Megmondjuk, mit nézz a moziban

2018. február 27. |

Elmondjuk, milyen filmeket láttunk a moziban, amiket nektek is jó szívvel ajánlunk. Ebben a hónapban mutatunk vagány felnövéstörténetet, orosz párkapcsolati drámát és egy izgalmas magyar filmet is.


Lady Bird

Sosem szerencsés helyzet, mikor egy filmről már előre beharangozzák mennyire jó, és mi egy rakás elvárással indulunk a moziba. Greta Gerwig első rendezése azzal járta be a világsajtót, hogy a híres metakritikai oldal, a Rotten Tomatoes legjobban értékelt filmje lett (volt…) és még nagyobb meglepetést okozott azzal, hogy még az emiatt támasztott elvárások ellenére is be tudta bizonyítani, megérdemli az elismerést.

A rózsaszín hajú, néha idegesítően okoskodó, de egyébként nagyon is szerethető Lady Bird (Saoirse Ronan) coming-of-age sztorija attól lesz igazán jó és egyedi, hogy végre nem egy olyan fiatal lányt látunk, akinek az a legfőbb problémája, hogy gyűlöli magát. Persze ahogy minden kamasz, Lady Bird is bénázik, de neki simán van mersze leszólítani egy fiút, alapvetően tetszik magának a tükörben és ahelyett, hogy zoknikkal tömködné ki bosszantóan lapos melltartóját, inkább azon agyal, honnan szerezhetne elég pénzt, hogy bejusson álmai egyetemére. Lady Bird legfőbb problémája az édesanyjával való kapcsolata. Gerwing borzasztóan okosan, érzékenyen és rengeteg humorral ábrázolja kettejük konfliktusokkal de mégis szeretettel teli viszonyát, miközben a film legnagyobb érdemét mégis az jelenti, hogy egyszerűen jó nézni ezt a minden elvárásra fittyet hányó fiatal lányt.

(Kránicz Dorottya)

A világ összes pénze

Ridley Scott legújabb drámája az olajmágnás J. Paul Getty (Christopher Plummer) unokájának elrablását és feltételes szabadulásának nehézségeit dolgozza fel, a hetvenes évek Olaszországában. A történet alapja megtörtént eseményekre építkezik, a film tanulsága éppen emiatt nem szájbarágós, mégis napokkal a premier után is elgondolkozik rajta az ember. Habár nem ez lesz a Golden Globe-ra jelölt rendező legemlékezetesebb filmje, nem lehetett könnyű dolga, miután nem sokkal a bemutató előtt Kevin Spacey botránya miatt, új szereplővel, 9 nap alatt kellett újraforgatni az idősebb Getty jeleneteit. Scott egyébként eredetileg is Christopher Plummert akarta a szerepre, a színész pedig nekünk sem okozott csalódást. A könyörtelenek közömbösségével, mégsem száz százalékig érzéketlen karakterként testesítette meg a zsugori milliárdost. Michelle Williams az elrabolt ifjú Getty édesanyja szerepében éppen olyan alakítást nyújtott, amelytől együttérzés helyett a hangsúly inkább a probléma megoldására helyeződött. Ajánljuk mindenkinek, aki szereti a meghökkentő igaz történetek adaptációit, logikai csavarokkal tűzdelt akciójelenetekkel fűszerezve.

(Bodnár Zsófi)

Manifesztum

Julian Rosefeldt avantgárd filmje, a Manifesztum mintegy félszáz híres kiáltványra építő (fél)remekmű. A 12 rövidfilmből mozaikszerűen építkező filmet a szereplőválasztás és a mozipremier emeli ki a kevesek látogatta kortárs múzeumok installációi közül. Emiatt persze bőven érdemes számolni a jegyvásárlás előtt azzal, hogy a Cate Blanchett alakította tizenkét karaktert és a hozzájuk tartozó történeteket avantgárd módon feldolgozó mozifilm sokak gyomrát megülheti. A galériába illő képeket és groteszk-ironikus történeteket is felmutató Manifesztum sajnos nem képes végig megtartani a közönség figyelmét, mert a 12 nagyon különböző történet nagyon különböző színvonalú minifilmeket is jelent. Ennek ellenére a tipikus amerikai filmdömpingtől becsömörlőknek és komfortzóna-tágítóknak biztos felüdülést nyújthat az ezerarcú Rosefeldt mű.

