“Ez a város nem tökéletes, de az enyém!”

2016. június 08. |

A tavalyi könyvhét után egyszer csak mindenki, akit kicsit is érdekelt a kortárs, magyar irodalom, egy fiatalember nevét ismételgette: Potozky Laciét. Itt ez a fiatal srác, és írt egy olyan regényt, amitől teljesen padlót fogtunk, amitől kicsit megijedtünk, mert magunkra ismertünk, és ami abszolút felejthetetlen élménnyé vált. Íme a messziről jött fiú, aki köszöni, otthon hagyta a hamuban sült pogácsát!

Egy éve jelent meg az Éles című regényed, ami azért elég idő ahhoz, hogy benned is leüljön az élmény. Milyen most a viszonyod a könyvvel?

Röviden: jó. Hosszabban: örültem annak, hogy sokan szeretik, most is örülök, de nem olvastam újra, nem is fogom. Nem nagyon tudom élvezni a saját írásaimat, mindegyiken átrágtam magam ezerszer, örülök, ha elengedhetem a szövegeket.

Arra érzel magadban képességet, hogy az olvasóidnak újat mondjál?

Inkább szándékom van erre. Nagyképűség lenne kijelenteni, hogy én márpedig képes vagyok újat mondani bárkinek is. Meg igazából nem is biztos, hogy kell. Lehet, hogy elég, ha megmutatok olyan dolgokat, amik amúgy szem előtt vannak, mégsem vesszük észre őket valamiért. Az Éles világa szerintem létezik, csak pár kerülettel kintebb kell menni. Persze azt is el lehet fogadni, hogy vannak olyanok, akik nem kíváncsiak erre a miliőre.

Akkor te, hogy vetted észre?

Ez a fajta szürkeség mindig érdekelt, valahogy befolyt az életembe.

Olyannyira, hogy regény lett belőle, pedig korábban főleg novellákat írtál.

Mindig is szerettem volna regényt írni, amióta prózával foglalkozom. Igazából az Éles is egy novellaötleten alapul, de egyszer csak elkezdte gyúrni magát, és végül ez lett belőle. Eredetileg csak a bűnügyi szálat akartam megírni, de hát kellett hozzá egy felvezető, és aztán fokozatosan jött a többi is. Most is egy regényen dolgozom, ami szintén egy novellaötletben gyökeredzik.

Ezúttal is véletlenszerű, hogy egy novellából növi ki magát a regény?

Valamennyire. A téma, amiről írok, régóta foglalkoztat, az Éles végén érintve is van egy kicsit. Volt egy ötletem a fiók hátuljában, nem is gondoltam rá jó ideje, aztán hirtelen beugrott valami. Egyik esteösszeállt magától összeállt a fejemben egy csomó dolog, pár óra alatt, amiről éreztem, hogy igen, ebből talán meg lehet próbálni regényt írni.

Itt egy fiatalember, aki megírta az első regényét, ami ráadásul hatalmas siker lett. Nem szállt a fejedbe a dicsőség?

Szerintem ez alkat kérdése, én eléggé szorongó, aggódó típus vagyok, nem nagyon szoktam elszállni.

Na, de ez a skála másik vége. Hogy élvezed a sikeredet?

Próbáltam koncentrálni, hogy az öröm ne menjen el mellettem. Ez azért is volt fontos, mert a megjelenés meg a könyv utóéletének kezdete elég rossz életperiódussal esett egybe. Néha visszanézek ezekre a hónapokra, és utólag is próbálom értékelni őket.

Kiadót könnyű volt találni?

Eléggé, mert nem kellett keresnem. Amikor az Éles megjelent, már jó ideje a Magvetőnél voltam, ők adták ki a novelláskötetemet, a Nappá lett lámpafényt is. Nagyon szeretem a kiadót, még a klasszikus Morcsányi-érában nőttem össze vele. A szerkesztőmmel, Darvasi Ferivel is akkor dolgoztam együtt először. Ő már nincs a kiadónál, sőt amikor az Élest csináltuk, már akkor sem volt ott, de annyira megtetszett a munkastílusa meg a hozzáértése, hogy a Nappá lett után egyértelmű volt, hogy azt szeretném, az Élest is ő szerkessze.

