Tulipánláz
Lássuk be, a kosztümös szerelmi történeteket nem elsősorban a szövevényes cselekményük és a korszakalkotó kérdésfeltevéseik miatt szeretjük. A szerelmes Shakespeare rendezőjének új filmje viszont nem csupán egy izgalmas történelmi korba helyezett reménytelen szerelmet mutat be. A film villanásszerűen láttatja a XVII. századi Amszterdam gazdasági előretörését és hanyatlását, ami már-már giccsszerű párhuzamba állítható a Sophia (Alicia Vikander) és Jan Van Loss (Dane deHaan) közötti kérészéletű, de mindent elsöprő erejű szerelem történetével. Ahogy a fiatalok szerelme, úgy a tulipánkereskedelemben rejlő részegítő perspektíva is éppen olyan törékeny, mint maga a kereskedelem tárgya, a tulipán. Az amerikai szerelmeken szocializálódott közönség számára persze nem meglepő a történet tökéletesen elvarrt zárlata, de az odáig tartó út éppen elég szövevényes és morálisan terhelt ahhoz, hogy 110 percre lekösse a figyelmünket, és őszintén izguljunk a tulipánhagymák, a szerelemre lobbant pár és az őt körülvevők egyre kilátástalanabb sorsa miatt.
(Bobák Szilvia)
A négyzet
A négyzet a 2017-es cannes-i versenyprogramban debütált, és azonnal ki is vívta magának a fesztivál aktuális botrányfilmjének címét. A két és fél órára nyúló darab a svéd Ruben Östlund előző filmjével, az egyébként szintén Cannes-ban bemutatkozó Lavinával szemben már nem a hétköznapi élet mikrodrámáit boncolgatja, hanem egyrészt sokkal univerzálisabb kérdések felé tart, másrészt sokkal excentrikusabb. A négyzetben az önhatalmúlag felkent art world képmutatása, a magasművészet kényelmes fala mögül társadalmi problémákat boncolgató privilegizáltak és a pc bírálata, és (akárcsak a Lavinában) a széteső emberi kapcsolatok is megjelennek, de hál’ istennek a film sokkal okosabb annál, mint hogy (kizárólag) ezekről szóljon. Östlund nem esik abba a hibába, hogy túlságosan komolyan vegye magát, ezért A négyzet tele van humorral, ami hol csak bizarr, hol egészen abszurd formát ölt, bár a legtöbb – szinte füzérszerűen egymás után következő – jelenet végül átcsap mézsűrű feszültségbe, amire a rendező nem is kínál valódi feloldást.
(Kránicz Dorottya)
Lady Macbeth
Már a traileren látni lehetett, hogy a Lady Macbeth nem illeszkedik a brit örökségfilmek sorába, sőt, tulajdonképpen még a történet ígérte románc sem valósul meg. A sztori szerint a fiatal és gyönyörű Katherine (Florence Pugh) boldogtalan házasságba kényszerül egy gazdag bányatulajdonos rideg és szexuálisan diszfunkcionális fiával, Boris-szal, majd a férj távollétében szerelmi kalandba keveredik az egyik ház körüli szolgálóval. De ahogy Katherine megerősödik, és elkezdi megízlelni a hatalmat, az események is egyre durvább, egyre tragikusabb fordulatot vesznek.
Bár a Lady Macbeth alaptörténetét valószínűleg minden egyes Júlia magazinban megírták már, a kiszámítható és ilyen formán elég érdektelen romantikus szál helyett Oldroyd itt sokkal sötétebb fókuszt választ. Mert a Lady Macbeth nem szerelmi történet – bajosan is lehetne az, hiszen Katherine és Sebastian románca annyira vázlatosan van felskiccelve, hogy a két túlfűtött szexjelenet közé ékelt szerelmi vallomásuk egy kicsit sem vehető komolyan. Ehelyett inkább azt mutatja meg, hogyan működik a gyűlölet láncolata, hogyan lesz a keserűségből kegyetlenség, hogyan adják tovább a traumákat a szereplők ebben a szigorúan hierarchikus viszonyban, ahol az alárendeltből mindig áldozat lesz.
(Kránicz Dorottya)
Budapest noir
Az első igazi magyar krimiként is emlegetett Kondor Vilmos regény 2008-as megjelenését követően meleg fogadtatásban részesült, így viszonylag nagy elvárásokkal ültünk be a Budapest noir vetítésére is. A történet egy rejtélyes múltú zsidó lány meggyilkolását helyezi középpontba, amelynek kapcsán betekintést nyerhetünk a korrupt Budapest nyomozási folyamataiba, vagyonos méltóságainak titkolt mulatozásaiba és az exkluzív bordélyházakba is. 1936 bűnös Budapestjét realisztikusan ábrázolják korhű díszletekkel és jelmezekkel, a hajnali jelenetek félhomálya és a ködös utcák pedig csak fokozzák a bűnügyi téma sejtelmességét. Tenki Réka eddigi legnagyobb alakítását nyújtja a bűnügyi újságírót alakító Kolovratnik Krisztián sajtófotós barátnőjeként, szakmai lavírozásuk pedig ugyancsak sokat elárul a korszakra jellemző sajtószabadáság helyzetéről. A végkifejlet a regénynek és forgatókönyvnek köszönhetően szinte teljesen kiszámíthatatlan, habár a történet eleje kissé vontatottan indul be, mire eljutunk a nyomozás első fázisainak kezdetéig. A sérült, bár büszke világvárost pedig Ragályi Elemér és fia, Ragályi Márton kamerakezelése emelte még színvonalasabbá és igazán „noirrá”.
(Bodnár Zsófia)
anyám!
Mi van, ha valakit az életednél is jobban szeretsz, de még ez sem elég? A kérdésre elég világos választ ad Aronofsky legújabb – vicces módon sokak által érthetetlennek bélyegzett – filmje. A történet kiindulási pontja, a zseniális, mégis alkotni képtelen művész (Javier Bardem) és a mellette álló, önfeláldozó múzsa (Jennifer Lawrence) klisés párosa, ezt azonban egy baromi ötletes allegória teszi izgalmassá és elviselhetetlenül feszültté: a családi otthont ellepő, pokolian idegesítő idegenek áradata. Biztosan mindenki ismeri a helyzetet, mikor a hívatlan vendégeket egyáltalán nem lehet kirúgni, meg egyébként is tökéletesen hidegen hagyják őket a házigazda kérései. Jennifer Lawrence iszonyú jól hozza az udvariasan feszengő háziasszonyt, aki összeszorított fogakkal figyeli, ahogy rátehénkednek a még nem rögzített konyhapultra, és udvarias mosollyal, de azért résnyire szűkült szemmel közli, hogy a házban nem lehet dohányozni. De a „vendégek” megállíthatatlanul jönnek, szétfeszítve az abszurd határait is, amíg már vallási szektáktól kezdve hiénaszerű újságírókig mindenki beköltözik a szerelmi fészekbe.
Az anyám! az első másodperctól az utolsóig tele van feszültséggel, ami addig duzzad, hogy majdnem szétfeszíti a mellkasunkat. Mert nem is az idegenek érkezése a lényeg, hanem az, ahogyan a pár tagjai hozzáállnak a helyzethez, érzékletesen megmutatva kapcsolatuk dinamikáját. A nő mindent eltűr, ami már rég átlépte a tűrhetetlenség határait, miközben a férfi fürdőzik a rajongásban, saját fontosságának dicsfényében. A nő az otthon és az odaadás, a férfi a leköthetetlen géniusz. A nőnek a férfi az első, de a férfi számára mindig az alkotás lesz az. És míg a nő képes mindent feláldozni a szerelméért, a férfi még annál is többet áldoz fel az alkotásért.
(Kránicz Dorottya)