(Bobák Szilvia)

Örök tél

Az előzetes és a jelenetfotók alapján igencsak fekete hangulatú filmnek ígérkező Örök tél épp annyira művészfilm, mint amennyire szerethető mozi. Már amennyire egy, a test és lélek megnyomorítását érzékletesen megmutató filmet szerethető mozinak nevezhetünk.  Szász Attila, a Félvilág és A berni követ rendezője, állandó társával, Köbli Norbert forgatókönyvíróval együtt mutatja meg a szovjet GUPVI munkatáborok elhallgatott világát. A film alapját Havasi János, megtörtént eseményeken alapuló és azonos című novellája adta. Már ettől úgy indulunk neki, hogy a szívünk facsarodik bele.

A második világháború után 250 ezer magyart hurcoltak el kényszermunkatáborokba, és közülük hatvanezren lelték halálukat. Akik sok évvel később mégis hazatérhettek, nem beszélhettek a történtekről. A két alkotó elsődleges célja a filmmel az volt, hogy megtörjék a hallgatást.  A film mégsem pusztán történelmi korrajz, sokkal inkább a lélek drámája, az emberi psziché sokrétűségének tükre. 1944-ben járunk, amikor az orosz katonák nőket gyűjtenek be egy dél-dunántúli kis faluban „dolgozni”. Csak három hétre. Irén, akit Gera Marina alakít, sváb származása miatt kerül fel a Donyec-medence felé tartó vonatra. Kislányát kénytelen otthon hagyni idősödő szüleivel, a férje a fronton harcol.
A kényszermunkatáborok lelketlen világa megmutatja, hogyan tör ketté egy emberi lélek, hogyan hal el a remény, és hogyan lehet mégis túlélni a monoton bányamunkát. Irén megismerkedik a táborban egy férfival (Csányi Sándor), akivel a körülmények ellenére szerelembe esnek. És ez a mozi innentől szívből szerethető. (Itt jegyezném meg, hogy Csányi minden eddigi, vele kapcsolatos negatív előítéletemet végleg „eljátszotta” szuper alakításával.)

A történet végét egyáltalán nem elárulva: a film a karakterek viszonyainak alakulása közben olyannyira fel tud oldódni, hogy szinte már el is felejtjük, hogy barátságok és szerelmek szövődése mögött mégiscsak egy kényszerélet szereplőit látjuk. Mit jelent a barátság egy táborban? Meddig lehet segíteni a másiknak, amikor a saját életünk is veszélyben van? Meddig marad ember az ember? Ki mikor adja fel az elveit, ha a túlélés a tét? Mire képes egy anya, hogy a hazajusson a gyerekéhez? És legfőképp, mi a sorsa egy lágerben kialakult szerelemnek?

(Tóth-Szántó Krisztina)

Szeretet nélkül

Az Elena és a Leviatán rendezőjének új filmje, a Szeretet nélkül az eddigi alkotásokhoz hasonlóan az orosz realizmus posztmodern megfogalmazását tűzi ki célul. Az első képkockától az utolsóig kegyetlen és végtelenül távolságtartó orosz hétköznapok bemutatásához ez alkalommal Zvjagincev hihetetlenül szívszorító történetet társított: az orosz házaspár, Zsenya és Borisz válásakor mindkettőjüknek az új boldogság megtalálása lesz az elsőrendű, így egyikük sem akarja magához venni közös fiukat, Aljosát. A film csúcspontja, Aljósa néma zokogása a fürdőszobaajtó mögött, miközben édesanyja pisil, nem csak gyerekszínészi bravúr, de a történet szempontjából is kulcsfontosságú momentum. Talán ez az egyetlen pillanat a több mint két órás filmből, amely őszinte érzelmeket fejez ki. (Na jó, a film végi halottas házatat kivéve.) Sajnos a bitangerős felvezetés után a film fokozatosan veszíti el feszes cselekményvezetését, és szépen lassan menthetetlenül monotonná szelídül a családi dráma. Annak ellenére, hogy fél órával rövidebb játékidő nagyon jót tett volna az orosz művészfilmnek, a Szeretet nélkül témájával és szemet gyönyörködtető operatőri munkájával mindenképpen színfolt (még ha nagyon sötét színfolt is) a tavaszi mozipalettán.

(Bobák Szilvia)

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

Mobilfotós kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban fotókiállítás

Mobilfotós kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban