaknak, valószínűleg a kezek felszabadítása érdekében. Ha vízben élnénk, tuti delfinekre hasonlítanánk, valószínűleg nem gps-ünk lenne, hanem echolokátorunk (az echolokátor az ultrahang és a visszhang segítségével mér távolságot – a szerk.). Amikor először búvárkodtam, rengeteg új dolgot tanultam a testemről. Tudatosabban kell szabályozni a légzést, a tüdőt kell használni a fel-le közlekedéshez, a merüléshez, a kis kezünk és lábunk kaparászása nem sokat ér. Viszont visz a víz! Visz az áramlat és a víz alatti hullámzás is ringat. Ez a fizikai állapot érdekelt a táncteremben, amikor visszatértem a víz alól.

Miért izgalmasabb a tengeri élővilág, mint a felszíni?

Mindannyian ismerjük a természetfilmekből a tengeri élővilág képeit, de amíg saját magad nem néztél körbe a víz alatt, addig nem tudod felfogni, mi van ott lenn. Olyan színeket és színkombinációkat látsz, amilyeneket egyetlen művész sem tudna sem kitalálni, sem visszaadni. Óriási területen minden négyzetmilliméteren élet van, és mindez körbevesz téged és csak ringat. Amikor a testeddel is ott vagy ebben a nem neked teremtett közegben, azt kívánod bárcsak te is csak élnél, mint hal a vízben.

Hogy lehet a tengeri súlytalanságot táncban megmutatni?

A földön, vagy felemelve. Hullámoztatod magad, ami nagyon fárasztó, vagy visznek a többiek, mintha egy függőágyban lógatnád a lábad.

Joanna Macy környezetvédő, mélyökológus azt mondja, tekintsünk úgy az emberre, mint a természet részére, ne pedig úgy, mint egy külön kategóriára. Ez inspirálta az előadásodat, de hogy lehet ezt táncban elmesélni?

Az előadók nem önmagukat adják, hanem egy nagyobb egység részei. Különböző élőlények mozgásába belebújva megszűnik az egójuk. Csoportos mozgással hozunk létre olyan tudatállapotot, amiben megszűnik az egó. Az egó-én öko-énné változik.

Hogy állsz a környezetvédelemmel?

Nem gondolnád, hogy az a wc-papír, amit a tengerparti hotelben reggel lehúzol a wc-n, az visszaköszön délután a sznorkelezés alatt. Én már mindenhol szemetet látok. A Föld kincseit kisajátítva pénzre cseréljük. Kisgyermekként ezt értetlenül néztem, felnőttként szomorú leszek tőle. Sokat gondolkodom rajta, hogy én, mint művész, mint városlakó, mint sokat utazó dolgozó, mit tudnék aktívan tenni a természet megóvása érdekében. Rájöttem, hogy a természet megvédi önmagát, úgyis kiirt minket, csak sajnos velünk együtt sok más élőlényt is. Viszont magamat meg kell védenem: csak olyan kozmetikumokat használok, amiket meg is ehetek (növényi olajok) hiszen miért kennék magamra olyan anyagot, amit ha megennék, rosszul lennék tőle. A szintetikus anyagoktól távol tartom magam, egészségesen táplálkozom, keresem az egészséges helyeket, ahol jó minőségű a levegő és a víz. Ez az életmód, amiben mi most élünk fenntarthatatlan. Magunkat és gyermekeinket mérgezzük. Ahhoz, hogy valami változzon, az egész kultúránkat és társadalmunkat kell megváltoztatni, és saját értékrendünket kell átrendezni. Már több példa volt a történelemben, hogy egy civilizáció pusztulását az erőforrások kizsákmányolása okozta.

Az Öreg tó című 2014-es előadás volt az első lépés a Medúza felé. Abban Terebessy Tóbiással dolgoztál, és nagyon erős volt az előadás vetítés része, ettől hihetetlenül megkapó tengeri atmoszféra alakult ki. E nélkül a vizuális világ nélkül hogyan teremtesz víz alatti hangulatot?

A hanggal. Az a tapasztalatom, hogy a hang fontosabb, mint a látvány. A hangnak kell passzolnia a hangulathoz. Vizuális világban élünk, de ha egy filmről leveszed a hangot nevetséges lesz a színészek játéka. A hang adja a hangulati jeleket a jobb agyféltekének, a mozgás adja a jelentést a bal agyféltekének. Ezt nem tudom, hogy tudományos tény-e, ezt én gondolom így.

21 SEAD táncnövendékkel dolgozol. Nagy bizalom, hogy nem már végzett táncosok kerültek az előadásba. Nem okozott gondot, hogy pályakezdőkről van szó?

