Megmondjuk, mit nézz a moziban

2018. május 02. |

Színpadon az életem

Meztelen fiatal férfi reszketve fésüli szabályosra a szemöldökét mielőtt színpadra lépne élete premierjének estjén… Marvin Bijou, a falusi kiskamasz a fiúkhoz vonzódik. Sosem mondja ki, de a többiek megérzik. A „kislánynak” csúfolt, beszélő nevű diák, mindössze arra vágyik, hogy lehetőségekkel és reményekkel teli emberként ismerjék el, de a rasszista és homofób vidéki környezetében, ahol mindennapos a bullying, iskolai zaklatás és a cseppet sem szeretetteljes, extrémen konzervatív családi légkörben is csak azt hallja, hogy ő más és alacsonyabb rendű. Kínosan precíz és árnyalt társadalmi kórképet látunk. Az utolsó pillanatban mentőangyalként érkezik életébe az új igazgatónő, Madeleine Clement, aki először invitálja az iskolai színjátszókörbe, majd a tehetségét látva arra buzdítja, hogy Párizsban folytassa tanulmányait. Marvin a fővárosban fokozatosan fogadja el önmagát, támogatókra lel, amíg végül megírja és színpadra viszi a történetét „Ki ölte meg Marvin Bijout?”címmel, hogy így elengedve a múltját, Martin Clement néven, magabiztos emberként és sikeres művészként új életet kezdhessen. A párhuzamos sztoriszálakon futó film néha talán teátrális, érezhető a női rendezés finomsága, bár káromkodásban sincs hiány. A Színpadon az életem mégsem tipikus melegfilm, sokkal inkább fejlődéstörténet. A szereposztás körültekintő: akár az önmagát alakító Isabelle Huppert-t, akár a szép szemeikkel ugyanolyan melankolikusan életberévedő főszereplőket nézzük. Bár Finnegan Oldfield 27, Jules Porier a valóságban 17 éves, Marvin Bijou felnőtt és gyerekkori énjeként mindketten öt évvel fiatalabb fiút alakítanak. Porier játéka igazán átütő, ezért is szívszorító látni a kisfiúsan ártatlan arcú és törékeny alkatú kiskamaszt, amint szótlanul, magába zárkózva tűri az egyre durvább atrocitásokat.

(Oláh-Koppány Andrea – gyakornok)

Arcélek, útszélek

Agnés Varda, a francia újhullám legendás alakja és a JR becenevű street art művész elmennek, hogy mindenféle hétköznapi figurák túlméretezett portréit applikálják alkalmas házfalakra. Ez a mondat talán úgy hangzik, mint egy csapat elsőéves bölcsész kávé melletti fantáziálgatása pedig valójában pontosan ez az Arcélek, útszélek (Visages Villages) high conceptje. De a 89 éves rendezőben és a 33 éves fotós/street art művészben valójában sokkal több közös van, mint elsőre gondolnánk: a képek izgatják őket és az, hogyan tudják elmesélni velük a mögöttük rejlő sztorikat és megmutatni a hús-vér, élő karaktereket. Ebben a klasszikusnak egyáltalán nem nevezhető road movie-ban egyrészt látunk mikrotörténeteket felvillanni francia bányászokról vagy egy egyszerű farmerről, miközben a fura páros lassan szövődő barátságát is követhetjük. Mert valljuk be, ha egy 89 éves néni és egy 33 éves srác haverkodik, az mindig elképesztően aranyos, ha pedig két tehetséges művészről van szó, elég izgalmas is.

(Kránicz Dorottya)

A hely

A Teljesen idegenek hangos sikere után tűkön ülve vártuk Paolo Genovese új filmjét, A helyet. Ugyan félő volt, hogy a 2016-os film egyszerűsége és frissessége, illetve okos társadalomkritikája megismételhetetlen dobás, A hely szerencsére tudja mindazt, amiért megszerettük a rendező különleges világát: ezúttal is egy hasonlóan izgalmas vállalkozást izgulhatnak végig a nézők, már-már dogmatikussá szilárdult rendezői elvek mentén. Genovese arra keresi a választ, hogy a személyes boldogság érdekében mekkora morális áldozatot vagyunk képesek megtenni. Ahogyan megszoktuk, most is egy helyen történnek az események, homályosak a történet mögötti motivációk és nagyszerűek a színészi alakítások, viszont sokkal szövevényesebb cselekménnyel és mindvégig feloldatlan feszültséggel operál az olasz alkotás. Utóbbi sajnos nem tett egyértelműen jót a filmnek, bőven maradt kiaknázatlan részlet a zseniálisan megteremtett alapszituációban, de legalább a Teljesen idegenek egyetlen szarvashibája, a didaktikus befejezés elmarad.

(Bobák Szilvia)

Lajkó – Cigány az űrben

“A cigányok nem mennek az űrbe” – magyarázza a tízéves forma Lajkónak édesapja, miután a gyerek megint megpróbált rakétát építeni az omladozó putri nyújtotta szűkös alapanyag-lehetőségekből. Pedig Lajkónak tényleg sikerül rácáfolnia erre a cigányság és az űrutazás közti összefüggésére, legalábbis ha a mágikus realista elemekkel dolgozó filmet megpróbáljuk inkább a realista oldal felől olvasni. Ettől függetlenül a Lajkó nem kitöréstörténetet felvázoló cigányfilm, nem nagyszabású álmokat megvalósító kaland és még csak nem is igazán a kommunista történelmet abszurd humorral feldolgozó múltfilm, bár tényleg sok a párhuzam a magyar nemzet kiölhetetlen kedvencének számító A tanúval. Az elsőfilmes Lengyel Tamás munkájából mindezeknél univerzálisabb gondolatok látszanak kibomlani az elnyomó rendszerek bábjaiként sodródó kisemberekről, akik valahogy a lehetetlen körülmények ellenére mégis megpróbálnak emberségesek maradni. És akkor már szinte mindegy is, hogy az ellenforradalmár cigány, a Mengele-utód Hilda és maga Brezsnyev ülnek egy asztalnál, mint egy bénán induló viccben.
A magát fekete komédiaként definiáló Lajkónak egyébként valóban nem a humora a legerősebb, az sajnos hajlamos rá, hogy még a mesevilág keretein belül is megelégedjen az olcsóbb, homoerotikára és altesti működésekre építő poénokkal. De kárpótol helyette a zseniálisan megfestett kommunista fantáziavilág, a képileg is szépen megtámogatott abszurd és persze Keresztes Tamás, aki még úgy is zseniális, hogy a 110 perces film 108 percében kábé végig fapofát kell vágnia. Amikor a film legvégén felszakad belőle a sírásba hajló  nevetés, valahogy világossá is válik, hogy műfaja ellenére a Lajkón nem is igazán nevetni kell, simán komolyan lehet venni.

(Kránicz Dorottya)

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra