A filmekből, a színpadról megismert művészek a valóságban kicsit, vagy éppenséggel nagyon mások. Mindig az első néhány mondat alapján döntöm el, milyen stílusú beszélgetésre lesz szükség ahhoz, hogy kellemes hangulatban teljen el az a körülbelül egy-másfél óra, amit két, egymásnak vadidegen ember eltölt egymással. Pindroch Csabát sokan a Valami Amerika filmekből ismerik, afféle ‘hülyegyerekként’. Ő azonban a filmben alakított karaktere mellett számos komoly szerepben is megmutatkozott már az évek folyamán. A vele olvasott interjúk után kíváncsian vártam őt egy belvárosi kávéház földszintjén, vajon milyen első benyomást fogok érezni vele kapcsolatban? Amikor belépett a kávézó ajtaján ezek voltak az első gondolataim: ‘Nagyon-nagyon magas! Jó ég! Most miért az jut eszembe, hogy te tudsz idézni a Bűnös városból? Ezt vajon poénnak venné vagy máris kiborítanám?’ A bemutatkozás után 1-2 perccel már biztosan tudtam, ez a beszélgetés olyan lesz, mintha hosszú évek óta ismernénk egymást, és csak leültünk volna kávézni egyet. Éppen ezért már az első kérdésnél el is tértem a jegyzetemtől.
Őszintén, van olyan ‘valamiamerikás’ kérdés, amire ilyenkor számítasz egy újságírótól?
Mindig azon izgulok, hogy ugyanazt fogom mondani. Olyan válaszokat, amiket már unok. A feleségem szokta mondani, biztosan azért, mert mindenki ugyanazt kérdezi tőled.
Igyekszem új kérdéseket feltenni.
Én pedig újakat válaszolni.
Olvastam egy veled készített interjúban, hogy volt már olyan évadod is, amikor egyszerre tizenkét darabban játszottál. Gondolom, egy színész is szeret néha pihenni, például nyáron. A Valami Amerika 3-at viszont éppen a nyári hónapokban forgattátok. Nem volt így megterhelő számodra?
Az, amikor én egyszerre tizenkét darabban játszottam, körülbelül két évvel ezelőtt volt, és bizony, tényleg fárasztónak találtam. Ráadásul azoknak a szerepeknek a nagy része főszerep volt. De sokkal fárasztóbb munka színházban játszani, mint filmezni, tehát nem is lehet összehasonlítani a kettőt. Mint ahogyan nem lehet összehasonlítani az otthoni feladatokat sem a színházzal. Sokkal jobban elfáradtam volna, ha csak otthon vagyok és nem csinálok semmit. A semmittevésben lehet a legjobban kifáradni. A színház inkább feltölt, a filmforgatásnál pedig kényelmesebb helyzet nem létezik egy színésznek. Az tud csak fárasztó lenni, ha öt-hat órákat kell várni egyetlen jelenetért, ha bármikor ugrásra készen kell állnod. Egyébként pedig úgy gondolom, ha az ember a hobbijának él, az nem munka.
Mindig érdekes játéknak tartottam megkérdezni egy színésztől, hogyan tudja az eljátszott szerepei mellett, ki is ő valójában. Erre mindenki másképpen válaszol. A te esetedben ezt nagyon összetett dolognak tartom, hiszen az ország főleg Tamásként, a “hülyegyerekként” ismer, mellette viszont vígjátékokban, egyszemélyes darabokban és drámákban is szerepelsz. Meg tudod határozni a saját személyiségedet ennyi karakteren keresztül?
Ez egy nagyon érdekes kérdés…Van olyan színész, aki meg tud felelni annak, amilyen elvárásokat támasztanak vele szemben. De ismerek olyan kollégát is, aki kívülről olyan vicces, hogy besz@rsz a röhögéstől, de legbelül egy költő. Nem kapott méltó szerepeket, mert a színpadon nem találkozott a kettő egymással. Ismerek szintén rendkívül humoros ‘fejű’ színészt, aki tizennyolc évesen is már legbelül egy öreg, mogorva ember volt. Rólam sokan gondolják azt, hogy félelmetes vagyok, hogy bunkó vagyok, aztán kellemes csalódást emlegetnek, amikor beszélgetni kezdenek velem. Mondom, köszi. Egyetlen dolog miatt tudok létezni, ami vagy egy velem született értékrend, vagy a kollégáim, a mestereim által rám tapadt belső valami, amit Karinthy így fogalmazott meg: “A humorban nem ismerek tréfát.” Nagyon komolyan veszem a felelősséget, azt, hogy játszunk a néző idejével és a sajátunkkal is, hogyan tolmácsolunk valamit a színpadon, mennyire harcolunk azért, ha egy rendező éppen önmegvalósít és hülyeségeket beszél, igyekszünk, ha kell konfrontálódni, felismerni a saját butaságainkat is, és a legjobbat kihozni a darabból. Ez néha bejön, néha nem. Ha nem lennék tisztában a személyiségemmel, azzal, hogy csak ‘játszom’ a szerepeimet, az nagy baj lenne.
Szerintem ez az örök tanulásról szól. Mindig lesz egy újabb szerep, egy újabb kérdés benned.
Nem is jó, ha azt mondják, hogy “Hú ezt a szerepet nagyon megcsípted!” mert akkor rajtad és benned marad. De hogy mennyire nem változik semmi sem, és ez a szerepekre is igaz… Lehet, hogy nem is idevaló sztori, de képzeld, mit álmodtam nemrég. Észrevettem, hogy pontosan ugyanúgy viselkedem álmomban, mint a valóságban. Visszakerültem a gyerekkoromba, abba a salgótarjáni félpanel házba, ahol laktunk. Az erkélyen volt egy alacsony betonkorlát. Úgy tekeredett a történet az álmomban, hogy kilöktem onnan két embert. Önvédelem volt, de mégis gyilkosság. A harmadik embert, aki még ott volt, hagytam majdnem meghalni. Utána nem az történt, mint a filmekben, hogy igyekeztem minden ujjlenyomatot letörölni és eltakarítani a nyomokat magam után. Egyszerűen csak tudtam, hogy végem van. Öt perc és jönnek a rendőrök, lesittelnek és vége az életemnek. Úristen, hogyan lehetne mindezt semmissé tenni és átugrani egy párhuzamos valóságba? Amikor éreztem, hogy végem van, felébredtem. Mindig felébredek akkor, amikor érzem, hogy most meghalok. Ültem az ágyon és nem arra gondoltam, hogy de jó, mindez nem történt meg, hanem arra, hogy történhetne bármikor hasonló és akkor végem lenne. A szerepeim is hasonlóak, csak az álmokkal ellentétben ott én uralom a helyzetet, na meg a dramaturgia. Ejtőernyőzöm, falat mászok, de úgy, hogy tudom, nem eshet bajom sem nekem, sem másnak. Ettől olyan csodálatos a színészet. Ha jó a színész, akkor a nézőket is el tudja vinni egy másik dimenzióba. A moziból vagy a színházból kifele azt gondolják, de jó, hogy ez nem velem történt meg. Vagy azt, hogy de kár, hogy nem velem.
Talán a színház esetében ez nehezebb feladat, mert élő műfaj. Ott nem hibázhat a színész, mert elvész a varázs. A filmekben erre ott vannak a snittek.
A színházban “élő bírók” ülnek előtted, akiken azonnal érzed és néha látod is a reakciókat. A filmezésnél bőven hibázhatsz, legfeljebb nem hívnak többet forgatni…
A filmnél, és most konkrétan a Valami Amerikára gondolok, az okozhat problémát, hogy az első két résszel most már olyan magasra emeltétek a lécet, hogy van egyfajta minőségi elvárás veletek szemben. Én is úgy gondolok rá, mint arra a filmre, amit biztosan végig fogok nevetni. Olyan opció nem is él a fejemben, hogy csalódom. De a néző elvárása akár teher is lehet a stábra nézve.
Biztos vagyok benne, hogy az. De ezt mi nem is igazán érezzük, inkább Gábor. Én úgy tudom, ő nem is akarta a harmadik részt leforgatni. De volt egyfajta nyomás a közönség részéről és a filmalap oldaláról is, hogy kell egy közönségsiker. Nekem elsősorban ez a film a családról szól. Ezért lehet olyan sikeres, mert a poénkodás mögött ott van az összetartozás. Győzővel és Ferivel mi tényleg tesóknak hívjuk egymást. Agyonvertek, agyonrúgtak, árammal ráztak és mi nagyon élveztük. Ütöttek-vágtak minket és boldogok voltunk. Egészen elképesztő volt! Nem foglalkoztunk a film súlyával és a siker terhével, csak élveztük, és ez remélem, nem sül el visszafelé. Volt, amikor még a forgatás előtt azt mondta valaki, hogy ez lesz a legjobb rész mind közül. Mondom ez? A legrosszabb lesz. Főleg az elsőhöz képest, amiben még üde színfolt volt a karakterem. Ebben hol leszek én? De nagyon is ott voltam. Amikor reggel megláttuk egymást Győzővel és Ferivel és játszani kezdtünk. Az volt a lényege az egésznek. Olyan sűrű volt, annyi minden történt, hogy egy csomó dologra már nem is emlékszem. Olyan lesz nekem, mint a Másnaposok végén a fiúknak, akik a fotókat nézegetik.
Szerintem a magyaroknak szükségük is van a folytatásra. Ez egyfajta hungarikum már.
Ez hízelgő. Tény, hogy egy egész nemzedék nőhetett fel rajta, 2-3 generáció kedvence lett. Nagy élmény részese lenni mindennek.
Én 16 éves voltam, amikor kijött az első rész… Most, hogy beszélgettünk filmes szerepekről, színpadi karakterekről, kerestük közöttük te ki lehetsz, egy valamit kifelejtettünk. Amikor hazamész és családapa módjára elkezdesz mosni például.
Azt akartad mondani, hogy mosogatni. Amikor gyerek voltam, mindig nekem jutott a mosogatás része a házimunkának, úgyhogy ez azóta is rajtam maradt. És szeretem is. Nem tudom, nem látom magamat kívülről sem a való életben, sem a színpadon. Az ember próbálja mások előtt a legjobb arcát mutatni, mint az első randin. Nem járok el italozni esténként, nem megyek el napokra pecázni, nem kanyarítok ki időt saját magamnak. Amit szabadidőmnek nevezek, azt is a családommal töltöm. De szerintem nem vagyunk mintacsalád, pedig néhányan azt mondják, hogy igen.
Ki tudja, mit is jelenthet az pontosan…
Nem tudom. Én tök boldog vagyok, de azt nehéz megemészteni, hogy a gyerekeim fel fognak nőni és nem tudtam kiélvezni velük száz százalékosan az időt… pedig megpróbáltam. Több időt tudok velük együtt tölteni mostanában. Három gyerek, négy kutya, három tengerimalac. Nem egyszerű mindenkit etetni, tisztán tartani, nevelni… mondjuk a malacokat nem lehet nevelni, de ott vannak még a növények is, amiket gondozni kell. De legalább ők nem néznek rám akkora szemekkel, mint a kutyák, ha szomjasak. Csupa felelősség az élet. (nevet)
Még egy sztorit olvastam rólad nemrég. Hogy anno 800 forinttal a zsebedben egyszer csak úgy döntöttél, nem elbulizod a pénzt, hanem befizeted a Színház- és Filmművészeti Egyetem felvételi díját. Hirtelen színész akartál lenni vagy miért?
Nem. Én világ életemben menő akartam lenni. MENŐ. Olyan, aki a focicsapatban a csatár, a csapatkapitány. De én ezekre alkalmatlan voltam, csak vágytam a sikerre. Olyan akartam lenni, akiben megbíznak, akitől mernek kölcsönkérni vagy szívesen adnak. Olyan valaki, akinek éppen az ellenkezője voltam.
Amerikai álomnak tűnik…
Erre vágytam, és meg is kaptam. Aztán, amikor megkaptam, kiderült, hogy mindez másról szól, mint a menőség. Rádöbbentem, hogy felelősséggel jár. Nemrég átvehettem a Madách-díjat, ami elképesztő élmény volt! De nem diplomának fogom fel, hanem iskolának. Egy díj, a díjak még nagyobb felelősséget tesznek egy színész vállára.
Végezetül, mesélj el egy forgatási élményt, ami számodra kedves volt!
Huh… Mindig érdekes helyzet, amikor megérkeznek a kaszkadőrök egy forgatásra és megcsinálják a színészek helyett a veszélyes jeleneteket. A forgatás számomra legizgalmasabb része az volt, amikor… Várjunk. Mikor is jön ki az interjú?
A héten.
Akkor még nem mondom el. Nem is tudom, rengeteg élményem van. Sokszor álltunk és nem hittük el, csak néztünk, hogy ez most komoly?! Azt gondolom, ha csak negyed annyit is fog nevetni a közönség, vagy csak negyed annyit kap abból, amit mi adni akarunk, akkor már boldog leszek. Én ugyanannyira várom a premiert, mint a nézők. Jó lesz mindent föleleveníteni.
Fotó: Valami Amerika 3
