Herendi Gábor: „Piszkosul felkészülök a munkáimra”

2017. március 21. |

Az utóbbi évek legnagyobb szabású, leglátványosabb magyar filmje került a vászonra Petrik Andrea és Nagy Ervin főszereplésével. A Kincsem sztorija ugyan az egykori csodaló körül zajlik, de inkább szól két szerelmesről és egy olyan korszakról, amikor a magyarok csak jelképesen bizonyíthatták függetlenségüket. A 3 milliárd forintból készült produkció rendező-producerével beszélgettünk arról, mi a legnehezebb egy ekkora vállalkozásban, hogyan kell kinéznie egy mai kosztümös filmnek, és hol vannak ma a férfias férfiak.

Ez az első filmje, aminek az alapötletét nem ön találta ki, hanem megkeresték vele. Mi fogta meg Kincsem történetében?

Valóban, ez a film eredetileg Lajos Tamás és az azóta elhunyt Mink Tamás filmterve volt, amiből Hegedűs Bálint írt forgatókönyvet. Már előrehaladott állapotban volt a könyv, amikor a Filmalap pályázatához szükség volt egy rendezőre is. Akkor Lajos Tamás felhívott engem, és azt mondta: úgy érzi, ez a film nekem való, van-e kedvem hozzá. Elolvastam, és erős alapanyagnak gondoltam, ezért igent mondtam rá. Pedig nem vagyok lórajongó, a lovira is csak szilveszterkor járok ki, de tetszett, hogy a történet bátran felvállalta: elrugaszkodik a valóságtól, hiszen Kincsem története (aki 54 versenyéből 54-et megnyert) nem bővelkedik fordulatokban. Ugyanakkor ez a fiktív sztori – ami a szerelem és a bosszú motívumaira épül – valós alapokon nyugszik, mert a szereplők valódiak és a történelmi háttér is hiteles. Azt hiszem, kevés rendező ugrott volna el egy ilyen volumenű felkérés elől.

Tényleg? Szerintem pedig kevés merte volna vállalni, hiszen annyival nagyobb léptékű, mint amihez a magyar rendezők hozzá lehetnek szokva.

Nekem sem volt gyakorlatom ilyen nagyszabású filmben, ha kosztümös filmet már készítettem is (a Magyar vándort talán annak lehet tekinteni). Úgyhogy ez engem is stresszelt, de úgy éreztem, megbirkózom vele. Sosem szégyelltem, hogy piszkosul felkészülök a munkáimra, és azt gondoltam, ha elvégezzük előtte a házi feladatunkat, meg lehet ugrani ezt a szintet.

 

Közben sem érezte, hogy atyaég, ez még annál is nagyobb falat, mint gondolta?

De, nagyobb kihívás volt, mint amire számítottam, leginkább az utómunka része. Azt kellett ugyanis látnom, hogy a magyar filmgyártás nincs felkészülve ilyen nagy filmek befejezésére. A forgatásra már igen, hiszen rengeteg amerikai produkció forog nálunk, de ezek a felvételek után felpakolnak, és az utómunkát hazaviszik. Ezért nálunk nem minőségi, hanem mennyiségi probléma van: egyszerűen nincs elég szakember. Az utómunkálatok miatt három hónapot csúsztunk, ami elég idegőrlő időszak volt. Amerikában egy ilyen filmnek 150 kompjúteranimátor ugrik neki és fejezi be három hónap alatt, nálunk meg húszan csinálták.

Mihez kellettek a trükkök?

A filmben 760 snitthez kellett számítógéppel hozzányúlni, aminek nagyrésze csak annyit jelentett, hogy ki kellett venni a háttérből egy modern házat, egy villanypóznát, szóval „kipucoltuk” őket. De voltak komoly városképek is, amelyeket teljesen meg kellett rajzolni, vagy például egy dunai gőzhajót és a hátterét. Igyekeztünk minden helyszínt hitelesen ábrázolni, ahogy abban a korban kinézett, például a bazilikát még csak építették, a kupolája fel volt állványozva.

Mi volt a legnehezebb a forgatáson?

