Lovasi András: „Az 50 évesek trottyoknak tűntek…”

2017. október 17. |

Egy ismeretlen férfivel az idő múlásáról beszélgetni, még akkor is, ha az illető egy érzékeny művész és az 50. születésnapja alkalmából élete egyik legfontosabb koncertjére készül, ingoványos terep. Izgultam is az interjú előtt, és mivel Lovasi Andrással eddig még nem ismertük egymást személyesen, az interjúnak több forgatókönyve is lejátszódott a lelki szemeim előtt. Úgy érzem, a legjobb valósult meg, én nagyon élveztem a beszélgetést.

Vágjunk a közepébe: milyen érzés 50 évesnek lenni?

50 évesen az ember úgy gondolja, ha nem változnak meg a körülötte lévő objektív feltételek, innentől majdnem a végéig belátható az előtte lévő út. Lehet már előre látni, mi az, ami még beleférhet az életünkbe és mi nem. Persze közbe jöhetnek váratlan meglepetések, de azokra a kacskaringókra, amelyeket 20 évesen éreztünk, már nem gondolunk. 20 évesen azt gondoltad, bármi történhet még veled, előtted az élet, öt-tíz év múlva minden tökéletesen más lehet. 50 évesen azt érzed, lehet, hogy nem ebben a városban fogsz megöregedni, lehet, hogy nem is ebben az országban, de a saját személyes sorsodat tekintve mindez lényegtelen. Azt látod, mi az a pálya, amit nagyjából be lehet futni, és amit érdemes befutni. A kerek évforduló kapcsán hamarosan megjelenik a dalszövegeim gyűjteménye. Amikor összeraktam, szembesültem azzal, hogy egyetlen könyvbe belefér az a dalmennyiség, amit az elmúlt 30 évben írtam. Ráadásul a dalok felét nem érzem annyira erősnek, ez elsősorban a színházi zenékre vonatkozik. Látszik rajtuk, hogy a pillanat hevében jóknak tűntek, de a valóságban fércmunkák.

50 éves kor körül szokták az emberek összeállítani a bakancslistájukat. Neked van már ilyen?

Nincs. Úgy érzem, minden megvalósult, ezzel az erővel akár meg is halhatnék. Nem akarom megnézni a Kilimandzsáró tetejét, nem jut eszembe, hogy el kell jutnom az Antarktiszra. Földrajzi értelemben több helyre is eljutottam, mint gondoltam volna. Nincsenek titkos vágyaim, nincsenek olyan szexpozíciók, amelyeket nem próbáltam volna ki, és nem akarok beülnie egy ’50-es évekből származó Mercedes kabrióba. Mondjuk de, de ha nem ülök be, az sem tragédia.

Ha visszagondolsz, 20 évesen miről álmodtál? Milyennek képzelted el magad 50 éves korodban?

Nem gondoltam semmire. Az 50 évesek olyan trottyoknak tűntek akkor, és ez valóban így is volt. Amikor 20 éves voltam, a késői Kádár-korszak egy jó adag szürkületet is ráhúzott az emberek életére. Nekem a gyerekkoromban riasztó volt látni apukámat nagyjából minden nap ugyanazokban a ruhákban elmenni otthonról. Abban a kispolgári miliőben, amelyben felnőttem, a szüleim sivár és kilátástalannak tűnő életet éltek furcsa szabályok szerint. Ennek a bezártságnak volt egy közép-kelet-európai bája, amelyet a művészet megesztétizált, gondoljunk csak Hrabal műveire, de alapvetően nem a nagy gondolatok, a nagy szabadság, a nagy ívek időszaka volt. A divatipar ma fenntartja a fiatalság kultuszát, van az a mondás, hogy az 50 az új 30, vagy valami hasonló. A mostani döntéshozók, akik kulcspozícióban ülnek, 50-esek, ennek a generációs korszaknak az emberei. Lehet, hogy emiatt sem érzi azt az ember, hogy 50 éves kortól már csak öltönyben, nyakkendőben lehet járni. Nem gondolom, hogy a rendszerváltás gyökeres változásokat hozott az emberek életében, sajnos sok minden illúziónak bizonyult, ami a mi generációnkat meghatározta a kora ’90-es években, de megvan a lehetőség, hogy ha nem akarsz a nyájban bégetni, akkor nem kell ezt tenned.