Sokkal profibban tudják végigcsinálni a próbákat. Mindig a végzős diákok vannak a legjobb kondiban. Ennyire egyformán tréningezett táncost csak így lehet összeszedni. Így kevesebb idő alatt lehetett a munkát elvégezni. A profi specializálódik egy-egy előadáshoz, és sok próba kell ahhoz, hogy egy csapat összeforrjon. A problémák megoldásához nagyon jól kell kommunikálni egymással, és mi már négy éve ismerjük egymást. Például először a képet mondom el, hogy mit szeretnék látni és csak utána azt, hogy ki mit csináljon. Nem hagyom őket a szürke ködben azzal, hogy csak kiosztom a munkát és csináld meg. Az elképzeléseimet is elmondom, és azt is, ha nem tudom, hogyan lehetne megvalósítani. 22 ember általában okosabb, mint egy, és ha túl sokan okosak egyszerre, akkor meghallgatunk mindenkit és együtt választunk.

Ennyi táncost mozgatni a színpadon már-már mérnöki munka, sokkal több mozdulatoknál és érzelmek kifejezéseként. Sokan azt mondanák, hogy ehhez férfiagy kell. Találkozol ilyen előítéletekkel a munkád során?

Hm! Tényleg mérnöki munka. Igaz, a legó volt a kedvencem, a babákat gyorsan meguntam. Meg kell tanulnom, hogy 21 ember 1 órán keresztül pontosan mikor, hol és mit csinál, és ha nem passzol a hely, a mozdulat vagy az időzítés akkor azt át kell írni, ‘koreo-grafálni’. Már alkalmazott engem férfi rendező a mérnöki agyam miatt, mint asszisztenst.

Nehéz nőként érvényesülni a tánc világában alkotóként?

Egy óriási bécsi táncfesztiválon 95% a női diákok száma, de a fesztiválra kiválasztott koreográfusok 75%-a férfi. A SEAD-ben és a Budapest Tánciskolában is több a férfi tanár, pedig több a női diák. Nehéz így a lányoknak, mert férfi testre fejlesztett technikákat tanulnak és a felvételiken is ezeket nézik. Kihaló félbe került a finom, puha, hosszú végtagú női táncos. Nem csak alkotóként, hanem előadóként is nehezebb. Több férfi kel el a piacon, pedig azt gondolnánk, a tánc az egy nőies műfaj. Egyáltalán nem az. Kemény fizikai munka.

Egy életrajzban az olvasható rólad, hogy „Elsősorban a különböző élettapasztalatok mozgásra fordítása érdekli.” Milyen tapasztalatokat fordítottál táncra?

A búvárkodást, a szakításaimat, és a következő a szülés- nem szülés lesz. Valami lenyűgöz, valami érdekel, valami megrendít. Ezzel elkezdesz foglalkozni, és egyszercsak lesz belőle egy kép, egy ötlet, ami a színpadon játszódik. Aztán a sok-sok egymáshoz kapcsolódó ötletből lesz egy koncepció. Ezek az ötletek bármilyen formában megszülethetnek: mozgás, videó, történet, hang, bármi, amit színpadon használunk. A Medúzában a testi élményre épült minden. A képek kitalálása könnyű volt, a megvalósítása nagyon nehéz. Nagyon sok anyag volt, de csak azt hagytuk meg, ami tökéletesen illeszkedik a koncepcióba és ami a megvalósíthatatlan és a megvalósítható határa között lebeg. A szakításoknál adott volt egy férfi és egy nő, kettejük játékából alakult ki egy történet. A szülés- nem szülés téma még alakulóban van, egyelőre túl sok az anyag és az ötlet, de mindenképpen egy női testből merítem majd a mozgásanyagot.

Sáry Bánk természeti hangokat használ az előadás zenéjében. Hogyan találtad meg őt a közös munkára?

Sáry Bánk és apukája, Sáry László Kreatív Zenei Gyakorlatok kurzusán találkoztunk. Táncosként a Rosas-ban hasonló kompozíciókra dolgoztam, mint amiket ők komponálnak, értettem a műfajt, a stílust. Magyarországon a komolyzene nagyon fejlett. Európában nagyon szeretik a magyar zenészeket és zeneszerzőket. Belgiumban Bartókot emlegetik a legtöbbet a művészek. Bánkkal közös az esztétikai ízlésünk, ezt nem csak Belgiumban szedtem fel: a ceglédi Táncsics Mihály Zenei Általános Iskolában is sok zenei tudást, nézőpontot elsajátítottam. Ezért vagyunk kiemelkedőek a zenében. Mert van Kodály módszerünk és van Sáry módszerünk.

Búvárkodtál, küzdősportoltál, coach vagy, táncoltál az egyik leghíresebb társulatban, a Rosas-ban, tanítasz, koreografálsz, ingázol Ausztria és Magyarország között. Hogy fér bele ennyi minden az életedbe?

