Fotó: Arató Judit
Hogyan kezdtél gitározni? Gyerekkori szerelem volt?
Tulajdonképpen már négyéves koromban eldöntöttem, hogy zenész leszek, a hangszerválasztás inkább a véletlen műve. A zeneiskolában gitáron kezdtem játszani, ez viszonylag hamar kijelölte az utamat.
Pedig ha jól tudom, a gitár eléggé elhanyagolt hangszer a klasszikus zenében…
Igen, mikor nyolcévesen gitározni kezdtem, ezt még nem igazán láttam át… Annak ellenére, hogy gitáros lettem, mindig is a klasszikus zene vonzott, ez pedig megszabta a későbbi pályámat. Mivel a gitár valóban nem megy mainstream komolyzenei hangszer, sokkal kreatívabban kellett alakítanom a saját művészi pályámat, mivel itt nem léteznek olyan bejáratott vágányok, amiken mondjuk egy hegedűs vagy egy zongorista halad.
És pont ezért nem gondolkodtál el rajta, hogy inkább a könnyűzene felé fordulj?
Engem soha nem érdekelt a könnyűzene. A zenének csak bizonyos része érintett meg mélyen, a popzene pedig soha nem vonzott. Egyébként most a négy és fél éves kisfiam nagyon sok LGT-t hallgat, úgyhogy az mostanság sokat szól otthon, de magamtól nem is hallgatnék popzenét. Mindig is a komolyzene, és annak is egyes korszakai álltak közel hozzám, érdekes módon most is pontosan ugyanazok, mint nyolcéves koromban.
Hogyan lettél az Operaház gitárosa?
Gitárművész szakon diplomáztam a Zeneakadémián, és tulajdonképpen már az iskolaévek alatt is sokat koncerteztem, így egyre jobban bekerültem a magyar kamarazenei életbe. Az Operaházba is így ajánlottak be. Ott ugye nem létezik olyan, hogy „gitáros állás”, mint ahogy mondjuk van koncertmester vagy első fuvolás, hiszen csak bizonyos operákban van gitár vagy bendzsó, esetleg lant, ezért évadonként nagyon változó, hogy mennyit koncertezem. De az Operaház csak egy dolog az életemben: nagyon szeretem, hogy közösségben tudok zenélni, hiszen annál kevés nagyobb öröm van, de az is fontos, hogy szabadúszóként a magam útján járhassak.
Látszólag kevés a női gitáros, ennek mi az oka?
Nemrégiben készített velem egy interjút az egyik tévécsatorna, amiben magyar gitárművészeket szerettek volna bemutatni – összesen öt gitárművészt választottak, én voltam köztük az egyetlen nő. A műsorvezető, aki készítette az adást azt mondta, rengeteget keresett, de nem is talált mást rajtam kívül. Pedig vannak, csak valamiért kevésbé láthatóak. A klasszikus gitár világszerte nagyon erősen férfiak által dominált hangszer, szerintem az ismert művészek 85%-a férfi, de Magyarországon ez még élesebben így van.
És nincs alakulóban valamiféle összefogás a női gitárosok között?
