Hárman ülünk egy asztalnál: Panka (14), a hű keverék kutya az asztal alatt, a gazdája, Alföldi Róbert (48), plusz egy újságíró az asztal felett. Alighogy elhelyezkedünk Újlipótváros egy régi vágású kiséttermének sarkában, egy kutyabarát rajongó ront bocsánatkérő határozottsággal az asztalunkhoz: lefényképezhetné-e a gazdája lábánál békésen pihenő ebet? Panka kerüli a reflektorfényt, ám ilyen érdeklődés mellett el sem kerülhetné, hogy hamarosan téma legyen a feje felett folyó beszélgetésben is.
Ez az éved is meglehetősen sűrűnek tűnik. Hogy fest a külföldi táncrended?
Kezdtem Trierben, aztán jött Szöul, majd St. Pölten, utána München és Avignon. Ezek mind rendezői felkérések voltak.
A kutya ebbe hogy fér bele?
Szöul kivételével jött velem mindenhová. Ami nem repülőút, oda viszem a kutyát is. És van egy nagyon kedves barátom, aki hajlandó is elvinni kocsival, hiszen én nem vezetek.
Az általad igazgatott Nemzeti Színház kutyailag is liberális helynek számított. Egy kutyaportré is díszítette a színházi büfé falát, Hollósi Frigyes kutyáját ábrázolta.
Igen, Béla képe ott lógott a büfében, talán még most is ott lóg. Béla is folyamatosan ott volt a színházban meg édes-drága Frinyó is. A kutyák előtt is nyitva volt a büfé, annál élőbb nem tud lenni egy hely, mint amikor ott zsibong nyolc gyerek, a félévestől a 14 évesig, és ehhez jön még jó néhány dolgozói kutya is. Ez nem arról szólt, hogy bulizunk, hanem arról, hogy ez egy olyan közeg, ahová bárki, aki ott dolgozott, bármikor bejöhetett. Ott éltünk, együtt éltünk, ez volt a normális. Akinek kutyája volt, hozta a kutyáját, aki nem tudta hová tenni a gyereket, az hozta a gyereket. Frinyó például Bélát hozta, bent éltek a színházban, szinte állandóan.
A színházi büfék, tisztelet a kivételnek, hagynak némi kívánnivalót maguk után. Büfében is szintet léptetek a Nemzetiben?
Mondjuk úgy, hogy nekem a büfékínálatra is oda kellett figyelnem. Miért is ne kellett volna? Annak, hogy valaki jól érezze magát bent, a színházban, hogy meglegyen a komfortérzete, nagyon sok összetevője van. Emberi, szakmai és igen, akár büféügyi is. Apróságnak tűnik, de fontos apróság. Ezekre mind jó és hasznos odafigyelni.
Ezek szerint nálatok nem volt száraz minyon és szikkadt lekváros tekercs?
Nem volt. De képzeld, bevallom, én ezeket mind szeretem. A száraz minyont is. Biztos a gyerekkori nosztalgia miatt, a szörnyű utasellátós sütik iránti vonzalom az oka mindennek.
Te is bent, a színházban élő típus vagy?
A nemzetis években ez úgy ment, hogy reggel bementél, éjszaka meg haza. Persze nekem speciális helyzetem volt, mert az igazgatói szobához tartozott egy fürdőszoba is. Olyan volt, mint egy nagyobb garzon. És persze volt öltözőm is, ha játszottam.
Színészként az egyik legnagyobb nemzetis sikeredet Walter szerepében, az Angyalok Amerikában AIDS-ben szenvedő fiatalembereként arattad. A darab szerzője, Tony Kushner (Spielberg Oscar-díjra jelölt forgatókönyvírója) mondta a saját coming outja kapcsán, hogy minden coming out politikai tett is egyben. Egyetértesz vele?
Ma Magyarországon minden, de tényleg minden, ami a valósággal kapcsolatos, az politikai tett. Ez nem magától a tettől függ, hanem a közegtől, amelyben élünk. És most ebben élünk. Nincs ebben szerintem semmi túlzás. Ez igaz az élet minden területére. Ami egy normális közegben megmaradna egy önmagában létező állításnak, az ma, itt politikai tettnek minősül. A coming outom nem rólam szólt. Azt gondolom, hogy nem csak az ember szexuális orientációjának, de semmilyen magánéletet érintő, személyes dolognak soha, semmilyen körülmények között nem szabadna politikai tetté válnia. A társadalom felnőttségét mutatja, hogy mennyire mászik bele a közélet a magánéletedbe. És ez nemcsak az olyan emberekre áll, akiknek az élete a köz előtt zajlik, igaz ez szerintem bárkire.
Egyike voltál az elsőknek, akik az arcukat és a történetüket adták a Nyitottak vagyunk közösségi kezdeményezéshez. A Youtube-on fent van a videó, több mint százezer kattintásnál jár: ebben elmeséled, hogy milyen szorongás volt melegként lemenni egy konditerembe, és milyen meglepetésként ért, hogy a melletted kondizó, kigyúrt, kopasz alakok mennyire nem igazolták be a félelmeidet. Épp ellenkezőleg: kedvesek voltak, még születésnapi ajándékkal is megleptek. Mit kaptál?
Ez magánügy, maradjon az én titkom.
Elmondtad, hogy a kopasz edzőtársaknak a nevüket sem tudod, de ha látják ezt a videót, jelentkezzenek. Jelentkeztek?
