Hogy találtál rá a Monológok, bilógok, trilógok szerzőjére?
Ez volt az első együttműködésünk a HoldonGolffal. Arra gondoltam, hogy jó lenne egy ismerkedős darab, ami könnyedebb, ugyanakkor valamiről mindig beszélni akarok, amikor színházat csinálok. Örkény egypercesei motoszkáltak a fejemben, de azokat színpadképtelennek látom. Nagyon jó a szövegek, de valahogy mindig ledobják magukról a színpadot. Elkezdtem kortárs szerzőket olvasgatni, leemeltem a polcomról, amit csak találtam, és egyszer csak rábukkantam Jean-Michel Ribesra, aki nagyon emlékeztetett Örkényre. Az írásaiban sok, szellemesen megfogalmazott társadalomkritika van. Az élet még annál is jobban utolérte a darabot, mint amennyire áthallásos volt, amikor választottam, az aktuális történeteink jobban találkoznak a darabban, mint három és fél hónappal ezelőtt.
Az RS9 Színház földalatti termének beredezése elsőre kaotikusnak tűnik, de darab során minden tárgy értelmet nyer. Volt szereped a díszlet megtervezésében?
A jelenetek díszletét igazából én álmodtam meg. Két dolgot szerettem volna, egyrészt, ha a tér és a díszlet játékelemmé válik, egyfajta negyedik színésszé, másrészt, hogy úgy készüljön nagyon kevés pénzből a díszlet, hogy az mégsem érződik. Nyilván a jelenetekből indultam ki. Az utolsó jelenet például a tengeren játszódik, két hajótörött beszélget egymással. Szerettem volna, ha a tutajuk fizikailag is bizonytalan, hogy a színészek ténylegesen megéljék azt a bizonytalanságot, amiben léteznek. Guruló raklapokra tettem matracokat, azokra gumicsónakokat – valóban egy olyan fizikai kontextust teremtettem a két színész számára, amelyben nem kell eljátszani, hogy mindjárt vízbe esnek, mert valóban folyamatosan küzdeniük kell az egyensúlyukért.
Hozzád melyik jelenet áll a legközelebb?
Ez mindig változott a próbafolyamat során, mert mindig beleszerettem egyikbe vagy másikba, ahogyan bányásztuk, gyúrtuk őket. Bach Zsófiának van egy monológja, aminek az a címe, hogy Széttrancsírozni Velencét. Ez volt az egyetlen jelenet, amivel az elején nem tudtam azonosulni. Aztán ahogy elkzedtünk rajta dolgozni Zsófiával, és megtaláltuk azt a fajta karaktert, lelki alkatot, ami a szereplő, – a nő, aki egy szerelmi csalódás után lerombolja a szerelem városát – hirtelen elkezdett nagyon izgalmas szöveggé válni számomra is. Nagyon szeretem a Váltó című jeletet is, ahol váltóban véleményt is lehet váltani. Mennyire karcos és valahol mennyire fájdalmas, hogy nem szilárd értékrendek mentén gondolkodunk, hanem pillanatnyi benyomások, helyzetek és impulzusok mentén. Azt éreztem, hogy ez nagyon mai. Úgy gondolom, hogy az emberiség nem változik, az alapvető emberi reakciók mindig állandóak.
Van olyan jelenet, amiben magadra ismersz?
Persze, egy kicsit nyiván mindegyikben, ezért is nagyon szeretem ezt a darabot. Arról tud szólni majdnem minden jelenet, amit én gondolok a világról. Van egy konkrét pontja az előadásnak, ami tényleg nagyon rólam szól. Az a típusú ember vagyok, aki kijavítja mások nyelvtani hibáit. Ebben az előadásban a házastársi veszekedésben a nő azt mondja, hogy “Megismertem az igazi énedet, és ehhez az kellett, hogy égjen a gáz”. A férfi a legalkalmatlanabb, legrosszabb helyzetben, legrosszabb időzítéssel kijavítja, és azt mondja, “égjen a ház”. Ez én vagyok. Ebben a teljes baráti köröm mélységesen egyet tud érteni.
A darabban a szereplők sokszor olyan dolgokat mondanak ki, amiket a való életben inkább elhallgatunk.
Azt gondolom, hogy fontos beszélni, és sok helyzetben én vagyok az, aki felszínre hozza a felszín alatt tartott feszültségeket és kimondatlanságokat. Szerintem ez a színház egyik legfonotosabb szerepe. Ezt értem azon, hogy beszélni kell a színházon keresztül, tematizálni olyan dolgokat, amik akár a közbeszéd részei, akár nem, de az, hogy újrafogalmazzuk, újra hangosan kimondjuk őket, az fontos. Naivan hiszek abban, hogy ez változásokhoz vezethet.