Nem, de engem ez nagyon foglalkoztat. Én azt látom, hogy Magyarországon a klasszikus gitáros szakmában már a véleményvezérek kommunikációjában nagyon erősen jelen van egyfajta macsó attitűd. Egyébként nekem ez rengeteg nehézséget okozott, és gondolom nem véletlen, hogy a többiek ennyire nem láthatóak, mert nyilvánvalóan nekik is nehézséget okoz. Ha visszatekintek a fiatalkori tanulmányaimra, mindig olyan közegben látom magam, ami nagyon a versenyszellemről, az erőről és a sebességről szólt. Én nagyon nehezen, őszintén szólva egyáltalán nem láttam ebben saját magamat. Tulajdonképpen nem olyan régen kezdtem csak megérteni, hogy én hol lehetek ebben a rendszerben értékes, hogy egyáltalán gitáros vagyok-e egy ilyen értékrendben? A második gyerekem születése után szabadult fel bennem valami, amitől sikerült tisztábban látnom ezeket a dolgokat és visszatekintve már tudom, hogy sok-sok éven keresztül tudatzavarban léteztem. Magamévá tettem ezt az értékrendszert, hogy aki erős, aki gyors, vagy leginkább, aki mindkettő, csak az számít, és aki nem, az voltaképpen nincs… Nem merült fel, hogy milyen más értékek létezhetnek, például az érzékenység, a komplexebb vagy kutatóbb látásmód a színpadi erő. Ezekről nem esett szó. Van egy nagyon felkavaró emlékem egészen fiatal koromból: körülbelül tízéves lehettem, egy kurzuson játszottam az egyik vezető tanárnak, és közvetlenül előttem játszott egy ifjú titán fiú valami nagyon virtuóz darabot. Leültem játszani, és mielőtt még belekezdtem volna, a tanár csak annyit mondott, „Hát, Bakfark után lanthoz nyúlni…”. Ezek után szörnyen rosszul játszottam persze, borzasztóan megalázónak éreztem a helyzetet. Ilyesmi rengetegszer előfordul, de bízom benne, hogy lassan ez is formálódni fog…
Fotó: Szilágyi Júlia
Szóval azt gondolod, ezért nem nagyon ismerjük a gitáros nőket, mert ők is elhiszik magukról, hogy nem elég jók?
Biztos vagyok benne, hogy ez sokak számára probléma. Nemrégiben a világ legfontosabb klasszikus gitáros szaklapja kiválasztotta a Ravel-felvételemet a hét videójának és egy hosszú méltató kritikát írtak rólam. Mikor ez megtörtént, – és ez csak néhány hónapja volt – akkor gondoltam először, hogy tényleg gitáros vagyok. Pedig játszottam már a Londoni Zeneakadémián, van négy lemezem, tíz éve vagyok az Operaház gitárszólistája. És ennek ellenére mégis… Magyarországon azt is gyakran tapasztaltam, hogy mikor szóba került egy elismert külföldi női művész, akkor a férfiak valahogy mindig elkezdtek a külsejéről beszélni. Néhány éve egy fesztiválon volt egy koncertje egy nagyon híres gitárművész nőnek, aki annak idején egyébként tanított is engem. Az előadás után a szakma, vagyis a gitáros férfiak azon röhögtek az asztal mellett, hogy mikor meghajolt, be lehetett látni a dekoltázsába. Azt gondolom, egy férfi sztárról sosem beszélnének ilyen tiszteletlen hangnemben.
És a komolyzenei szcénában nem lehetne ugyanazt csinálni, mint amit most csinált a színházi közeg a zaklatási ügyek kapcsán?
Én személy szerint nagyon örültem a #metoo kampánynak, de sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy a klasszikus zenei életben, bár itt is rengeteg sztorit lehetett volna mesélni, senki nem mert előállni ezekkel. Ez egy nagyon elit és konzervatív közösség. A színházi közeg sokkal liberálisabb, ott a hímsovinizmus már jóval vállalhatatlanabb attitűd – a klasszikus zenei szféra még nem jutott el idáig. Mindannyian tudnánk mit mesélni, de úgy döntünk, hogy nem mesélünk. Mert nem érezzük magunkat biztonságban ahhoz, hogy ezt megtegyük.
Úgy érzed, hogy egy ilyen coming out akár tönkre is tehetné a karriered?
Igen, azt gondolom.
Akkor megint visszaértünk oda, hogy a klasszikus zenei közegben a nők azért sem tudnak közös erővel kiállni ez ellen, mert nem kapcsolódnak egymáshoz és eleve nem kérdőjelezik meg a szerepüket…
Én most arra törekszem, hogy azokkal a női gitárosokkal, akiket én ismerek és tehetségesnek tartok, jó viszonyt ápolhassak és esetleg elindulhasson a közösséggé szerveződés folyamata. Próbálok törekedni rá, hogy elfogadóbb, kevésbé rivalizáló viszonyokat alakíthassunk ki. Szeretnék mindenki zenéjére tisztelettel tekinteni.