Nekem mindig könnyebb, amikor csak néhány színész játékára és azok apró rezdüléseire kell koncentrálnom, mert ha már a jelenetben sok statiszta is szerepel, olyanná válik, mint egy óriási mamut, amit nehéz mozgatni és irányítani. De az emberekkel legalább lehet beszélni. A legnagyobb nehézséget a lóversenyek jelentették, ugyanis a lovakkal nem lehet szót érteni, pláne nem a telivérekkel. Róluk tudni kell, hogy azért futnak olyan jól, mert kicsit őrültek. A filmbéli versenyjeleneteknek azonban volt egy szabott koreográfiájuk: mikor melyik ló előzi meg a másikat, mi a beérkezés sorrendje, stb. Hát, ezt nemigen lehetett velük megbeszélni, úgyhogy meg kellett találnunk a módját annak, hogy minden részletet külön felvegyünk. Végül iszonyatosan túlforgattuk ezeket az epizódokat, és apró darabokból raktuk össze később, mint egy puzzle-t.

Bár azt mondta, a történelmi hűség fontos volt, azért bizonyos dolgokban látványosan fittyet hányt rá, például a jelmezekben, díszletekben vagy a szereplők szóhasználatában.

Igen, épp az általam nagyra becsült nagy elődök, például Várkonyi Zoltán miatt éreztem úgy, hogy a mai fiataloknak már nem lehet olyan hagyományos kosztümös filmet készíteni, mint amilyen az Egri csillagok vagy a Kőszívű ember fiai, mert ezeket ők már avétosnak, porosnak érzik. Az volt tehát a koncepció, hogy kezeljük szabadon a korhűséget. Hogy csak egy konkrét példát említsek: bár ebben az időben a nők még nem viseltek nadrágot lovagláshoz sem, az én főhősnőm, aki egy tanult, felvilágosult, emancipált nő, nem féloldalasan, hatalmas szoknyában ül a lóra, hanem egy nadrágos kosztümben. Ebben Bárdosi Ibolya jelmeztervező szerencsére partnerem volt, és csupa olyan kosztümöt tervezett, ami ugyan a kort idézi, de az eredetinél sokkal bátrabb, vagányabb és modernebb. Én egyébként nem éreztem ezt olyan nagy „bevállalásnak”, inkább utólag örültem neki, hogy karakteressé tették a filmet.

Ennyi nagyszabású jelmezt megvarratni szintén nem kis költség. Magyarországon a kosztümös filmek ruháit általában különböző raktárakból és gyűjteményekből szedik össze.

Nálunk is csak az öt főszereplő kapott teljes egészében új ruhákat, mindenki mást raktárakból öltöztettünk fel. Inkább az jelentett nehézséget, hogy összehozzuk a bátor, újonnan készült ruhákat a hagyományos kosztümökkel, és ne látszódjon a különbség. Ezért a világ különféle pontjairól szedtük össze a mellékszereplők és statiszták öltözékeit is. Egy részük például Rómából és Bécsből érkezett, mert a magyar raktárak állománya már nem túl jó állapotú – amire Ibolya meglehetősen érzékeny. Ezeket a ruhákat aztán mindig feldobta valami modern kiegészítővel vagy új elemmel.

És az, hogy a szöveg is mai nyelven íródott, plusz tele van kikacsintásokkal, a mára utaló poénokkal – ez kinek köszönhető?

Én kezdettől ebbe az irányba tereltem Hegedűs Bálintot, aki fantasztikus partner volt ebben, mert nem akartam, hogy a színészek pátosszal mondják a szövegüket, és ha archaikus nyelven fogalmazunk, ez óhatatlanul bekövetkezik. Nekem fontos volt, hogy a színészi játék mai legyen és természetes, szinte már civil. A megszólítások így is régiesek, és maradtak korabeli mondatszerkezetek is. A kikacsintások – mint például amikor az egyik szereplő azt mondja: „lájkolom” – azért vannak, mert úgy gondoltam, elég drámai a film ahhoz, hogy merjünk közben bohókásak is lenni. Szeretem, amikor egy komoly pillanatot humorral oldunk fel – nekem az ilyen típusú filmek tetszenek. Mindenki azt kérdezi, azért csináltuk-e, hogy a fiatalokat is megszólítsuk, de nem, azért, mert az én ízlésemnek ez felel meg. Tény, hogy minden ilyen mai utaláson sokat gondolkoztam, hogy belefér-e, és volt, amit ki is vágtunk. A Fluor Tomi-dal dúdolása például pont a határon mozog, de azt gondoltam, még elbírja a film.