Bárcsak csak Ausztria és Magyarország között ingáznék. Ebben a szezonban Budapest, Salzburg, New York, Brüsszel volt a mozgásterem. Rengeteget ingáztam. A búvárkodás a természet bűvöletének szánt idő. A küzdősport az új mozgások tanulásához kellet, a tánctréningeket már nem bírom, csak a balettet. A coaching pedig szükséges volt ahhoz, hogy jobban tudjak kommunikálni magammal és másokkal is. Igazából mint művész, az a munkám, hogy magamon dolgozom és magamból húzom elő a produktumot. Rengeteget tudok dolgozni. Ha jól bánsz a testeddel, a stressz nem betegít meg. De ezt tényleg csak úgy lehet bírni, ha az ember egészségesen táplálkozik, jógázik és nem ül egész nap a gép előtt.

Sokáig tanultál külföldön, és itthon ritkán tanítasz. Tervezed, hogy végleg hazajössz?

A tánc egy univerzálisan érthető jelrendszer, ami nincs nyelvhez kötve. Jelenleg úgy tudok alkotni ezen a pályán, ha külföldi és magyar munkákat is elvállalok. Más lenne, ha lenne egy hazai társulatom vagy tanári állásom. Sok lehetőségem van, de végleges tervem az nincs. A munkámban boldog vagyok, bárhol szívesen csinálom. Itthon kapok támogatást a Sín Kulturális Központtól, az NKA-tól, a Műhely Alapítványtól, a Budapest Tánciskolától, most a Trafótól, és a kollégáktól, akikkel együtt dolgozom. Szeretek itthon dolgozni. Nagyon jó itthon az emberanyag.

Mi a legemlékezetesebb történeted a búvárkodással kapcsolatban?

Egyszer elúszott alattam egy fóka Horvátországban, pedig azon a környéken nem élnek fókák. Először az agyam nem tudta összeegyeztetni a képet és a helyszínt. Ez ment belül: Mi? Ez micsoda? Ez egy fóka! Hol vagyok? Az Adriai-tengerben. De hát nincs is fóka az Adriai-tengerben! És akkor beleüvöltöttem a levegőcsőbe: Útisten egy fóka!!! Senki nem hallotta a buborékos víz alatti üvöltésem, gyorsan utána eredtem, és követtem, míg el nem tűnt a messzeségben. Amikor kiúsztam, mondtam a többieknek mi történt velem. Senki nem hitte el. Nincs is fóka Horvátországban – mondták. Megnéztem a Wikipedián. Egyetlen egy fóka élt akkor Pula környékén. Megnéztem egy évvel később is, hol látták a fókát arrafelé. Azt írták, elpusztult. Száz éve még vígan borjaztak a tengerparti sziklák között, ma már a mediterrán barátfóka a legritkább vízi emlős. És én láttam egyet. Az utolsót nőstény az Adriai-tengeren.

És a tánccal kapcsolatban?

Amikor a Rosas-ban kezdtem, a második fellépésem a Párizsi Theatre de la Ville volt. A táncosok pár nappal az előadás előtt már nagyon izgultak. Először azt hittem, csak azért, mert Párizsban fellépni nagyon nagy dolog, de azért megkérdeztem, miért izgulnak ennyire. Azt mondták: Az a színház borzasztó. Majd meglátod. Megérkeztünk, kimentem a pódiumra, semmi különöset nem észleltem. Lenyomtuk a főpróbát, nem értettem, ezek mit majréztak, nekem olyan volt, mint bármelyik másik színpad. Jó nagy volt, jó nagyokat kellett ugrani. Majd másnap előadás: kimegyek a színpadra és ez jött: Azt a mindenit! Elfelejtettem kifújni a levegőt a meglepődéstől! Amikor kinéztem a nézőközönségre egy falnyi ember nézett vissza rám. Az ülések nem lassan emelkedtek, hanem meredeken előtted, amit csak akkor fogtam fel, amikor kétezer ember pislogott vissza rám. Abban a pillanatban megértettem miről beszéltek a többiek. Egy fal kétezer emberből. Minden apró rezdülésedet látta mindenki. Nagyon kevés táncosnak adatik meg, hogy egy évben 100-150-szer legyen színpadon. Én ezt 6 évig csináltam. És hat év alatt egyetlen egyszer éreztem, hogy amit eltáncoltam az hibátlan volt. Bécsben történt, a Burg Theaterben. Kellett hozzá három hónap próbaidőszak, és egy szezon turnézás. Ha valaki megkérdezi nem untad 100szor előadni ugyanazt? Nem. Soha. Minden egyes előadással jobb és jobb lett, amit csináltam, de csak egyetlen egyszer éreztem ezt: ma este tökéletes volt! Akkor jöttem rá, hogy amit csinálok, az egy szakma, ez nem egy olyan dolog, hogy szeretek táncolni és a kedvenc hobbim a munkám. Ez nem hobbi. 15 év kellett ahhoz, hogy profi legyek. Tökéletes előadás egy életben annyi van, mint nagy Ő.

Fotó: Hamarits Zsolt, Bernhard Müller

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Kultúra

5+1 zseniális mesekönyv a rossz evő gyerekeknek gyerekek

5+1 zseniális mesekönyv a rossz evő gyerekeknek