Nagy sci-fi, fantasy és képregény-alapú filmrajongó vagyok, egyértelmű volt, hogy a Wonder Womant sem fogom kihagyni. Az erős, céltudatos női hősökért pedig – érthető okokból – rajongok, így még nagyobb lelkesedéssel ültem be a moziba.
Rossz vagy jó szokás, nem tudom, de általában semmit sem olvasok el arról a filmről, amit meg fogok nézni. Megnézem a trailert, ízlelgetem, aztán ha tetszik, ám jöjjön, de nem szeretném, ha a kritikák befolyásolnának. Van olyan barátom, akiről tudom, ha neki tetszik valami, nekem úgysem fog – ezek számomra jobb fokmérők. Annyit tudtam – ezt is a szerkesztőségtől –, hogy először a filmtörténelemben női rendező kapta a lehetőséget. Ez pedig már csak hab volt azon a bizonyos kíváncsiság tortán.
Összességében egy csodálatosan szép film, talán még az is élvezni fogja, aki alapvetően nem rajongója a műfajnak. Bár a 141 perc hosszúnak tűnhet, csöppet sem unalmas vagy fárasztó a film. Nem tudom, hogy a női rendezőnek köszönhető-e, de a körülbelül egy évtizede szokásos vágtázós-pillanatra-sem-nyugvós ütemezés a történetvezetésre itt nem jellemző: hagy időt a karaktereknek és a sztorinak, hogy kibontakozhassanak, nem egy folyamatos, szemmel szinte követhetetlen akciófolyam. Ritka mostanában az ilyen mozi, én is azon vettem észre magam, hogy figyelgetem, vajon unom-e az ilyen részeket, fertőzve vagyok-e már a fast movie élménnyel. Hála az égnek elmondhatom, hogy nem: pont annyi a megnyugvás, átvezetés, ami kellemes a szemnek, léleknek, talán itt érhető tényleg leginkább tetten a női kéz és jellem.
A karakterek jönnek valahonnan, fejlődnek, megértjük, ki mit miért csinál a film folyamán. Bár szinkronizálva láttam, ami néha elvesz az élményből, nem találkoztam a ma szintén általános bárgyú párbeszédekkel – ha valaki megszólalt, volt értelme, nem éreztem magam kínosan helyette.
A rendező fantasztikusan felépítette az Amazonok világát, arculcsapó kontraszt a világháború és úgy általában a huszadik századi civilizáció „csodái”-hoz és borzalmaihoz képest. Kicsit azért kényelmetlenül fészkelődik az ember lánya, látva a csakis szálkás 40 kilós szupermodell amazonokat a vásznon, de azzal nyugtathatja magát, hogy (elhangzik a filmben) nem is emberek… Jól van, akkor megnyugodtam! A mai újfeminista korban, amikor egy women’s march poszttól el tudom bőgni magam, jólesett látni egy ennyi magabiztos, harcos nőt, aki tartózkodik a férfigyűlölő megjegyzésektől. Kellemes egyensúly, amely absztrahálva példaértékű lehetne az öklüket rázó, nőiségük tényéről a frusztrációik miatt inkább mélyen elfeledkező, harcos feministák számára. (Na, ezért most kapok az arcomba :).)
És akkor jöjjenek a kellemes semmiségek: Gal Gadot annyira szép, hogy elhiszem neki, hogy ő Wonder Woman, sőt már annyira, de annyira szép, hogy nem is tudok rá irigykedni. Chris Pine először nekem nem tűnt idevaló választásnak, de később bebizonyította, hogy tévedtem – ki tudta hozni a karakteréből azt a fajta férfiasságot, ami ellensúlyozza a csodanőt! Robin Wrightot még sosem láttam ilyen szerepben, hihetetlen ajándék ez számára.
Szerettem, hogy a film készítői csatlakoztak a nem vesszük magunkat komolyan mozgalomhoz, és kellő mennyiségű humorral oldották az egyébként sosem túlcsorduló érzelmeket és feszültséget. És talán azt is elmondhatom, hogy az idei év eddigi – legalábbis számomra – legszebb filmes mondata is ebben a filmben hangzott el; rábízom a nézőkre, találják meg! A set design és jelmezek csodásak, ez nem vitás. Érdekes a viszonyom a fantasy és képregényhősök jelmezével, mindig keresem, mennyire illeszkedik magához a sztorihoz, a környezethez, azaz mennyire életidegen az adott világban. Itt szó sem volt ilyenről, elhittem nekik!
Természetesen a filmkritika nem igazi kritika nélkül. Banális, és nyilván szakmámból és nememből adódó, de egyszerűen nem értem, mit műveltek Gal Gadot hajával. A legtöbb jelenetben csimbókokban lóg, összeesett, ezt írhatjuk a harcok, akciók, mégiscsak világháború van számlájára, de nekem akkor is kilógott a lóláb. A másik Árész és az őt alakító Davis Thewlis: nyilván az én korlátoltságom, de nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy de hát ő Lupin professzor a Harry Potterben. Annyira de annyira nem így képzelném el a háború istenét, gondolom pont a sztereotípia ellen akartak menni, azért választották épp őt. Sajnos nekem mégsem vette be a gyomrom.
Nem vagyok filmkritikus, mindenféle elő- és utóképzettség nélkül annyit mondhatok, kedves nőtársaim, adjatok egy esélyt Wonder Womannek! Személy szerint én biztos megnézem még, no meg kérem a folytatást!