Beszéljünk kicsit a főszereplőkről is. Mennyire volt nehéz a magyar színészek között igazi hősökre bukkanni?

Nagyon, ezért is ragaszkodtam Nagy Ervinhez: mert nem találtam mást. Rengeteg castingot tartottunk, szinte mindenkit láttam ebből a korosztályból, de abban konzervatív voltam, hogy úgy éreztem: Ernő szerepére egy régi értelemben vett macsót keresünk, akiből sugárzik az erő és a férfiasság. A mai kor azonban nem kedvez ennek a férfitípusnak, alig akad belőle. Ervinen kívül nem láttam meg senkiben, de szerencsére nem kellett érte sokat harcolni, mert a Filmalap grémiuma hamar úgy döntött, hogy a rendező felelőssége a megfelelő főszereplőt kiválasztani. Én a szereposztásban nagyon hittem, és most is úgy érzem, hogy senkiben nem tévedtem.

Trokán Nóra bevallotta egy interjúban, hogy nagyon szerette volna megkapni Klára szerepét.

Stohl András is elmondta a tévében, hogy nem irigyli Ervintől, de ő is szerette volna eljátszani Ernőt – ugyanis mindketten profi lovasok, ami valóban predesztinálná őket a főszerepekre. Végül azonban fontosabb szempont volt, hogy ki passzol a legjobban a karakterekhez, és külön pech, hogy sem Andrea, sem Ervin nem került korábban kapcsolatba lóval. Volt viszont három hónapjuk megtanulni lovagolni, és Ervin végül elképesztő színvonalon sajátította el, olyannyira, hogy alig tudtuk lecibálni a lóról. Andrea is nagyon ügyes volt – bár neki nem jutott annyi lovas jelenet.

És olyan lovat, aki Kincsemet el tudta játszani, nehéz volt találni?

Kevés a szép ló, valóban, de még nehezebb egy telivért instruálni, márpedig Kincsemnek sok különféle feladata volt a filmben. Mivel egy kis emberi tulajdonsággal is felruháztuk, volt, hogy például meg kellett sértődnie, és ilyesmire egy telivért nem lehet rávenni. Ezért több lóval dolgoztunk, és mindegyik valami mást tudott. Az egyik elviselte a tüzet, a másik tudott emberi gesztusokat produkálni, a harmadikkal lehetett vágtázni. Szerencsére azok, akik értenek a lovakhoz, a vetítés után azt mondták, nem feltűnő a különbség, mert annyira sodró a történet, hogy az ember nem figyel ezekre a részletekre.


Én úgy éreztem, egy amerikai filmben sokkal több pátoszt megengedtek volna maguknak egy ilyen romantikus történetben. Ön viszont láthatóan igyekezett diszkréten megoldani a nagyjeleneteket.

Ez egy késhegyen táncoló dolog, de szerintem annyira azért romantikus, amennyire annak kell lennie. Az utolsó nagyjelenet, vagy azok a klisék, amelyek ehhez a műfajhoz hozzátartoznak – hogy a szerelmeseknek szét kell válni ahhoz, hogy aztán összejöhessenek –, benne vannak. Csak én ezt a fajta színjátszást szeretem, és az amerikai filmekben is inkább ezt látom.

A hazafias szólamokkal is óvatosan bánik a film – ez tudatos döntés volt?

Szerintem pont ennyi ízléses. Amikor például Kincsem nyer a berlini futamon, az eléggé megdobogtatja a szíveket, többen mondták, hogy megkönnyezték. De a jóízlés szerintem megköveteli, hogy ezután egy kis csavar, egy kis humor következzen, mert attól nem kevésbé, hanem épp jobban hat a dolog. Szerintem van a filmben hazafiasság és magyarságtudat is, de épp csak annyi, hogy ne váljon magyarkodássá, mert azt már nem szeretem.

Szerző: Gyárfás Dorka
Fotó: Szabó Adrienn

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Kultúra

Siker határokon túl: Győri Noémi fuvolaművész fuvolaművész

Siker határokon túl: Győri Noémi fuvolaművész