A lányaid huszonévesek. Nem érzel szakadékot a generációd és a 20 évesek között? Mi a véleményed erről a korosztályról?

A lányaim közegében valamennyire otthonosan mozgok, a mostani tizenévesekkel nem sok kapcsolatom van. Nagyon hirtelen változnak a trendek, minden generáció próbálja magát valamilyen módon definiálni. Éppen most olvasok egy könyvet, amely a ’90-es évek popkultúra időszakáról szól, mi is érintve vagyunk benne a Kispál által, és abban azt írják, hogy annak idején mi voltunk a béna, elveszett generáció az előttünk lévő nagy generáció szerint. Azt látom a gyerekeim generációjában, hogy nagyon nehéz motiválni őket, mert azt látják, a magyar társadalomban nem a teljesítmény a sikeresség záloga, hanem a jó helyezkedés. Igen, ez a jó szó rá, jól kell tudni helyezkedni. Ezt nagyon gyorsan, már az általános iskola felső tagozatában leveszik a gyerekek. A másik jelenség, amit magam körül látok, az, hogy azokban a családokban, ahol a szülők megengedhetik maguknak, hogy támogassák a gyerekeiket, sokkal később engedik el a kezüket, mint ahogy az én generációmban volt. Szerintem ez nem annyira jó. Ezért van rengeteg lézengő gyerek, akik nem tudnak magukkal mit kezdeni, nincs saját útjuk, nincs motivációjuk, hogy dolgozzanak, hiszen apuka úgyis eltartja őket. 30 éves aranyos kisfiúk, akikre aztán a barátnő sem tud úgy felnézni, mint egy komoly férfire. Nekem tök természetes volt, hogy 18 éves koromban apám azt mondta, ha nem mentem egyetemre, akkor menjek el dolgozni és járuljak hozzá a rezsihez. Innentől kerültünk egyfajta egyenjogú szituációba és változott át a klasszikus apa-fiú kapcsolatunk egy mellérendelt kapcsolattá. Tisztelem és szeretem az apámat, ő pedig elfogadta, hogy felnőtt ember lettem. Emlékszem, csináltunk egy kocsmatúrát, berúgtunk együtt, és én fizettem mindent. Ez volt a vízválasztó. A a lányaim még nem vittek el kocsmázni, vagy legalábbis még mindig én fizettem, szóval azt látom, hogy az ő generációjuk korábban igényli a felnőttkor jogosítványait, ugyanakkor a  vele járó felelősséget nem akarják annyira hozzá.

Olyan szerencsés ember vagy, akit 40 éves kora után elért újra a nagy szerelem, és új életet kezdhettél egy okos, csinos, fiatal nő oldalán. Földes Eszter színésznő azóta a feleséged. Mit adott neked ez a szerelem?

Kezdjük azzal, hogy mi mindent hihetünk  szerelemnek. Sokszor egy lehetőségbe leszel szerelmes, vagy magába a szerelembe.Inkább nőknél az is belejátszhat, hogy milyen fészekbe akarják rakni a tojásokat, és ezért akár a fészekbe is szerelmesek lehetnek. Minél kevésbé kialakult, minél zavarosabb egy személyiség, annál kevésbé tudja megmondani, hogy mibe lett szerelmes. Szóval, hogy mit adott nekem ez a szerelem? Mindent.

Eszterbe  miért szerettél bele?

A kapcsolatunk szikrázóan indult, de a szikrák nem pozitív szikrák voltak. Szokták mondani, hogy a szerelem könnyen átfordulhat gyűlöletté, de fordítva is működhet. Velünk ez történt. Egy forgatás kapcsán találkoztunk, kölcsönösen antipatikusak voltunk egymásnak. Aztán három nap közös munka után, a negyedik forgatási napra már úgy mentünk el mind a ketten, hogy vártuk a találkozást. Akkora már kialakult egyfajta rokonszenv a másik iránt. Hajnali 6-ig beszélgettünk, majd elváltunk. Fél évig nem történt semmi, néha egymásra írtunk. Aztán valahogy átfordult a rokonszenv szerelemmé, ami elég erős volt ahhoz, hogy egy hét alatt felrúgjam az addigi életemet.

A Volt fesztiválon láttalak a legutóbb a színpadon és a barátaimmal megállapítottuk, hogy a Lovasinak milyen jót tesz a fiatal feleség. Tele voltál energiával, sokkal jobban néztél ki, mint évekkel ezelőtt.

Eszter impulzív személyiség, a langyos víz ritka a kapcsolatunkban. Ő eleve magasabb hőfokon ég, én meg inkább távolabbról szemlélem az életet. Ebben nem változtam nagyon sokat. Mellette óhatatlanul is elkezdtem az ő szemével is nézni a világot, erre egyébként hajlamos vagyok, van bennem egy ilyen kaméleon. Nyilván csomó mindent máshogy látok, mint eddig. Eszter rengeteg olyan helyzetbe is belevitt, amit magamtól nem nagyon tettem volna. Például régebben nem jártam ennyit színházba, komolyzenei koncertre, táncelőadásra. Sokat beszélgetünk arról, amit közösen láttunk. Alkotótársi kapcsolat is kialakult közöttünk, ami a Semmi konferencia című közös darabunkban kulminálódott.

Mennyire figyelsz oda magadra, a külsődre? Ha Eszterrel lesz gyereketek, gondolom, szeretnéd látni felnőni.

Nem azért figyelek oda magamra, hogy ha lesz gyerekünk, az érettségijén ott tudjak lenni és ne tolószékben toljanak oda. Ez is egy szempont, de azért nem vagyok ennyire lelkiismeretes a jövő generációjával kapcsolatban. Inkább azért, mert egy 2,5 órás koncertet ki kell bírni. Egyrészt fizikailag, másrészt szellemileg, hogy tudjak koncentrálni. Az embernek büntetlenül magát ide-oda csapni, akár a falhoz, akár a földhöz maximum 30 éves koráig lehet. Utána már jelez a szervezet. Aki nem veszi komolyan, annak 40 felett jönnek a problémák. Én 30 éves korom után kezdtem el újra aktivizálni magamat, sportolni, azóta úszok. Futni már nem futok, mert a térdem nem bírja.

Hiú ember vagy?

Hullámokban jön rám. Van, amikor egyáltalán nem érdekel, hogy nézek ki, aztán meglátom magam valami felvételen, vagy fotón, és azt mondom magamnak: úristen, ez borzasztó. Ez még annál is rosszabb, mint ahogy magamra emlékszem. Ilyenkor egy kicsit pánikba esek. Azt a fajta totális beleszarást, amit a 20-as éveimben megengedtem magamnak, amikor egyáltalán nem foglalkoztam a külsőmmel, sőt rátettem egy lapáttal, hogy minél lerobbantabbnak nézzek ki, 50 évesen kevésbé engedhetem meg magamnak. Egy elhanyagolt bácsi nem ugyanaz, mint egy elhanyagolt fiatal. Ez olyan, mint az alkoholizmus: 20 évesen jól áll, 30 évesen kevésbé, 50 évesen meg már nagyon nem.

Nyáron Orfűn már egy nagy koncerttel megünnepelted a születésnapodat. A november 11-i koncerted az Arénában mennyivel jelent nagyobb kihívást?

