Légiutaskísérő voltál. Hogyan jött a regényírás?
Igazából mindig is író szerettem volna lenni. Olyannyira, hogy már a középiskolában elvégeztem egy újságíró tanfolyamot, majd az érettségi után is kommunikációt, reklámot, végül újságírást tanultam. Mondhatnám, hogy a repülés egy mellékvágány volt, de 18 év mégsem nevezhető annak. Azt a hivatást is 100 százalékosan csináltam, mert imádtam minden pillanatát. De az írás is folyamatosan jelen volt az életemben. Ha éppen maratont futottam, akkor a Spuri magazinnak írtam, ha lakberendeztem, akkor a Mi otthonunk magazinnak publikáltam, illetve a MALÉV belső szakmai lapjába is írtam cikkeket. A repülés alatt elkezdtem írni egy regényt, de nem került kiadásra, nem is mutattam még senkinek, talán majd egyszer. Amikor kismama lettem, és otthon maradtam a kislányommal, elhatároztam, hogy most vagy soha.
Érdekes, hiszen légiutaskísérőként mindig úton voltál, folyamatos mozgásban, társaságban, míg az írás egy magányos tevékenység, szerintem kell hozzá egyfajta állandóság.
Repülni bármennyire is rendszertelen és nyüzsgő tevékenység, magányos is. Volt olyan, hogy fél évig nem repültem ugyanazokkal az emberekkel. Másképpen alakulnak ki a munkahelyi kapcsolatok. Az utasok is mindig mások. Ugyan itt is vannak elmélyült kapcsolatok, barátságok, házasságok, de felszínesebb, mint egy irodában ülni ugyanazokkal az emberekkel éveken át. Én mind a mai napig képes vagyok írni egy zajos kávézóban, mert a nyüzsgés egy monoton alaphangot ad ahhoz, hogy belül egy másik történetet éljek meg. Ez egy kicsit skizofrén állapotot szül bennem, amit nagyon szeretek. Otthon szól a tévé, a lányom csacsog az apukájával, van egy alapzaj, én pedig a konyhaasztalnál írom a regényemet, még csak el sem vonulok egy másik szobába.
Az íráson belül miért éppen a regényeket szereted?
Imádok történeteket kitalálni. Ezt már jóval a regényírás előtt észrevettem magamon. Ha elindul egy sztori a fejemben, nem áll meg, hanem folyamatosan formálódik. Mint egy fikciórabság. Most már, hogy ezeket a történeteket le is írom, látom a teljes folyamatot. Mindig ugyanaz történik. Amikor megszületik a sztori, reggelente arra ébredek, hogy a fejemben beszélnek a szereplők. Kezdetben volt, hogy sírva fakadtam, mert nem tudtam továbblépni, megakadtam a történetben. Ma már tudom, hogy a történet nem áll meg, le kell ülni és neki kell kezdeni bátran az írásnak, a sztori jön magától a szereplők által. De a történelmi háttér is a segítségemre szokott lenni. A harmadik regényem született meg történelmi eseményekre alapozva.
Mennyi időbe telik egy-egy regényednél az anyaggyűjtés, ha történelmi vonatkozásokról is szó van?
Az előző könyvemnél, A leggazdagabb árvánál a főszereplő is valós személy volt, ahogyan a történelmi környezet is. Meg volt kötve a kezem, mert tudtam, honnan hova kell eljutnom. Két év alatt gyűjtöttem össze az információkat. Tudtam azokat a dokumentált történéseket, amelyeket mindenképpen bele szeretnék tenni a könyvbe. Egy történelmi idősávot vázoltam fel magamnak, amelyben benne voltak az évszámok, az események, el kellett jutnom egyik pontból a másikba. Mintha fogták volna a kezemet. A legújabb regényemnél, A porlik, mint a sziklánál el kellett döntenem, hogy kitalálom a teljes történetet és köré keresem a történelmi hátteret vagy fordítva. Végül a történelem volt a vezető szál és ehhez alakítottam a családi legendákat, amelyeket végül is én találtam ki.
Attól függetlenül, hogy a könyv fikció, nagyon is valóságos, visszanyúlni a nagyszülőkön, szülőkön keresztül a múltba, megismerni egy család sokszor hihetetlen történetét. Mostanában született hasonló témában könyv, de még film is. Miért olyan aktuális szerinted a múlton való töprengés?
