Nemrég mutattátok be a József Attila Színházban a Karenina, Anna című darabot, amelyben te játszod a főszerepet. Tolsztoj regényét már számtalan verzióban feldolgozták, de még Hollywood is. Miben más a ti produkciótok, mint a többi?
Én csupán egyetlen Anna Karenina feldolgozást láttam eddig, a most általunk bemutatott Nagy András darab ősbemutatóját a Radnóti Színházban Valló Péter rendezésében, nagyjából huszonöt évvel ezelőtt. Főiskolás voltam még, és a csodás Takács Kati játszotta a címszerepet. Anna Karenina pályaudvar a darab eredeti címe, a József Attila Színházban ez Karenina, Annára változott. Nagy András arra a gyönyörű szimbólumra építi a darabját, amelyet az eredeti címben is sugall: a Vronszkíj által Annának épített, félbemaradt pályaudvaréra. Libor Kati díszlete ezért egy komplett pályaudvar, ezért futnak sínek a lábunk alatt, és ezért van, hogy időnként a szobabelsők, az asztal, az ágy, a fotel, a szamovár vonatként futnak ki-be a térben. Az esztétikai hatást Papp Janó jelmezei csak fokozzák, aki a mesevilágtól az uptodate divatvilágon át a korhű idézetekig képes egyesíteni egy karakteres Karenina, Anna-világot. Az előadásban komoly szerepet játszik a zene és a mozgás, Lőrinc Katalin koreográfus-táncművész hihetetlen érzékenységgel dolgozott az egész társulattal. Nagy András átírata elsősorban Anna Karenin és Vronszkíj szerelmi háromszögére koncentrál, arra a problémára, mi vezet egy – mai szóval – szuperéletet élő nőt arra, hogy kilépjen az addig megszokottból, elhagyja remek férjét, felborítsa álomházasságát egy váratlanul jött szerelemért. Telihay Péter, az előadás rendezője a női lélek nagy ismerője. Talán jobban érdekli a nő, mint személyiség, mint a férfi, úgy, ahogy van. Számomra óriási jelentőséggel bírt, hogy rám bízta Anna szerepét, ahogyan az is, hogy a férjemet játszó Gazdag Tibort választotta mellém, aki nem egy szokványos, karótnyelt, idősődő Karenin, hanem egy valóban remek, a maga világában eredményes, kiváló férfi, aki szereti Annát. Arról egyikük sem tehet, hogy a konvenciók mentén kezdték el együtt építeni az életüket. Ahogyan Anna sem tehet arról, hogy Vronszkíj szenvedélye által, akit Mészáros András játszik, megtapasztalja, mi a szerelem, és rádöbben arra, ki is ő valójában. Fontos a bátyámat, Oblonszkíjt játszó Zöld Csaba személye és hatalmas színészi energiája, valamint a sógornőmet játszó Dolly, Fazakas Júlia, akivel számomra minden előadás egy külön élmény és inspiráció. És nagyon fontos Dunya, a dadus, akit Korponay Zsófi alakít. Ő kísér végig a történeten, hozzá szólok utoljára a halálom előtt. Az egész társulatnak, beleértve a stúdiósokat és a kaszkadőröket, nagyon sokat köszönhetek.
Karenina, Anna plakátfotó Gazdag Tiborral Mészáros Andrással
Még ősszel olvastam egy cikket arról, hogy több szülő nem érti, miért kell a gyerekének az iskolában olyan irodalmat olvasni, amelynek nehéz a nyelvezete, valamint már elfeledett korszakok társadalmi helyzetéről szólnak. Erre a véleményre persze mindenféle pro-kontra vélemény érkezett.
Készítünk beavatószínházas előadásokat, amelyekkel az a célunk, hogy a középiskolás korosztályhoz közelebb hozzuk azokat a klasszikusokat, amik egyébként kötelező olvasmányok. Mindegy, hogy Shakespeare Rómeó és Júliájáról van szó, vagy Katona József Bánk Bánjáról. Mindkettő műsoron van a PartVonal Műhely előadásaiban, egyrészt a József Attila Színházban, de vendégként is fellépünk velük. A gyerekek együttélnek ezekkel az előadásokkal, hiszen sokszor ilyenkor értik meg, miről is szól az adott mű. A remekművek soha nem évülnek el, amíg ember az ember, izgatni fogja a szerelem, a hatalom, a szabadság kérdése, vagy annak megértése, hogy ki is ő valójában. Volt, aki sajnálta, hogy a Karsai György-Térey János – féle Oidipusz-nyomozást miért nem érettségi előtt látta, hiszen a mi előadásunkból értette meg, miről szól a mű, bár próbálkozott a Babits-féle, kétségtelenül gyönyörű, de nyolcvan évvel ezelőtti fordítással. El lehet ezt várni egy mai kamasztól?
Nem csak a mai gyerekeket, hanem minden korosztályt érintik az előbb felsorolt életről alkotott kérdések. Éppen ez a titka szerintem az Anna Kareninának is.
Minden egyes közönségen azt érezzük, eltalálja őket az előadás. Ennek a szerelmi háromszögnek, amiről a Karenina, Anna szól, valamelyik csúcsán mindenki állt már. Ezt lehet érezni a nagy, feszült csöndekből és a morajló kacagásokból. A nézőtér fele annak drukkol, hogy Anna maradjon Kareninnel, a másik fele szerint Vronszkij a főnyeremény. Az is alapvető a mi előadásunkban, hogy nem egy szimpla megcsalás-történetről van szó, hiszen Anna környezete, a « pétervári társaság » nem a hűtlensége miatt közösíti ki és bélyegzi meg ezt a nőt, hanem amiért tisztán és egyenesen vállalja a döntését. Ezzel tükröt tart a hazugságot és a titkos kéjelgést evidenciának tartó társadalom álszentjeinek, amiért kemény retorzióra számíthat. Azt se felejtsük el, hogy Karenin, a férje nem hajlandó elválni, a Vronszkíjjal közös kislánya még mindig a Karenin nevet viseli. Ezen kívül Karenin a kisfiúktól, Szerjózsától is elszakítja Annát, aki ebbe belebetegszik. Hiába telt el száznegyven év a regény keletkezése óta, az a stratégia, amikor elvált, vagy válófélben lévő párok túsznak használják a gyereket a másik ellen, a mai napig nagyon ismerős.
Fotó: Pál Gergely Botond
Említetted még a beszélgetésünk elején, hogy 25 évvel ezelőtt láttad az Anna Karenina pályaudvar című darabot. Erről nekem a Kis herceg jutott eszembe, amit olvastam tizenévesen, majd 30 évesen is. Teljesen más értelmet nyert a történet idősebb fejjel, mint tinédzserként. Neked nem volt hasonló élményed az Anna Kareninával kapcsolatban?
Más látni egy kész előadást nézőként, és más elmerülni ugyanabban a műben színészként. A mai személyiségemmel nyilván többet tudok az egész Anna-problémakörről, mint kamaszkoromban. Nemcsak a saját női létezésem, de az eddigi szerepeim is mind hozzátesznek valamit Annához, hiszen annyira sokrétű, bonyolult személyiség, és amíg műsoron lesz a darab, változni és fejlődni fog. Ezzel a szereppel lehetetlen « elkészülni » ! Nagyon hálás vagyok neked, amiért nem kérdezted meg, hogy « az én életemben is volt-e már Annáéhoz hasonló szituáció », ezt ugyanis általában egyetlenegy újságíró sem hagyja ki. Nagyon nehéz higgadtnak maradnom ilyenkor, hiszen még újságírónak sem kell lenni ahhoz, hogy színház-értő, érzékeny emberként belássuk; a színész nem azonos a szerepével. Ha így lenne, nekem eddigi pályám során már tizennyolcszor meg kellett volna halnom, lenne vagy húsz gyerekem, öltem volna néhányszor, és még férfinak is kellett volna lennem a saját életemben ahhoz, hogy ezt mind el tudjam játszani (nevet).
A Karenina, Annában Mészáros Andrással
Attól nem tartottál, hogy majd lesznek, akik párhuzamot vonnak más, Anna Kareninát megformáló színésznőkkel? Éppen amiatt, amit az előbb mondtál, hogy ebbe a történetbe mindenki bele tudja látni a maga kis elképzeléseit.
