Még a Színház- és Filmművészeti Egyetemre jársz. El kell “kéredzkedni” az egyetemről, ha el szeretnél menni egy castingra?
Igen, alapvetően szólni kell, de most, hogy már végzős vagyok, ezt inkább protokollból vagy tiszteletből szoktuk megtenni. Anno 2 éve, amikor a Terápia válogatójára szerettem volna elmenni, még nem volt ekkora szabadságom, természetesen Zsámbéki (Zsámbéki Gábor, a Színház- és Filmművészeti Egyetem professzor emeritusa – a szerk.) engedélyét kértem. Egyébként ez régebben szigorúbban ment, az volt a szokás, hogy 2-3. évfolyam előtt nem igen engedték ki a hallgatókat castingokra. Most már az a tanárok véleménye, hogy mivel a színész szakma nagyon telített, jobb, ha minél előbb kipróbáljuk magunkat, hiszen ezzel is nagyobb esélyünk lesz bekerülni a köztudatba.
Most, hogy megjelent a 3. évad, melyben szerepelsz, van szó az egyetemen a Terápiás alakításodról?
Nem igazán van szó erről az egyetemen. A színházban viszont van visszajelzés, csupa pozitív. Mondjuk gondolom, akinek nem tetszik, az oda sem jön.
Ugyan kőszínházban is dolgozol, de azért a sorozat kapcsán egy szélesebb réteg ismerhetett meg. – Érzed ennek a hatását?
Egyelőre nem igazán. Olyan még nem volt például, hogy felismertek volna az utcán, de komolyan mondom, várom már, hogy legyen. (nevet) Nem azért, mert ünnepelt sztár szeretnék lenni, de tapasztalásnak jó lenne. A Facebookon néha kapok elismerő üzeneteket, ezekre lelkesen válaszolni is szoktam.
Zsolt karakteréhez hogyan sikerült közel kerülni? Mi volt a stratégiád?
Sajnos az időm nem engedte, hogy ellátogassak egy valódi börtönbe, noha volt szó róla. Így elsősorban a Bebukottak című, Indavideon elérhető doksiból merítkeztem. Érdekes volt látni azt a kettősséget, hogy kemény, börtönviselt arcok képesek elérzékenyülni, sírva fakadni. Minden figura nagyon inspiráló volt számára. A beszédmódot pedig azon túl, hogy kiváló szöveget kaptam a kezembe, a focis kultúrából néztem el. Sokáig én magam is fociztam, nyilván nem bűnözőkkel találkoztam ott, de azért voltak hasonló karakterű, kemény fickók, mint amilyen Zsolt is.
Mennyire kaptál szabad kezet a szöveg terén?
Ha valami nagyon nem állt a számra, és változtattam a szövegen, azt természetesen nem vették újra, de azért 90 százalékban azt mondtam, ami le volt írva. A gesztusokkal viszont ez másképp volt. Én olyan típusú színész vagyok, aki nem nagyon találja ki előre a gesztusait, és nem is kaptam olyan instrukciókat, hogy itt és itt például karba tett kézzel mondd a szöveget. Jó esetben a partnertől kapok impulzusokat, amikhez tudok kapcsolódni, és aktuálisan reagálni.
Mennyire találtad meg Mácsai Pállal a közös hangot?
Maximális jóindulattal állt hozzám, amit nagyon köszönök neki. Mint tapasztalt színésznek, voltak nagyon hasznos trükkjei is, amivel segíteni tudott engem. Például szerintem a színész egyik legnehezebb feladata az, hogy hitelesen nevessen. Amikor nevetnem kellett, és nem őt vette a kamera, valami meglepő arcot vágott, amitől elnevettem magamat.
Mi a különbség a filmes és a színházi játékmód között?
Szerintem a legnagyobb különbség a beszédmódban van. A Terápiában megengedhettem magamnak, hogy halk legyek, motyogjak, de a színházban olyan plasztikusan kell beszélni, hogy még a 16. sorban is tisztán hallja a közönség. Ebből akarom írni a szakdolgozatomat is egyébként, a saját élményeim alapján. Elég nehéz téma, nehéz megfogalmazni a két játékmód közötti különbséget, inkább érzéseim vannak róla. Ami még fontos szerintem, hogy a színházban előadásról előadásra, vagy akár percről percre van lehetőség a közönség reakciói mentén módosítani a játékmódomon. Ezzel szemben a filmnél annak ellenére, hogy sokszor fel lehet venni a jeleneteket, csupán egy-egy játékmódot van lehetőség végül megmutatni, hiszen az összes többit kivágják. Ilyen szempontból jobban szeretem a filmet, a színházban mindig úgy érzem, hogy nem akarom két este ugyanazt csinálni. Pedig azzal sem lenne semmi baj, de az az állandó változtatásra való kényszerem gúzsba tud kötni.
Hogy érzed, idővel választani kell a film és színház között, vagy lehet párhuzamosan csinálni a kettőt?
Szerintem itthon nem kell választani. Amerikában ez azt hiszem, máshogy lehet, de Magyarországon nagyon sokan filmeznek is a színház mellett. Simán el tudom képzelni, hogy egyik nap Shakespeare-t játsszak, másik nap pedig filmet forgassak valahol.