Miben volt szükséged a segítségére?

Egy idő után mindenben. Eljön az a pont, amikor az ember annyira belefárad a szövegébe, hogy nem látja a hibákat, vagy épp mindenhol hibát lát. Mint említettem, eléggé szorongó típus vagyok, de ilyenkor jön a jó szerkesztő, aki egy kicsit pszichológus is, és kezeli a szerző bizonytalanságát meg hisztijeit.

Neked van hisztid?

Nekem paráim vannak (nevet). De viccen kívül, nem szoktam megsértődni a szerkesztői megjegyzéseken, a lényeg a végeredmény.

Önvédelem is hogy később már nem veszed elő a szövegeidet?

Azt hiszem, igen. Félek, hogy milyen hibákat vennék észre, amiket már ugye nem lehet korrigálni. De egyébként is… Az Élest annyiszor olvastam, hogy egy újabb körnek semmi értelme nem lenne. Ha filmrendező lennék, valószínűleg a vágószobában még megnézném a filmemet, de a premierre már biztos nem mennék el.

De akkor hogyan ünnepeltetnéd magad?

A végére bemennék. A köztes időben meg mondjuk, a mozi bárjában iszogatnék. Félreértés ne essék: szeretek beszélgetésekre, közönségtalálkozókra járni, szívesen felelek akár a végtelenségig is bárki kérdéseire.

A dicséreteket hogy fogadod?

Picit gyanakodva. Nem csak elfogultságból, nem csak kedvességből mondják? Ha valakinek elhiszem, akkor felébred bennem a megfelelési kényszer, hogy ennek az elismerésnek, ennek a pozitív bírálatnak meg kell felelni. De nem mondhatom azt, hogy nem bírom elviselni, ha szembe dicsérnek, én is szoktam hasonlót tenni, ha valami tetszik. Ez is egyfajta őszinteség.

A negatív visszajelzést le kell küzdeni, a pozitívnak meg kell felelni… Direkt alakítod úgy ezeket, hogy mindenképp nyomást gyakorolj velük saját magadra?

A negatív visszajelzést én elsősorban elemezni, végiggondolni szoktam, próbálom objektíven összevetni azzal, amit írtam. Ha találok benne relevanciát, megszívlelem, felhasználom, végső soron ez egy ingyen lecke. Szóval igen, módszeresen teszem tönkre az idegeimet (nevet).

Mennyire tartod generációs regénynek az Élest?

Ilyen titulust én nem adhatok a saját könyvemnek, szerintem egy szerző ezt sosem jelentheti ki a művéről. Ezt a szakma, az utókor meg az olvasók döntik el. Van, aki számára generációs regény, másoknak nem. Tény, hogy sokan ezt mondták az Élesről, ami nekem nagyon jól esik, mert valahol talán minden író arra vágyik, hogy a könyvét generációs regényként tartsák számon.

Azt hányan kérdezték már meg, hogy mennyire szól rólad a történet?

Sokan, de ezzel nincsen semmi baj, olvasóként én is gyakran azonosítom akaratlanul az énelbeszélőt a szerzővel. Nyilván benne van az Élesben a személyiségem, benne vannak a saját élményeim, de ezt valahogy úgy kell elképzelni, hogy fogtam a negatívumokat, a maradandóbb emlékeket, a rossz tulajdonságaim egy részét, és felnagyítottam, átgyúrtam őket.

Azt mondtad, hogy nagyjából másfél évig írtad a regényt. Nem volt nehéz tartósan egy ilyen negatív állapotban létezni?