Volt egy nagyon hosszú időszak, amikor sok dologról nem szabadott beszélni, másképpen tanultunk róla az iskolában. Szerintem az emberek hirtelen feleszméltek arra, hogy utolsó pillanatokban vagyunk, hogy beszélgessünk a nagyszülőkkel, azokkal az emberekkel, akik megélték a háborúk sújtotta éveket. Az én főszereplőm, Amanda is egy ilyen lány, aki észbe kapott és beszélgetni kezdett a nagymamájával. Én a dédnagymamámnak ajánlom ezt a regényt a könyv elején, hiszen ő a Cengellér hágóról jött, ott alapított családot. Nekem már nem volt alkalmam beszélgetni vele, de a gyerekeivel igen. Tényleg az utolsó évek ezek. Az emberek talán vissza is akarnak nyúlni, hogy megismerjék a saját múltjukat, hogy megértsék, kik is ők valójában.
Olvastam egy cikket arról, hogy genetikailag is kódolva van bennünk a nagyszülők által átélt borzalmakból, háborús emlékekből kialakult érzések, félelmek.
Mondják, hogy sejtszinten elraktározódnak, ezt vagy elhisszük vagy nem. Aztán ott van a Hellinger-módszer is, ami azt mondja ki, hogy generációkra visszamenőleg valóban átörökíthetők ezek az érzelmi lenyomatok. De ha racionálisan belegondolunk, egy olyan nagymama, aki éhezett, amikor már lehetősége volt, felhalmozott. A gyereke, majd az unokája egész életében ezt látták tőle. Mindig volt otthon liszt, krumpli, élesztő. Abban a családban nem meglepő, ha később, a következő generációk is például figyelnek a pazarlásmentes étkezésre. De nem mindig magától értetődő egy ilyen gesztus. Van, hogy egy unoka csak annyira emlékszik, hogy gyerekkorában mindig meg kellett enni a tányérra kiszedett ételt, különben rászóltak. Nem értette, miért és mindig félt a mamájától, hogy mérges lesz rá. Vagy, hogy előbb a száraz kenyeret kell felvágni, a frisset csak azután, hogy a száraz már elfogyott. Ezek a szokások idővel átalakulnak, torzulnak, a gyerek vagy az unoka már lehet, hogy rossz emlékeket őriz magában és azt mondja, márpedig én nem eszem száraz kenyeret, kidobom. Ezért is fontos, hogy megismerjük a nagyszülők történeteit, mert egészen más értelmet nyernek az ilyen, sokszor dühítő szokások. De ennél persze sokkal súlyosabb üzenetek is megjelenhetnek, mint a halál, a koncentrációs tábor, az özvegység stb. Ezeknek a lenyomataiból egy tizenéves semmit nem ért, de valamit tapasztal, nem beszélnek róla a nagyszülők, kényelmetlen helyzetek alakulnak ki. Ezeket jó megérteni és akkor nem fog félni, lázadni, mert tudni fogja az ok-okozati összefüggéseket.
Mennyire kerültél a hatása alá a regénynek, amikor írtad? Hiszen itt is halálról, gyászról, eltitkolt családi történetekről lehet olvasni, amit nagyon nehéz feldolgoznia a szereplőidnek. Hogyan tudtál a nap végén kiszállni a történetírásból és visszatérni a saját életedhez, például játszani a kislányoddal?
Volt olyan, hogy írás közben sírtam, de nem a saját sztorimon, hanem a kutatómunka során olvasott dokumentumokon, történeteken, amelyekről azelőtt én magam sem tudtam. Volt olyan, hogy a kislányom kérdezte tőlem “Miről írsz most anya?” Mert fürkészte az arcomat és látta, hogy szomorú vagy zaklatott vagyok. Egy 8 éves gyereknek, amit el lehet mondani egy ilyen történetről elmondtam, mire azt felelte “Anya, ezt a könyvet ne olvasd majd fel nekem.” És valóban, nem is neki való.
Miért a cím: Porlik, mint a szikla?
Általában akkor ülök le a regényt írni, amikor tudom a végkifejletet, tudom az első mondatot és a címet. Valahogy a cím köré alakul a történet. A Porlik, mint a szikla a Székely himnuszból egy rövid idézet, a könyvben is benne van. Picit szerettem volna feloldani ezt a sort, ezért van róla egy beszélgetés a regényben. Azok a székely kapuk, amiket leromboltak, fából voltak, egy olyan anyagból, amely visszakerül a körforgásba, azaz újabb fa tud nőni belőle, így újabb székely kapukat lehet építeni belőle. A kő szétporlik ugyan, de nem ezen múlik, hogy egy nemzet sorsa hogyan alakul, az a szívekben, a tudatban, a történelemben dől el és sokkal inkább azokban a dolgokban, amelyek valóban gyökeret tudnak ereszteni.
Van már új könyv ötleted?
Nyáron, amikor írtam Porlik, mint a sziklát, már tudtam, mi lesz a következő. Nem tudtam, hányadik következő, mert több ötletem is volt. Ez most két kislány története, barátságról, szeretetről, de amitől különleges lesz, hogy a sorsukat a második világháború eseményei alakítják.
