Lengyel Tamás: „Nagyon szeretnék hős lenni…”

2017. október 24. |

Szépfiúként ismertük meg, de nemrégiben azt is megmutatta, képes kibújni a bőréből és melírozott tarajjal, susogós melegítőben is megállja a helyét. Bár mostanság inkább vígjátékokban látni, ő nem tartja magát komikus színésznek, és az biztos, hogy az életben is komolyan - és baromi őszintén - beszél a szakmai lehetőségekről, a gyerekvállalásról vagy a negyvenéves korról.

Nemrég töltötted be a negyvenet. Vízválasztóként éled meg ezt a kort?

Azt hiszem, az ember óhatatlanul készít valamiféle leltárt a fejében, mikor egy kerek évfordulóhoz érkezik. Én sosem féltem a számoktól, de az kétségtelen, hogy ilyenkor mindenki számot vet azzal, hogy mi valósult meg azokból a vágyakból és elképzelésekből, amiket mondjuk tizennyolc éves fiúként gondolt a negyvenéves férfikoráról. 

És te nem így képzelted?

Szakmailag nincs okom panaszra, azt hiszem, szépen megy előre a pályám. Olyan munkákat kapok, amik egyrészt számomra is izgalmasak, másrészt sikeresek is – szerintem fontos, hogy ez a kettő összeérjen. Viszont – bár nem igazán beszélek a magánéletemről – a helyzet másik oldala, hogy nőtlen és gyermektelen vagyok, hiába képzeltem régebben, hogy negyven éves koromra már lesz két gyerekem meg egy boldog házasságom. De hát az élet az egyik helyen ad, a másikról elvesz.

Emiatt kimondottan rosszul érintett ez a szülinap?

Azt nem mondanám, hogy megviselt, de tény, hogy most még elég messze vagyok attól, hogy megállapodjak, vagy afelé tartson a magánéletem, mint ami azokban a bizonyos korai tervekben szerepelt. De nem erre koncentrálok, igyekszem a munkámra fókuszálni.

Remélem, azért legalább jó ajándékokat kaptál…

Nem igazán volt lehetőségem vagy időm arra, hogy megünnepeljem ezt a negyven évet: a szülinapomon és még másnap is forgattam és próbáltam, szóval szinte észrevétlenül elment mellettem ez az évforduló. Persze a környezetem nagyon kedvesen reagált, a Játékszínben és a forgatáson is felköszöntöttek, sőt, még az RTL Klubban is, egy reggeli műsorban. Úgyhogy klassz élmény volt látni, hogy mennyien szeretnek és gondolnak rám.

Hat évet töltöttél a Vígszínháznál, ez az első évadod szabadúszóként. Miért döntöttél úgy, hogy otthagyod a társulati létet?

A társulati tagság a számos előnye mellett azért sok béklyóval is jár. Gyakran nincs lehetőséged válogatni a szerepek között, vagy épp hiába akadna máshol egy érdekesebb munka, ha az időben ütközik a színház működésével, akkor nem tudsz mit tenni. Egyébként úgy tűnik, rám az jellemző, hogy 5-6 évig maradok egy társulatnál: a Radnótinál is hat évig voltam, a Budapesti Kamaraszínháznál öt évig, a Vígszínháznál szintén hat évig. Szerintem az embernek mindig újabb és újabb impulzusokra van szüksége, másfelől a két futó tévéműsorom és a folyamatosan érkező új ajánlatok miatt is úgy éreztem, inkább fejest ugrom a dologba és kipróbálom, milyen szabadúszóként létezni.

Mostanság leginkább vígjátékokban láthatunk téged. Nem érzed úgy, hogy kicsit rajtad ragadtak a komikus szerepek?

Ezt nem gondolnám, valójában épp ellenkezőleg, eddig túlnyomórészt drámai szerepeket volt alkalmam eljátszani. Az tény, hogy az utóbbi időben inkább a komédiák kapták a nagyobb figyelmet a munkáim közül, amennyiben például a Válótársakat komédiának lehet nevezni, mert az inkább dramedy. Régóta közeli kapcsolatot ápolok Litkai Gergővel, a Dumaszínház vezetőjével, így a közös munkáink kapcsán már régóta fontos eleme volt a karrieremnek a humor, legyen szó a Munkaügyekről a Fapadról vagy színészekkel feldobott stand-up estekről. Szóval a komédia valójában már jó ideje része a pályámnak, talán csak arról van szó, hogy most tényleg inkább ez került reflektorfénybe. De szerintem ezt nem is lehet igazán számon kérni: egyszerűen nem lehet összehasonlítani egy tévéműsort egy radnótis előadással.

Azért az művészeti elit mégis inkább a drámai szerepeket tekinti magasművészetnek a komédiával szemben.

Remélem, azt nem gondolják rólam, hogy kommercializálódtam volna. Meg ebben az egészben az is benne van, hogy az ember nyilvánvalóan olyan ajánlatok közül válogathat, amiket felkínálnak neki. Ha épp van válogatás egy produkcióra, amit a szakmai elit magasművészeti alkotásként tart számon, akkor persze én is igyekszem pályázni rá. Egyébként én nem tartom magam komikus színésznek – lehet, hogy ez a pályám tragédiája (nevet). Úgy érzem, hogy a Kölcsönlakás, a 39 lépcsőfok, a Válótársak és a Mi kis falunk is olyan előadások és műsorok, amik az igényes szórakoztatást tudják képviselni.

Szóval mentél volna mondjuk a Terápiába is, ha hívnak?

Hát persze! De az is nagyon érdekes kérdés például, hogy mi jut el az emberekhez. Mert például a Mi kis falunk egy epizódját megnézi körülbelül egymillió kétszázezer ember, ezzel szemben a tavaly előtt forgatott, egyébként szerintem kiváló MEMO című filmünket csak kilencvenhatezren látták. Ezt a filmet amúgy Tasnádi István írta és rendezte, én pedig pont egy drámai szerepet alakítok benne.
A másik pedig, hogy Magyarországon egy színész nem igazán engedheti meg magának, hogy nemet mondjon egy mozgóképes szerepre, amivel a minimális színházi fizetésének a többszörösét tudja megkeresni. Ezekből tud tartalékolni és ez teheti lehetővé, hogy később válogatni tudjon adott esetben.

Most épp a 39 lépcsőfok próbájáról érkeztél. Azt hallottam, rengeteget kell közben fejben számolnod…

Engem nagyon megvisel ez a fejben számolás, hogy őszinte legyek… Csak a legrosszabbakat tudom elmondani róla, most már 1-től 8-ig utálom a számokat. Hétre kell lépni, nyolcra ugrani, ötre lábat emelni, hatra meg lihegni, ez pedig elképesztő agytorna. De pont ettől és a videóvetítésektől lesz virtuóz ez az előadás, és ettől lesz lehetősége a nézőnek nem archaikus színházat nézni, hanem egy progresszív dolgot. Amíg én egyetlen szerepet játszom, addig lenyűgöző,  hogy a kollégáim közel negyven karakterekben brillíroznak. Az előadás tele van humorral – már önmagában nagyon vicces Nagy Sanyit százéves öregként, Szirtes Balázst skót részegesként, Lévay Vikit német titkosügynökként, engem pedig James Bondként látni.

Akkor nem lennél táncos.

A képességeimből adódóan sem, mert eléggé falábú vagyok. Régebben hallottam, hogy vannak olyan táncpróbák, amikor a táncosok csak fekszenek a földön és agyban csinálják végig a koreográfiát, és annak a próbának a végére majdnem úgy megizzadnak, mintha valóban végigtáncolták volna. Ezt most kezdem el megérteni. Persze nyilvánvalóan azon is múlik, hogy mire kondicionálódott az ember agya: az enyém arra, hogy beletegyük a szöveget és a másik oldalon kijöjjön a karakter.

A mi kis falunkban melírozott tarajjal, susogós melegítőben láthatnak a nézők. Örültél, hogy kicsit kiszakadhatsz a szépfiú-szerepből?

Nagyon szeretnék hős lenni, de azt hiszem, inkább karakterszínész vagyok. Az viszont hihetetlen szerencse, hogy egy ilyen nézett csatornánk lehetőségem van két olyan karaktert alakítanom, akik köszönőviszonyban sincsenek egymással. Ez számomra iszonyú nagy szakmai lehetőség. A mi kis falunkban játszott karakterem esetében ráadásul az erős túlzás és a szinte karikaturisztikus maszk egy sokkal bátrabb fogalmazásmódot enged meg, ami borzasztóan felszabadító.

Szerinted egyébként ez nem lehet sértő a vidéki nézők számára?

Szerintem a sorozat alapvetően szeretettel beszél az emberekről, én úgy érzem, nincs benne semmi bántó, inkább általánosan fogalmazza meg, milyen hülyék is vagyunk mi, emberek.

Mikor két ilyen sorozat egyszerre fut, nem érzed úgy, hogy tele van veled a tévé?

Azért nem hiszem, hogy a csapból is én folyok, sőt, igyekszem ügyelni rá, hogy ne legyenek felesleges megjelenéseim. Nem megyek el mindenféle reggeli műsorba vagy vetélkedőbe, mert úgy érzem, nekem az arcom a munkaeszközöm, és ennek óhatatlanul devalválódik az értéke, ha állandóan mutogatom. Erre próbálok nagyon figyelni. Azokban az időszakokban, amikor van valami promóciós kötelesség, persze többet szereplek a médiában, de egyébként nem.

Erről jutott eszembe, hogy korábban azt is mondtad már, mennyire introvertált vagy. Akkor nem volt pályatévesztés színésznek menni?

Úgy gondolom, minden színészben kell, hogy legyen némi exhibicionizmus, de ez még nem zárja ki, hogy valaki introvertált legyen. Én mindig úgy érzem, hogy a színpadon vagy a kamera előtt vagyok a legnagyobb biztonságban, mert kigyakorolt, bepórbált, lefixált dolgokat kell csinálnom, amiknek nincs olyan következményük, mint a való életben. Inkább úgy értem az introvertáltságot, hogy bár szeretek karaktereket játszani, csak úgy, öncélúan nem vágyom a szereplésre.

Biztonságot ad, ha más bőrébe bújsz és el tudod távolítani a figurát önmagadtól?

Ha az ember játszik, rákerül egy burok, ami megvédi őt a külvilágtól. Én legalábbis ezt élem át színészkedés közben.

De aztán a kritika mégis Lengyel Tamást bírálja…

Nem olvasok kritikákat.

Tényleg? Következetesen sohasem?

Nem, a Kossuthkifli óta nem. Nagyon büszke voltam arra a sorozatra és elképeszőten jó élmény volt a közös munka Rudolf Péterrel, a többi színésszel és a stábbal. Borzasztóan izgalmas anyagnak tartottam az egészet, aztán egyszer csak felmentem az internetre és a név nélküliségbe burkolózott emberek olyan bátran osztották az igét, és vélt szakértelemmel írtak elképesztő durvaságokat, hogy utána megfogadtam, nem olvasok többet ilyeneket. Nincs semmi értelme, hiszen csak elrontja az élményt utólag – ez tisztára olyan volt, mintha szíven szúrtak volna. Persze vannak olyanok, akiknek adok a véleményére, szoktam is hívni őket próbákra vagy elküldeni nekik a felvételeket, de szerintem el kell jutni odáig, hogy ne engedjünk be minden észrevételt és megjegyzést, mert az nagyon meg tudja mérgezni az élményt.

Mit tervezel a következő negyven évre?

Nincs igazán tervem, azt hiszem, az embernek elmúlnak az elvárásai egy idő után. Vannak persze álmaim és elképzeléseim, de azok egyelőre eléggé gyerekcipőben járnak még.

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

Purcelltől a Pink Floydig a Müpában európai hidak

Purcelltől a Pink Floydig a Müpában

Mundruczó Kornél filmje díjat nyert Velencében díj

Mundruczó Kornél filmje díjat nyert Velencében

Már megnyílt a Magyar Sajtófotó Kiállítás a Capa Központban Capa központ

Már megnyílt a Magyar Sajtófotó Kiállítás a Capa Központban