Miért döntött úgy, hogy rákkutatással fog foglalkozni?
Azt hiszem, nem is igazán eldöntöttem, ez természetesen jött számomra. Már gyerekként is állandóan próbáltam segíteni a körülöttem lévőknek, mondjuk később mégis klasszika filológiát tanultam Olaszországban! (nevet) Az irodalom ugyan közelebb vitt az emberekhez, de úgy éreztem, akkor lehet a legközelebb kerülni hozzájuk, mikor sérülékenyek – például ha betegek. A Modenai Egyetemen kezdtem el az orvosit, ami egyébként egy híresen kemény és szigorú iskola, de én egyáltalán nem szenvedtem, szenvedélyesen tanultam! A rákkutatás felé egy elképesztően karizmatikus és akkoriban elég híres professzor terelt, aki az óráin állandóan azt hangoztatta, hogy folyamatosan a gyógyszerek és kezelések megújításán, jobbá tételén kell dolgoznunk, ez pedig borzasztóan nagy hatással volt rám akkoriban. Tőle tanultam meg, mennyire fontos a kutatás, hogy állandóan arra törekedjünk, hogy újabb és hatékonyabb módszerekkel gyógyítsuk a betegeket.
Egyre több embernél alakul ki rákos daganat, nemrégiben olyan jóslatokat is olvastam, amik szerint 2020-ra az Egyesült Királyság lakosságának fele fog rákkal küzdeni. Mi az ok a rémisztő számok mögött?
Tény, tudományos körökben is az az álláspont, hogy minden második férfi és minden harmadik nő testében rákos daganat alakul majd ki. Az amerikai National Cancer Institute friss kimutatásai szerint 2012 és 2030 között várhatóan 50%-kal növekedik majd a rákos megbetegedések száma és halálesetek is 8 millióról 13 millióra ugranak ennyi idő alatt. A jelenség mögött számos ok húzódik. Egyrészt tény, hogy most sokkal könnyebben felismerjük a rákot, hiszen sokkal fejlettebb és kifinomultabb eszközeink vannak. Aztán ott van az is, hogy az emberek egyszerűen tovább élnek, ez pedig mondjuk úgy, egy előre be nem kalkulált hibája az ilyen hosszútávú létezésnek. Végül pedig szerepet játszik az is, hogy mindenféle kemikáliákkal van átitatva az életünk: benne vannak az ételekben, az italokban, a földben és a krémekben, és tulajdonképpen ezek közül semmi sincs letesztelve mutagén hatásokra. Ha belegondolunk, rémisztő, hogy ez ennyire nincs leszabályozva. És itt a tudomány nem tehet semmit…
Manapság szinte mindenkinek előfordult rákos megbetegedés a családjában, mindenki retteg, hogy ő lesz a következő. Folyamatosan keressük az egészséges életmód és a megelőzés lehetőségeit, de lehetséges egyáltalán megelőzni a rákot?
Vannak bizonyos dolgok, amikkel növelhetjük és vannak dolgok, amikkel csökkenthetjük a rák kialakulásának kockázatát. De bár a kockázatot lehet csökkenteni, azért sosem nullára. Azt nem tudjuk megváltoztatni, hogy milyen a levegő összetétele, amit belélegzünk, hiába iszunk vizet, ha már az is szennyezett a műanyagpalackok molekuláival. Ezek a kemikáliák mindenhol körülvesznek minket. Ettől függetlenül igaz, hogy ha egészséges életet élünk, nem iszunk, nem dohányzunk, aktívak maradunk, azzal javíthatjuk az esélyeinket… De tudom, hogy ez nem valami nagy felfedezés, ezeket már mindenki tudja! (nevet)
Már régóta keresik a rákot legyőző csodaszert, egy injekciót vagy pirulát, ami megoldja a problémát – eddig kevés sikerrel…
A rák nagyon különös betegség egyrészt olyan tekintetben, hogy „belülről” támad, másrészt azért, mert nagyon nehéz megérteni. Ha például valamilyen fertőzést kapunk, a betegség „kívülről” kerül a testünkbe. Ha mondjuk szívbetegségünk van, úgy kell elképzelnünk a dolgot, mintha meghibásodtak volna a pumpáink – persze most nagyon egyszerűsítek. A rákkal az a baj, hogy egyszerűen nem értjük, miért bolondulnak meg teljesen a saját sejtjeink. Még nagyobb gond, hogy körülbelül 200 különböző fajtájú rák létezik, amiknek további altípusai, tipikus és atipikus változatai léteznek… És aztán ott van annak a konkrét betegnek a rákja, ami egyáltalán nem ugyanolyan, mint egy másik ember rákbetegsége. Vegyük például azt, hogy – bár ez nagyon ritka – elképzelhető, hogy valakinek az immunrendszere képes legyőzni azt a rákot, ami rövid időn belül végez egy másik emberrel. Nehéz tehát elképzelni, hogy valaha is létezhet egy injekció vagy pirula, ami gyógyíthatja a betegséget, de mára bizonyossá vált, hogy a megoldás gyökerét az immunterápiában kell keresni. Az immunológia nagyon komplex terület, és bár a tudomány sokat fejlődött ezen a téren, még mindig nem értünk mindent pontosan az immunrendszer működésével kapcsolatban. Viszont az elmúlt időszakban történtek olyan kis előrelépések, amik közelebb vittek minket a rák kezeléséhez. Az immunrendszer ugyanis képes az egész szervezetben bárhol megtalálni a rákos sejteket. Ha van két sejt, ami leszakad a tumorról és bekerül a véráramba, az immunrendszer képes detektálni. Akárhol is van, nincs olyan terület, ahol az immunrendszer ne találná meg… És jelenleg ez jelenti a legjobb kilátásunkat a rák gyógyítására. Persze még meg kell tanulnunk irányítani az immunrendszert!
