Korcsolán Orsolya: “Nem csak zenészeket, zeneszerető fiatalokat is kell nevelnünk”

2017. november 24. |

Zenél az elvágyódás és a remény, a komolyzenei pálya függővé tesz, a lemezfelvétel olyan, mint egy sűrű málnaszörp. Világhírű hegedűművésznőnkkel, Korcsolán Orsolyával beszélgettünk.

Korcsolán Orsolya világhírű hegedűművész, 7 éve Bécsben él férjével és kisfiával. Idén ősszel a tekintélyes Deutsche Grammophon, a világ egyik legkomolyabb zenei kiadója jelentette meg legújabb szólólemezét, miközben már készül a következő lemezfelvételre. Egy kortárs brazil zeneszerző írt dedikáltan neki és kürtművész férjének egy darabot, amit a Londoni Filharmonikus Zenekarral vesznek fel.

Ritkán koncertezik, csak akkor, ha különleges feladatként és szakmai kihívásként élheti meg. Évek óta gyűjtötte a legkisebb méretű hangszereket is, hogy álmát megvalósítsa: zeneiskolája legyen Bécsben. A Pálffy Palotában jelenleg 40 növendéket segít abban, hogy elinduljanak a pályán.

Milyen zenét hallgat egy hegedűművész? Az elmúlt egy hétben mi szólt nálatok?

Sztravinszkij és Desi Valentine. Mindenevő vagyok.

Tanultál Magyarországon, Amerikában. Éltél Ázsiában, most Bécsben. Mindenhol teljesen más a szellemiség. Hogy éled ezt meg?

Nagyon szerencsés vagyok. Valóban sok mindent lehetőségem van így egybegyúrni magamba. Európából elmentem New Yorkba, de ne gondold, hogy ott csak az amerikai szellemiséggel találkoztam. Ivan Galamian kivándorolt Oroszországból, és ő kezdett el a Juilliardon tanítani. Úgyhogy én így a leghíresebb orosz hegedűiskola stílusában képződtem. Ivan Galamian legendás tanárrá vált. Tanította Dorothy Delayt, aki pedig tanította Itzah Perlmant. Én tőlük tanultam.

A közép-kelet európai zenei kultúra, amit Kodály Zoltán, Bartók Béla, Hubay Jenő, Szigeti József, Kovács Dénes határoznak meg, ez számomra az alap. Ehhez tettem hozzá egy másik nézőpontot. Ez egy nagy keveredés, ami nekem nagyon sokat adott.

Most Bécsben élek, ami hasonló Magyarországhoz, de azért kicsit mégis más. Magyarországon a dögösebb dolgokat szeretik, Ausztriában lágyabb a hangképzés. Amerikában megint a nagyon markáns hangzásnak van húzása. Szeretem, hogy mindegyik stílushoz könnyen alkalmazkodom.

A második világháborúban elhallgattatott zsidó zeneszerzők műveit kutatod. A Silenced című album most jelent meg, Kuti Sándor műveit játszod. Amikor hallgatod ezt az albumot, sírsz?

Már nem, de Kuti Sándor élete, és az, ahogy az albumon található szólószonáta a munkatáborból hazakerült a zeneszerző feleségéhez mindenképpen megindító.

Ez egy 61 perces album, felvettük az összes olyan darabját Kutinak, melyek a Holokausztot túlélték. Számos mű még a világháború előtt íródott, és egy olyan mű van, ez a bizonyos szólószonáta, amit Kutinak sikerült hazaküldeni. 1944 nyarán kellett munkaszolgálatba mennie és a táborban végig alkotott, amit azokból a levelekből tudunk, amiket hazaküldött akkor már terhes feleségének, Aminak. Komponált folyamatosan. Írt háromhegedűs versenyt, hegedű duókat, vonósnégyest.

Az alkotás tartotta őt életben, bár nem volt kottapapírja, de saját kezével húzta meg a vonalakat és írta a darabokat egymás után. Csak ez az egy olyan darab van, ami megmaradt abból az időszakból, mert ezt nem levélben küldte haza, amit esetleg megcenzúráztak volna, hanem egy keretlegénnyel. Ez egy csodálatos kézirat, Sanyi feleségének dedikálta. Amikor felesége megkapta ezt a művet, karján ült kislányuk, Éva, akivel a zeneszerző soha nem találkozhatott, a művet pedig élőben soha nem hallhatta. Ez az album méltó emlékezés művészetére.

Egy lemezfelvétel egy művész számára másfajta tudatállapot? Hogy hangolódsz rá?

Alig várom ezeket a munkákat, egy művész életében ez mindig különleges pillanat. Manapság a kiadók már egyre kevesebb lemezt csinálnak ezért egy-egy lemezfelvétel még nagyobb hangsúlyt kap. Ez ilyenkor olyan, mint egy koncentrátum, mint egy sűrű narancslé, vagy egy sűrű málnaszörp.

Hónapokig gyakorolsz, és akkor van három napod, amibe bele kell férjen az a temérdek munka, ötlet, hang, érzés, hangulat, meg még ezer dolog. Észre se veszed, hogy beültél reggel 10-kor és közben meg este 8 lesz és csak enni álltunk meg. Nem tudom, hogy olyankor magunknál vagyunk-e. Csak csináljuk, csináljuk, még egyszer, még egyszer. Van, amikor még éjszaka is arról álmodom, hogy kigyullad a piros fény és felvétel van.