Foglalkozol tánccal is, koreográfusként diplomáztál. Emlékszel arra a pillanatra, amikor eldöntötted, hogy tánccal szeretnél foglalkozni?
A történet, mint valószínűleg sokunk esetében, egy kamaszkori szerelemhez kötődik. Egy balatoni táborban volt egy lány, aki nagyon tetszett. A tábor discóval zárult. Megkértem egy ismerősömet, hogy tanítson meg táncolni, ő a derekára tette a kezemet, és azt mondta, hogy lépegessek az egyik lábamról a másikra. Amikor eljött a disco, tényleg táncoltam ezzel a lánnyal, és meg is beszéltük, hogy a következő nyáron találkozunk. Aztán év közben odalépett hozzám az iskolában valaki, hogy lenne-e kedvem tánciskolába járni. Akkor erre a lányra gondolva azt mondtam, hogy persze, milyen jó lesz, hogy jön a nyár, és én majd lenyűgözöm a tánctudásommal. Bár soha többet nem találkoztunk, azt hiszem, ez valamit elindított.
Ezután hogyan jött a rendezés?
Az első impulzusok azok voltak, amikor elkezdtem színházban dolgozni alkalmazott koreográfusként. Ugyan vannak táncpróbák is, de én mindig ott ülök a nézőtéren, amíg a rendező foglalkozik a jelentekkel, és ha bármikor szüksége van rám, szól, és megoldom a mozgásfeladatokat, de nagyon sokszor gondoltam máshogy, mint a rendező. Elkezdtem arra vágyni, hogy ezt én csináljam.
A másik oldala, hogy engem minidg is a színész nyűgözött le mindenek fölött. Ezért is lettem alkalmazott koreográfus, sokkal jobban vonz a színház és a színészekkel való munka, sokkal jobban izgat az a fajta közös alkotás, amit a színészek megkoreografálása jelent, mint a táncosokkal való munka. Sokszor hozok egy vázat, és ők rakják rá a húst, a bőrt, az inakat, a belső szerveket. A színészek igazi alkotótársak tudnak lenni, és rettenetesen izgalmasnak tartom azt, amit egy színész csinál a színpadon: az átalakulás, az a hatás, amit egyáltalán kivált belőlem.
Azzal nem kacérkodtál, hogy te is színész legyél?
Nagyon régen igen. Talán minden színházi ember onnan indul, hogy egyszer színész akart lenni. Mielőtt fölvettek volna koreográfus szakra, felvételiztem színész szakra is. Akkor arra gondoltam, hogy lehet, hogy jobb is lenne a koreográfus szak – fel is vettek a Színművészeti Egyetemre. A gólyatáborom csapatvezetője Rácz Attila dramaturg volt, ő azt mondta, hogy nem hisz abban, hogy az ember színész akar lenni vagy rendező vagy dramaturg – az ember színházi ember akar lenni. Ennek az igazságát ennyi év után abszolút megértettem. Nyilván színész is akartam lenni, sokszor irigylem is őket, amikor fent állnak a színpadon, néha meg nagyon boldog vagyok, hogy nem az vagyok, mert azt gondolom, hogy ez a jó szereposztás köztünk – ők fent a színpadon, én lent a nézőtéren, nekem mások a kézségeim, az előnyeim.
Venezuelában születtél, édesanyád magyar, édesapád pedig chilei. Dolgozol tudatosan ezzel a kulturális háttérrel?
Tudatosan nem. Egy olyan kulturális káoszban nevelkedtem, ahol otthon egyik kultúra sem tudott érvényesülni, mind a két szülőm a saját hazájától távol volt. Mindig egy világok közötti lebegés állapotában léteztem ott, és ez megmaradt. Úgy gondolom, hogy emiatt nyitottabb vagyok. Talán könyebben tudok egyszerre több szempontot érvényesnek és jónak látni. Nyilvánvalóan ebből fakad a mindenféle radikalizmussal való szembenállásom is, a rasszizmus, az idegengyűlölet, a homofóbia nem férnek bele egy olyan világképbe, ami ennyire szerteágazó.
A Monológok, bilógok, trilógok című előadást Cortés Sebastián rendezésében, Bach Zsófia, Kathy Zsolt és Makray Gábor szereplésével legjökezelebb az RS9 Színházban, április 24-én 19 órakor nézheted meg.