Mesélne egy kicsit a saját kutatásáról is? Már amennyire laikusok is megérthetik…
Igazából az alapja nagyon egyszerűen megérthető! (nevet) Mindenki tudja, hogy a rákhoz köthető halálesetek nagyrésze az áttétek kialakulása miatt van. Az áttétet tulajdonképpen úgy kell elképzelni, mint egy hadsereget, ami elindul a tumorból, hogy gyarmatosítsa a többi területet. Kialakul egy tumor az egyik szervben, ezek a sejtek pedig „hadsereggé” állnak össze, hogy más területeken áttéteket képezzenek. Könnyen beláthatjuk, hogy az egyik legfőbb probléma, hogy ezeket a gyarmatosításra induló sejteket nem tudják kiszűrni a vérből az orvosok, ez szinte lehetetlen feladat lenne. A kulcs tehát az, hogy még azelőtt legyőzzük a rákot, mielőtt kialakulna az áttét! Az egyik jó hír, hogy az áttét kialakulásához hosszú idő szükséges, hiszen mikor az a néhány sejt leválik a tumorról, még nagyon sérülékenyek. Kezdetben lehet, hogy egyszerűen elpusztulnak, vagy az immunrendszernek sikerül legyőznie őket, de ha nem gátoljuk meg ezt a folyamatot, egyre több tumorsejt termelődik, amik ráadásul egyre erősebbek lesznek, így egyre nagyobb lesz a valószínűsége az áttét kialakulásának. Tehát akkor kell megtalálni azokat a sejteket, amikor még gyengék és kevés van belőlük! A másik jó hír, hogy ezek a sejtek már borzasztóan korai stádiumban is megjelennek a véráramban, tehát az immunrendszer már akkor is képes detektálni őket, amikor az emberek által használt képalkotási eljárások még nem. A mi módszerünk, az ISET® technológia lényege, hogy egy speciális technikával képesek vagyunk ezeket a véráramban keringő tumorsejteket már a korai szakaszban elkülöníteni, így megakadályozzuk az áttét kialakulását, ami például hatékonyabb kemoterápiához vagy perációhoz és így végül a rák hatékony gyógyításához vezethet. Ez egyelőre nagyon jó irány, de persze még így is sok kérdőjel van, amire választ kell kapnunk – ehhez elengedhetetlen, hogy a rákkutatások több anyagi támogatást kapjanak. Most úgy tűnik, minden az időzítésen múlik. Még ma is bele lehet halni egy fertőzésbe, ha nem jutunk időben antibiotikumhoz, és rákkal sincsen ez másképp: ha időben cselekszünk, fényévekkel jobbak az esélyeink.
Mindez elég biztatónak hangzik, de vajon meddig kell várni, míg ez a kezelés mindenhol elérhető lesz?
Hát igen, ez tényleg jó kérdés… Sajnos ez borzasztóan sok mindenen múlik, mi hiába tesszük a dolgunkat, nem dönthetünk az ilyen részletek felől, ott van például a politika, a gazdaság, rengeteg tényező… Tény, hogy a gyógyszergyárak sem érdekeltek a korai diagnózisok felállításában, hiszen azzal maguk alatt vágnák a fát. Én abban hiszek, hogy a társadalom felől kell érkeznie a nyomásnak, a tömegek kezében sokkal nagyobb hatalom van, mint gondolnánk, szóval én pozitívan állok a jövőhöz! (nevet)
A Marie Claire júliusi számában arról írtunk, hogy a női sebészeket még mindig nem tartják annyira kompetensnek, mint a férfi orvosokat. Ön is tapasztalt ilyesmit a szakmában?
Igen, a nőknek mindig harcolniuk kell, hogy bizonyítsák a kompetenciájukat és hogy képesek legyenek kiépíteni magukban a kellő önbizalmat. Ezzel szembesültem Olaszországban, és talán kisebb mértékben, de Franciaországban is. Érdekes, hogy gyakran maguk a nők sem bíznak meg a női orvosokban… emlékszem, hogy mikor Olaszországban dolgoztam, gyakran én végeztem a csontvelő-mintavételt. Mindig nagyon ügyeltem rá, hogy óvatos legyek, megfelelően adagoljam az érzéstelenítést, hogy a beteg ne érezzen fájdalmat. Az osztály vezetője azonban – egy férfi – mindig sietve adta be az érzéstelenítést és már csinálta is a mintavételt, ami borzasztóan fájdalmas volt a betegeknek, de valamiért ők mégis inkább azt akarták, hogy ő csinálja! Sosem értettem… (nevet) Most már persze változni látszik a helyzet, de én azt gondolom, az is fontos, hogy a női orvosok másként tekintsenek önmagukra, és ne engedjék, hogy a sztereotípiák hatással legyenek rájuk!