Ezt ilyenkor nem másnak csinálom. Magam miatt akarom a legtöbbet kihozni.

A pályád ott tart, ahogy elképzelted 20 évvel ezelőtt?

Aki ezt a hivatást választja, készüljön fel, hogy ez vér veríték. Vannak benne persze könnyed és emelkedett időszakok, katartikus pillanatok, de a mindennapokban a gyakorlás monotonitással jár. Mindenképpen csak olyannak szabad erre a pályára menni, aki tudja szeretni ezt a repetitív munkát is. De amikor ott vagy egy ponton, ami a siker, akkor az eufória leírhatatlan. És ennek akkor a függőjévé válsz és újra és újra át akarod élni. Ez a pálya sokat követel, de sokat is ad.

Bécsben a Pálffy palotában van a zeneiskolád. Ez mázli?

Én mikor Bécsbe érkeztem 7 éve, már egy hegedűparkkal érkeztem. Az iskola még nem volt meg, de a hangszerek már igen. Azt gondoltam, hogy nagyon sokan esetleg azért nem akarnak tanulni zenét, mert nincs hangszerük. Annak idején, amikor én beiratkoztam zeneiskolába az egy óriási luxus volt, hogy kaptam hangszert szinte ingyen.

A hangszerek sokáig a lakásban álltak, mert kerestem a megfelelő helyszínt. Biztos voltam benne, hogy az is hozzáad majd egy kezdő vállalkozáshoz, hol vagyunk. A Pállfy palota igazgatója nem csak a zenét, de minden egyéb művészetet is pártol, tetszett neki az ötlet, azonnal igent mondott és befogadta. Nem volt náluk még olyan tevékenység, ami gyerekekkel foglalkozik. Negyedik éve csinálom. Egyre több a növendék. Nagy kihívás. Nem csak tanárként, de intézményvezetőként is. Összesen 40 diákunk van, több tanárral dolgozunk. Lehet nálunk zongorát tanulni, gitárt, kürtöt és hegedűt.

Másként tanítod a tanítványaid, mint ahogy téged tanítottak?

Az én generációm nagyon megtanulta a szakmát, és tényleg uraljuk a hangszert. Ez Kodály és Bartók országa, itt nagyon magas minőségű volt a komolyabb zenetanítás. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy sokszor voltak velünk szigorúbbak, erőteljesebbek, hazazavartak még gyakorolni. Hangszert adtak a tanulásunkhoz, és nekünk ez nem került semmibe.

Ma már más a helyzet. Az én tanítási hitvallásom az, hogy úgy szeretnék adni és követelni, hogy közben egyfolytában motiválok, ezt a Juilliardról hoztam magammal. Semmiképpen sem agresszióval, erőszakossággal. A titok az óriási türelem. Minden növendéknek meg kell adni a lehetőséget. Nagyon sok olyan eset volt, amikor egy hegedűs, pici vagy nagy, fél év múlva, egy év múlva mutatta meg a valódi tehetségét, azt hogy mi van benne. Az első óra alapján nem lehet dönteni. Van egy kislány, ő három év után hagyott le mindenkit és ez alatt a három év alatt derült ki, hogy óriási tehetség.

Divat a komolyzene?

Sokan mondják, hogy veszélyben van, de ezt nem hiszem. A gyerekeket kell inspirálnunk. Amíg olyan emberek vannak, akik ezt tanítják, jól tanítják, addig nekünk lesz közönségünk. Nem csak zenészeket, hanem zeneszerető és koncertre járó fiatalokat is kell nevelünk.

Idén még vár rád egy lemezfelvétel. Egy kortárs zeneszerző versenyművét játszod el férjeddel. Hogy jut el egy kortárs brazil zeneszerző oda, hogy ír nektek egy darabot?

Egy koncert kapcsán ismerkedtünk meg Miguel Kertsmannal. Bedobta az ötletet, hogy ír nekem egy olyan darabot, ami még hangszerelés szempontjából soha korábban nem létezett. Egy hegedűre és egy kürtre íródott nagyzenekari versenyműről van szó, amit a férjemmel, Sugár Gergellyel fogunk előadni.

A zeneszerző brazil, de egy askenázi, zsidó családból származik, szerette volna, ha adunk még egy pluszt. Úgyhogy Gergő, a férjem, nem csak kürtön fog játszani, de sófáron is. A sófár egy zsidó hangszer, egy kosszarv, melyet kürt módjára szólaltatnak meg szertartásszerűen. Az egész folyamat nagyon izgalmas, mert szinte együtt alkotunk. Visszajelzünk a szólamunkkal kapcsolatban: ez működik, ez nem működik, változtassunk picit a tempón. Ezeket a zeneszerző figyelembe veszi.

Hamarosan lesz az ősbemutató és a lemezfelvételünk és nem is akármilyen zenekarral. A Londoni Filharmonikus Zenekar kísér minket, és Dennis Russel Davies, egy eszméletlen jó karmester vezényel majd. Nagyon várom már a felvételt, szenzációs lesz, az biztos.

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

Siker határokon túl: Győri Noémi fuvolaművész fuvolaművész

Siker határokon túl: Győri Noémi fuvolaművész