Régebben cigánytelepeken élő gyerekek mellett voltál önkéntes. Ott is a zenével dolgoztál?
Mélyen hiszek benne, hogy a zene kommunikációs eszköz és nem csak olyankor, mikor egy zenész koncertet ad, hanem akkor is eszköz lehet, ha mondjuk gyerekeket szeretnénk megszólítani, segíteni és fejleszteni. Miután megszereztem a második diplomámat Hollandiában, részben azért költöztem haza, mert régi vágyam volt, hogy kipróbáljam magam egy ilyen feladatban, ezért társadalmi munkára jelentkeztem egy projektbe, ahol ózdi cigánytelepi gyerekekkel csináltunk nyári tábort. Ott tapasztaltam meg, hogy a zenélni tudás varázserő ezen a területen. A cigányság nagyon tisztel mindenkit, aki hangszeren tud játszani, ezért nekem az első pillanattól olyan érzésem volt, mintha lenne egy vip jegyem ebbe a közösségbe. Attól a perctől, hogy megmutattam nekik, hogy tudok hangszeren játszani, el tudtam kezdeni dolgozni velük. Azt nem mondom, hogy könnyű volt, de tudtam velük dolgozni, mások még idáig sem jutottak el. Ott ismerkedtem meg a férjemmel, akivel később önálló projektbe kezdtünk ezen a telepen: rendszeresen lejártunk Ózdra és zenés drámapedagógiai módszerekkel dolgoztunk a gyerekekkel. Mai napig minden ottani „gyerekemre” emlékszem, nagyon szerettem őket.
És a saját gyerekeid életébe mennyire próbálod beépíteni a zenét?
Nekik nincsen választási lehetőségük, mert gyakorlatilag folyamatosan zenélek. Mind a két várandósságom végigzenéltem, a szülések után két héttel már elkezdtem gyakorolni, egy hónap utána pedig koncertezni. A fiam teljesen zene őrült, most elkezdett dobolni tanulni és már évek óta hosszú operaelőadásokat ül végig – nagyon erősen tud figyelni a zenére. A kicsi most kétéves, ő még abban az időszakban van, hogy a tesóját utánozza: látja, hogy a dobolás a menő, szóval ő is dobol! De van pici gitárjuk, néha azzal is mellém ül és elkezd pengetni, mikor én gyakorolok. Számomra nagyon fontos volt, hogy tudjak mellettük gyakorolni és koncertezni, mert bár elképesztően tisztelem azokat a nőket, akik az egész lényüket az anyaságnak szentelik, nekem muszáj volt a gyerekeim mellett is zenélnem. A lelkemnek legalább a fele zene.
A január 12-i koncerteden átiratokat fogsz játszani. Kicsit úgy képzelem, mint a műfordítást, hogy óvatosan kell egyensúlyozni azzal, mennyire formáljuk át az eredeti anyagot…
Ez nagyon szép gondolat, mert még az átiratokkal foglalkozó szakirodalom is dilemmázik azon, hogy angolul „translation”-nek vagy „transcriptionnek” nevezzük-e ezt a folyamatot? Bizonyos szempontból ez is egy fordítás, más szempontból egy zeneszerzői munka, ahogy a műfordításra is igaz, hogy ott is egy új költészet születik. Hogy hol húzódik a kettő közt a határ, az nagyon nehéz kérdés, és az ember még gyakran az utolsó pillanatig csiszolgatja ennek a határnak a helyét. Mindenesetre én most borzasztóan élvezem ezeket az átiratokat, nagyon izgalmas, hogy Bartókot és Ravelt játszhatok gitáron! Teljesen feltölt és magával ragad.