Nem, egyáltalán nem. Szerencsére nem láttam az Anna Karenina filmfeldolgozásokat, Nagy András darabját pedig csak egyszer mutatták be, jóval előttünk, mint említettem, így nem lebegett előttem semmilyen nyomasztó előkép. Amikor egy színész találkozik egy rendezővel, egy társulattal és egy ekkora súlyú szereppel, különben sem a végeredményre figyelnek, hanem egymásra és a munkára. Óriási jelentősége van a bizalomnak, a pontos és őszinte elemző munkának, a darabba és az előadásba vetett hitnek. A Karenina, Anna esetében mindez megvolt, és még jól is álltak a csillagok.
Bevallom, egy kicsit nehéz volt elvonatkoztatnom az interjúnk elején a ténytől, hogy a hangodat a Szex és New York Samanthájaként ismerem. Kicsit olyan, mintha most vele is beszélgetnék. Főleg, mert személyes élmény is fűződik hozzá. Képzeld, hosszú évekkel ezelőtt bent voltam a Szex és New York 2 egyik jelenetének szinkronizálása közben. Láttam, ahogyan szinte eljátszottátok a karaktereket a kivetítő előtt.
Bár teljesen más műfaj, nem lehet és nem is kell összehasonlítani, de a Szex és New York is ikonikus sorozat lett, ahogyan Anna alakja is ikonikus. Úgy látszik, ezekkel az ikonokkal nekem szerencsém van! A sorozat sikerének egyébként az lehetett a titka, hogy eltalálta a kilencvenes évek végének szingli-problematikáját, ráadásul négy nagyon felismerhető, mégis életteli, hiteles női karakter által. Nikodém Zsigmond szinkronrendező pedig a magyar hangokat is eltalálta; sok visszajelzést kaptunk arról, hogy mennyi színnel gazdagítjuk a négy barátnő figuráját, az eredeti, amerikai változathoz képest.
Oidipusz premier
Egy veled készített tavalyi interjúban azt mondtad, jövőre lesz 25 éve, hogy végeztél a Színművészeti Egyetemen. Ez az év pedig most elérkezett. Nosztalgiaként, emlékszel, mi vezetett a színészetig?
Négyéves koromban kijelentettem, hogy színésznő leszek. Ne kérdezd, miért, a családban csak nagyon távoli felmenők közt volt művész, a szüleim mérnök-pedagógus házaspár, akik hatvan éve együtt vannak egyébként, és mindig támogattak minket a bátyámmal valamennyi elképzelésünkben. Ötévesen kezdtem szertornázni a Vasasban, ahol édesapám sakkozott. Tízévesen a Magyar Rádió Gyermekstúdiójának tagja voltam. Tizenöt évesen már a Pinceszínházba jártam. Mellette belekezdtem a műugrásba, de a sportot idővel felváltotta a színház. A Toldy Gimnáziummal, ami híres a Theátrumáról, országos diákszínjátszó versenyeket nyertünk évről-évre. Elsőre felvettek a Színművészetire. Ha végiggondolom a pályámat, a rengeteg gyönyörű szerepet, a városokat, ahol színészházakban laktam, a társulatokat, a kollégákat, akiktől rengeteget kaptam, a rendezők bizalmát és hitét bennem; szerencsésnek mondom magam. Gábor Miklós szerint egy szerencsés színészi pályán öt szerep van csupán, ami igazán sikerült, ami alappillér, a többi közjáték. Én fel tudok sorolni öt szerepet… Mégis van bennem egy jóadag elégedetlenség, talán több is annál, mint ami előrevisz, amivel nemcsak nekem, de a családomnak, a páromnak is meg kell küzdenie olykor. Ahogyan a kislányomnak is, a gyakori hiányommal. Nehéz megtalálni az egyensúlyt a minőségi, elmélyült munka, és a minőségi, komolyan vett magánélet között. Ahogyan Anna mondja a darabban; a boldogságnak megvan az ára, amit meg kell fizetnünk. Bízom benne, hogy a nagy részét már megfizettem.
Fotók: Kállai-Tóth Anett