Azért ez nem úgy van, mint a hollywoodi filmekben, hogy az író őrülésig süpped a regényébe meg annak a világába. Én inkább a szerkesztés részével szoktam szenvedni, ez a „nekem is fáj, ami a szereplőnek”-dolog inkább ötletelés meg a nulladik változat írása közben szokott elkapni, szerkesztés közben tiszta fej kell.

2014 óta élsz Magyarországon. Nem lett volna könnyebb felhasználni a műveidben, hogy itt vagyok én, a határon túlról jött fiú a hamuban sült pogácsámmal…

Ez egy brand, szinte bármit el lehet adni vele egy bizonyos rétegnek, még különösebb tartalom se kell mögéje. Az én írói habitusomba viszont ez egyáltalán nem fér bele, ez a vonal nem érdekel. Sokan szeretnek fürdőzni az otthontalanság érzésében, egyesek számára van ennek valami sivár, mégis nemes romantikája, nekem viszont szerencsére ilyen gondjaim nincsenek, otthon vagyok a pesti Csengery utcában és a csíki Nagymezőben is.

Miközben nyilván meghatározza az embert az, hogy honnan jön.

Persze. Pótolhatatlan élményeim meg tapasztalataim gyökereznek Erdélyben, amiket nem adnék semmiért sem, de úgy akarom felhasználni ezeket, hogy univerzális megjelenítésűek legyenek. Attól, hogy valaki az élete első tizenkilenc évét eltölti valahol, mondjuk a Székelyföldön, még nem biztos, hogy olyan tapasztalatokat szerzett, amiket csak a megélés kontextusában lehet ábrázolni. Azt gondolom, hogy kellőképpen furcsa helyen nőttem fel, és azok a dolgok, amiket ott átéltem, abszolút megeshettek egy másik, velem egykorú, vidéki kelet-európaival is, szóval a provincializmus meg a kisebbségi létkérdés íróilag engem különösebben nem érint meg.

Honvágyad sem volt Pesten soha?

A szüleim szoktak hiányozni, ennyi. Tényleg szeretem ezt a várost, ez az a hely, ahol igazán jól vagyok. A VI. kerület áll a legközelebb hozzám, ott élek, és amúgy is ezt a belvárosi részt nagyon csípem. Nekem nem volt mit megszokni Budapesten, számomra ez a miliő az otthonos. Nyilván nem tökéletes, de az enyém.

És a küldetéstudat? Jobbá tenni a helyet, ahonnan eljöttél?

Eléggé mesterkéltnek és patetikusnak érzem ezt így kijelenteni. A szüleim mindig azt mondták, fiam, ne idegeskedj fölösleges dolgokon, éld az életed, mert egy van. Egyik legjobb tanács, amit valaha kaptam. Én nem akarok hazabeszélni, én nem akarok semmit és senkit megváltani. Mindenki azt csinálja, ami klappol neki.

Na, de véleményed csak van.

Van, és nem is rejtem véka alá, ha kérdezik. Csak nem akarok wannabe próféta lenni meg fölöslegesen okoskodni. Elég hamar lemondok emberekről meg helyzetekről, nem vagyok optimista típus. Ami egyszer elromlott, az tapasztalataim szerint vagy tovább romlik, vagy végképp megsemmisül. Többször hallottam szakmai körökben, hogy mi Erdélyben születtünk, itt kell élni, izzadni, alkotni, meghalni, és maximum egyszer szabad Pesten megjelenni, utána vissza a helyi kiadókhoz. Nem számít, hogy egy életed van, áldozd fel azt szépen valami megfoghatatlan, huszadik század eleji ideáért, amit más próbál beléd szuszakolni. Erre én azt mondtam, bocs, de nem. Félreértés ne essék: nem azt mondom, hogy dolgozni, áldozatot hozni egy közösségért fölösleges és buta dolog lenne – mindössze azt gondolom, hogy nem várhatjuk el azt egyetlen egyéntől sem, hogy helyezd fel szépen magad az oltárra kivéreztetni, hadd legyen a kollektívánknak jobb a te nyomorod árán.

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Kultúra