Nem jelentkeztek.
Létezik valamiféle edzőtermi demokrácia? Ami csak ott és akkor, a súlyzók közt érvényes, de mégis érezhető?
Igen, van ilyen edzőtermi demokrácia. Ahogy van kutyás demokrácia is. A segítség, a drukkolás itt teljesen természetes. Ha friss kutyás jön le a parkba kiskutyával, és láthatóan zavarodott, nem tudja mi merre, akkor mindenki segít neki. Mindenki azért drukkol, azért szorít, hogy az újak összecsiszolódjanak a régiekkel. Az edzőteremben meg az van, hogy ha már lementél, és elkezdted, annak mindenki nagyon örül. Az van a levegőben, hogy ne add fel, csináld, és ha csinálod, akkor minden tök oké lesz. Meglepő módon van egy ilyen alapvető emberi megértés, sőt szeretet is a levegőben.
Szóval ha nem tudod kinyomni az X kilós súlyt, akkor sincs baj, jönnek, leveszik rólad…
Igen, és elmondják, hogy hogyan csináljam. És ha három nap múlva ki tudod nyomni, akkor mindenki baromira boldog. Nem is ártana újra eljárni.
Ha épp nem játszol, és nem rendezel, akkor is jelen vagy: nemrég a fotógyűjteményedből tartottak tárlatot a Mai Manó Házban. Gondolom, az is nagy boldogság, amikor gyűjtőként a bolhapiacon ráakadsz egy-egy elkallódott ritkaságra.
Ezek azért nem bolhapiacos képek. Ez az anyag a ’60-as évektől a ’80-as évekig terjedő magyar avantgárd fotográfiának egy nagyon nagy gyűjteménye. A bolhapiactól sokat nem lehet remélni, sokkal inkább magukat a művészeket érdemes felkeresni, vagy ha meghaltak, a volt feleségeket, a volt szeretőket, a padlásokat. Miután a gyűjtésre rákattantam, nagyon tudatosan jártam ezeket a padlásokat. Olyan bolhapiaci csodával, mint például amikor Vivian Maier fotói előkerültek egy bolhapiaci akción Amerikában, én itthon nem találkoztam.
Az utóbbi idők legjobb hazai fotós fejleménye a Fortepan mindenki számára elérhető online fotóarchívuma. Könnyen el lehet veszni benne, a régi családi fotóktól kezdve a régi magyar filmek forgatási képeiig szinte minden megtalálható az oldalon. Szoktad böngészni?
Szoktam, igen. Konkrét dolgokat nem keresgélek, inkább azt élvezem, hogy ez egy olyan univerzum, amelybe ha beleugrasz, ezerféle dolog kerül eléd. Anélkül, hogy konkrétan bármit is keresnél.
Igazi nosztalgiatrip a fortepanos képeket nézegetni. Van benned nosztalgia a régi szép idők iránt? Kávéházak, törzsasztalok, kávéját kortyolgató Kosztolányi és hasonlók iránt?
Soha nem érdekelt, hogy Kosztolányi hogy itta a kávéját. Nem, nincs bennem ilyen típusú nosztalgia. Nem nagyon szoktam visszafelé tekingetni. Az én közegem amúgy sem ez, én inkább a még csöndesebb helyeket szeretem. Persze az én helyzetem elég speciális. Mivel sokan felismernek, nem olyan egyszerű csak úgy találkoznom másokkal. Itt, ahol most ülünk, nyugi van, ismerjük egymást, békén vagyok hagyva. De ha elmennék az éjszakába lelazulni, az már egy bonyolultabb ügy, nem is nagyon szoktam. Félreértés ne essék, semmi rossz nincs ebben, csodálatos dolog az ismertség, velejárója az életemnek, de ha elvonulnék, akkor a nyugis helyeket választom.
A fotógyűjtés a fotózáshoz is meghozta a kedved?
Hogy fotózom-e? Dehogy fotózom! Ma már nagyon mást jelent a fotó. Ez az anyag, ami nálam van, csupa analóg, vintage kép. Persze vannak csodálatos fotóművészek manapság is, de ma már a fotózás olyan természetessé vált, mint az írás. Előkapod a telefonodat, és kész.
Írni írsz?
Dehogy írok! Miért írnék? Az írjon, aki tud írni.
A hosszabb repülőutakra, például a Budapest–Szöulra, amelyet többször is megtettél munkaügyben, viszel könyvet?
Legutóbb, Szöulból hazafelé, Forgách András új könyvét olvastam, amelyben az édesanyja ügynökmúltjáról ír. Megrendítő könyv. A repülőn kénytelen vagy egy helyben ülni, nincs idegbaj, lehet olvasni, aludni. A restanciákat pótolni. A Budapest–Szöul átszállással együtt 14 óra, elég sok mindent a magadévá tudsz tenni, amire itthon a fejvesztett rohanásban és aztán hullafáradtan nem jut idő. Sokáig minden este lefekvés után olvastam, de mostanában már ehhez sincs erőm, egyszerűen nem marad a nap végére. Szóval néha különösen hasznos tud lenni egy hosszabb repülőút.
Az interjú a Marie Claire magazin 2016. novemberi számában jelent meg.
Fotó: Talabér Géza
Kövesd a Marie Claire-t a Google hírekben is!
