Hogy vajon mi kell ahhoz, hogy megmentsük az életünket attól, hogy végképp unalomba és szürkeségbe, rutinokba és táblázatokba fulladjon? Rengeteg válasz létezik, de a vidámság, a szeretet, a szenvedély és a humor valószínűleg valahol ott lesznek majd a válaszok legkisebb közös többszöröseként. Erre próbálja felhívni lánya figyelmét az elvált zenetanár apa is, aki műfogsort és parókát ragadva váratlanul beállít a Bukarestben nemzetközi karriert építő lányához.
Az igen plasztikus és pragmatikus, mindenféle csicsát mellőző film tarol a nagyvilágban. Bár sokan csodálkoztak, hogy az Aranypálmát nem a Toni Erdmann hozta el Cannes-ból, azért így is vígasztalódhattak a FIPRESCI-díjjal, vagyis a kritikusok elismerésével. Ráadásul Németország hivatalosan is ezt a filmet küldi az Oscar-ért – a legtöbbek szerint nem is csekély eséllyel.
Maren Ade-nak egyébként ez volt a második rendezése, de már az elsővel is rögtön szép sikereket ért el. A Mások vagyunk című filmje Ezüst medvét ért a Berlini Filmfesztiválon. Következő rendezésére, a Toni Erdmannra pedig 7 évet kellett várni. Viszont bőven megérte – ezt határozottan állíthatjuk. Jelzik ezt a díjak is, így az Európai Parlament nemrég átadott LUX-díja is, amelynek apropóján beszélhettünk a rendezővel.
Magára a filmre visszatérve: hogy aztán végül sikerül-e Winfried-nek felnyitnia a lánya szemét? Ahányan megnéztük a filmet, annyiféleképpen értelmeztük a látottakat. Ezért aztán kíváncsiak voltunk, hogy vajon maga a forgatókönyvíró és rendező, Maren Ade hogyan látja: most akkor happy end-del végződik a több mint két és fél órás film, vagy sem? Egyebek mellett erre is válaszolt a videóinterjúban.