Igazából az orfűi koncert volt a születésnapi koncertem. A mostani koncertet úgy hívjuk, hogy életműkoncert. Orfű egy mitikus hely, hazai pálya. A saját fesztiválunk, olyan emberek járnak oda, akik a Kispálon szocializálódtak, a zenénken nőttek fel. Kevesebb a kockázat, sokkal jobban tudjuk, hogy mi várható, sokszor játszottunk már ott. Az Aréna más terep. Mindig zenekarokban játszottam, és ez az első olyan helyzet a kerek évforduló kapcsán, hogy minden dalomat – arra való tekintet nélkül, hogy kinek írtam – fel tudom vinni egy színpadra. A kiindulópont az volt, hogy meghívok mindenkit, aki a pályafutásom során a muzsikálásban részt vett velem. Egyszerre van a színpadon a Kispál és a Kiscsillag tagsága. Mindig zenekarokban gondolkodtam, és az egómat is elbújtattam a zenekar mögé.. Ez az első olyan helyzet, hogy előre lépek, és azt mondom, igen , kérem ez én vagyok, ezeket a dalokat írta én, és most 50 évesen körülbelül itt tartok.

Sok barátod ünnepelte veled a kerek születésnapodat?

Egy közeli ismerősöm mondta, amikor pont erről beszélgettünk, hogy ha 50 éves vagy és még vannak barátaid, valamit rosszul csináltál. A fejemben sok barátom van, de ritkán találkozom velük.

Szerinted minek köszönhető, hogy bár az alternatív szférából jöttél, hatalmas sikereket, népszerűséget tudtál kivívni? És 30 év után is ott vagy az élvonalban.

Azért a generációmból vannak még páran ilyenek, például Kiss Tibi, Lukács Laci, Ákos .  Mindegyikünk más utat járt be, ami szerintem közös bennünk, az a következetesség, hogy  kitartóan egy koncepció mentén raktuk össze a dolgainkat. Amúgy a popzene nem a kiemelkedő tehetségek terepe szerintem, és ez rám is vonatkozik. Inkább sokoldalúan fejlett szocialista embertípus vagyok, ugye gyerekkorunkban az volt az oktatás célja állítólag, hogy ilyenek legyünk,  hát esetemben teljes a siker, közepes adottságokkal egész jót hoztam ki magamból. Talán a legjobban a szövegírás megy. És az okozza számomra a legnagyobb örömöt is.

Ha megnézed a fiatalokat, az utánpótlást, egyre több zenekar jön utánatok, akiknek nagy rajongótáboruk van. Vannak kedvenceid, akiknél érzed, hogy esetleg a nyomdokaitokba léphetnek majd?

Ez a dolgok rendje. Majd ők eldöntik, hogy akarnak-e a nyomdokainkba lépni, vagy sem. Utódot kinevezni, az utódra nézve, hálátlan dolog. Aki engem anno kinézett az utódjának, pont ahhoz nem akartam hasonlítani. Azt látom, hogy a piac szűkülése miatt a mainstream popzene minden terepet eluralt. Azokat a menekülőutakat, csatornákat is, ahol a kísérletező kedvű, bátrabb popzene is megnyilvánulhatna, a mainstream popzene képviselői kezdték elfoglalni. Elég, ha a Petőfi rádiót vagy a koncertszínpadokat nézzük. De azért persze van remény,így hirtelen  a Blahalouisana, a Drastik Puttó, a Qualitons vagy a Szabó Benedek jut eszembe , akiket szívesen megnézek mondjuk egy fesztiválon .

Arra nem gondoltál, hogy mentorálod, felkarolod a fiatalokat?

A mentorálást a mi műfajunkban egyszerűen úgy hívják, hogy menedzsment. Óriási probléma Magyarországon, hogy a sok jó produkció mellett nem fejlődött ki a menedzsmentkultúra. Nem ismertük még fel, hogy a magyar poppiac túl szűk ahhoz, hogy itt akarjunk annyi hasznot realizálni, amennyiből ennyi produkció eltartható. Ki kell vinni ezeket a produkciókat külföldre, ha máshová nem, hát a közép- kelet-európai hagyományos, befogadóbb piacokra. Elkezdtem menedzsmenttel foglalkozni, egyelőre csak a Kispál és a Kiscsillag dolgait kezeljük. Aztán ha felépül egy infrastruktúra, ami többet is elbír, szeretnék még két-három másik produkciót is befogadni. Persze nem jótékonyságból, hanem szigorúan üzleti alapon, mert az gondolom, hogy a zenekaroknak is az a jó.

Még több Kultúra