Holiday
Talán nem is létezik a minőségi karácsonyi film kategóriája, de a Holiday mégis szinte ehhez az ideához közelít. Ugyan minden adott ahhoz, hogy egy „kismilliomodik”, klisés filmet kapjunk, – vannak összetört női szívek, alkoholos-magányos szenteste, vidéki Anglia és csillogó Los Angeles, meg eget rengető happy end is – mégsem tudom nem szeretni ezt a Cameron Diaz-Kate Winslet filmet. A Bridget Jones-i humorral operáló romantikus vígjáték hitelét az extrém alapszituációból kikerekedő, mégis egészen életszagú folytatás adja, karácsonykor pedig, valljuk be, ez igazi ritkaságszámba megy. Az ünnepi filmes boldogságdömping után mindig fellélegzem, mikor meglátom a Holiday alakuló szerelmespárjainak esetlen egymásba bonyolódását. Ilyenkor nincs is más dolgom, mint a kezembe venni egy kis (vagy a film példájára: kicsit több) vörösbort, végignyúlni a kanapén, és végigizgulni Iris és Amanda párkereső kálváriáját annak ellenére, hogy már az első pillanattól pontosan tudom, mivel fog zárulni a történet
(Bobák Szilvia)
A Grincs
Őszintén szólva korábban soha nem éreztem szükségét, hogy megvédjem a Grincs, mint filmművészeti alkotás létjogosultságát, szóval elég lelombozó volt, mikor anyukám idén megmutatta a fényképet, amin a másodikos osztálya helyett csak üres székek szomorkodtak Jim Carrey karácsonyi mozija előtt az osztályteremben. Épp ezért kicsit zavarbejtő feladatnak tűnik kidomborítani a film azon érdemeit, amik esetleg rejtve maradhattak anélkül, hogy evidenciákat sorolnék. Mert Jim Carrey egyértelműen kifogástalan a karácsonyhoz poszttraumás stressz szindrómás viszonyt fűző zöld lény szerepében, a humor és a megható jelenetek aránya egy svájci szuperlaboratóriumban lett kimérve, Kifalva atmoszférája egyszerre testesíti meg az idealizált karácsonyi csodavilágot és a fogyasztói társadalom turcsi orrú szörnyarcát, vannak zenés betétek, és még egy kutya is. A mi családunkban például a Grincs annyira beépült a decemberi kötelező programba, hogy már az év többi részében is simán a „Karácsonyi kicsumicsi?” szavakkal kérdezünk vissza, a piros és a zöld színek egyidejű megjelenése pedig szinte automatikusan hívja elő Martha May bizarr módon szexualizált gyerekkori énjét. Ha idén csak egy dolgot kérhetnék karácsonyra, azt szeretném, ha a másodikos gyerekek ugyanazzal a lelkesedéssel néznék végig a Grincset, amilyennel én fogom idén karácsonykor is…
(Kránicz Dorottya)
Igazából szerelem
December 23., reggel. Apával és Zsuzsival, a kedvenc mostohámmal Veszprémbe tartunk, az autóban az Igazából szerelem filmzenéje szól. Az ölemben Kávé kutya alszik, Zsuzsi hátrafordul, azt tárgyaljuk, hogy melyik a kedvenc filmünk Alan Rickmantől. Apa a fejét csóválja, nem érti az ízlésünket, az a Mads Mikkelsen sem egy matyóhímzés, akkor már ott van Daniel Craig, ő egy valamire való férfi – tudniillik az ő füle is akkora szöget zár be a halántékával, mint apáé.
December 23. Anyával otthon készülődünk, ő a sütőtök-krémlevest pucolja a plafonról, én az ajándékok csomagolásával küzdök. Közben laptopról megy az Igazából szerelem. Anya néha bedugja a nappaliba a fejét, egyre barátságosabb megjegyzéseket tesz a már becsomagolt ajándékok formájára. Colin Firth meg éppen a tó partján kapkod a regénye szétreppent lapjai után. „Ha majd író leszel– mondja anya -, én is takarítok körülötted, de neked azért mindig legyen biztonsági mentésed!”
December 24. Nagymamás ebéd – akár kétszer is, ha az ember szülei elváltak, és a logisztika úgy hozza. Délután aztán anyával fogunk egy nagy pokrócot, és hogy levezessük a nap fáradalmait, megnézzük az Igazából szerelmet. Milyen jó parti lenne anyának ez a Liam Neeson!
(Fejes Réka)
Télapu
Habár a kilencvenes évek közepe és az amerikai filmekre jellemző kiszámíthatóság ennél a filmnél is érződik, mégis az egyik legszerethetőbb karácsonyi film a Télapu. Szerencsére a Reszkessetek betörőkhöz hasonlóan a Télaput is minden évben leadták valamelyik csatornán, így akár szenteste volt, akár karácsony második napja, a családdal minden évben fix programnak számított nálunk Scott Calvin (későbbiekben Télapu) személyiségfejlődésének végigkísérése. Persze nem csak Tim Allen karaktere vonzotta oda a családot a képernyőhöz, hanem kedves kis karácsonyi történet és annak apró tanításai hatottak meg és csalnak könnyeket a szemünkbe a mai napig… A sztori egy munkamániás, anyagilag sikeres, ám látszólag nulla magánélettel rendelkező édesapáról szól, aki előszeretettel alázza az „utódját”, volt felesége új választottját. Mivel a karácsonyt idén együtt töltheti Charlie-val, a kisfiával, a pulykasütési balesettől kezdve minden bakit ellő, amit egy jó amerikai film megkíván, amikor hirtelen megtörténik a karácsonyi csoda. A racionalista mostohaapa már kezdené felnyitni Charlie szemét a Mikulás létezéséről, ám az Északi-sarkon tett látogatás és édesapjának új „munkája” elülteti a kisfiúban a hit örök varázsát. A közepesen profi animációkat pedig tökéletesen kompenzálja a mesebeli Északi-sark bemutatása, az ott tevékenykedő manók őszinte jósága és a hit, amelytől erre a majdnem két órára mi is hiszünk a varázslatban.
(Bodnár Zsófi)
Reszkessetek betörők
Bár bevallom, az elmúlt évek Kevin-dömpingje visszavetette a kedvem, hogy újra és újra megnézzem a filmet, azért még mindig ez az a mozi, ami nélkül nem múlhat el karácsony. Macaulay Culkin kalandjai az üres házban 1990 óta tarolnak főként az ünnepek idején, még a Wikipédia szerint is minden idők legsikeresebb karácsonyi filmje. Culkin pedig kora legédesebb gyereksztárjaként persze, hogy felejthetetlen a magára hagyott kisfiú szerepében. Így aztán valahogy mindig – akaratlanul is – újra és újra megnézzük. Miért? Nem tudnám megmondani. De idézem inkább 9 éves Olivér fiamat: „Nekem az tetszik benne, hogy Kevin folyton kitalál valamit, és a betörők állandóan megszívják.” Ennyi! Pedig esküszöm, a karácsony nálunk is a szeretet ünnepe.
(Tóth-Szántó Krisztina)
