Megmondjuk, mit nézz a moziban

2018. május 30. |

Elmondjuk, milyen filmeket láttunk a moziban, amiket nektek is jó szívvel ajánlunk. Májusban megnéztük Wes Anderson új filmjét, egy majdnem néma horrot és a Star Wars legenda legújabb történetét is.

Hang nélkül

Nagyon rég volt már olyan, hogy egy filmet hajlandó voltam kétszer is megnézni a moziban, de a Hang nélkülre simán beültem másodjára is. A főszereplő apukát is alakító John Krasinski filmje egyet tud, de azt hibátlanul: egy ügyes alapötletre épít, anélkül, hogy túlbonyolítaná a sztorit, és bár a fanyalgók pont azon fanyalognak, hogy a film nem tud túllépni saját high conceptjén, erre valójában nincs is semmi szükség. A Hang nélkül lényege, hogy szinte teljesen néma, ugyanis a történetben a fejük helyén óriási dobogó cochleákat viselő szörnyek még a legkisebb hangra is támadnak. Egy családnak úgy sikerül túlélnie, hogy megpróbálják tényleg pisszenés nélkül élni az életüket, annak tudatában, hogy egy leejtett pohár vagy egy fájdalomtól feltörő ordítás egyet jelent a halálos ítélettel. Ilyen a lehetetlen körülmények között esik teherbe az édesanya (Emily Blunt) és nagyjából pont a szülés megindulásától kezd igazán összeomlani addig sem egyszerű helyzet.
Nagyon érdekes érezni (és ez mindkét alkalommal működött) ahogy a moziteremre rátelepszik a feszült csönd, elhalnak a popcornos zacskók zörgései és mindenki megpróbál a lehető legminimálisabb zajszennyezéssel rágni. Ez a feszültség bőven elég arra, hogy az egész – ideálisan másfél órás játékidő alatt – izgalomban tartson, és egyáltalán nem számít, hogy a szereplőkről, a lényekről és a globális szörnyhelyzetről egyáltalán nem tudunk meg semmit. Van persze valamennyi kötelező családi dráma, de a Hang nélkül vállaltan a némasággal játszó, ügyesen kitalált helyzetek füzérére épít, ezekből pedig sikerült is hátborzongató horrort csinálniuk.

(Kránicz Dorottya)

Hannah: A buddhizmus útja Nyugatra

A tibeti buddhizmus nyugati története első hallásra nem éppen az a hívogató sztori, amiért mindenáron mozijegyet szeretnénk váltani. De a valóság ennél sokkal vadregényesebb. A Gyémánt Út Buddhizmus Karma Kagyü vonalának európai terjesztésében kulcsfontosságú Ole Nydahl karaktere mellett hihetetlenül izgalmas szerepet vállalt felesége, Hannah is. A nőközpontú dokumentumfilm éppen arra helyezi a hangsúlyt a vallásterjesztő misszió történetének bemutatása közben, amire hagyományosan, a nyugati tradícióban sokkal kisebb fókusz kerül: a nőre. Hannah áldozatteljes és szinte láthatatlan, de kulcsfontosságú munkássága mentén pedig nem csak egy sokunk számára ismeretlen, keleti buddhista világ, de a 20. század második felének társadalmi mozgásmechanizmusai és mentalitása is gyönyörűen kirajzolódik. Ilyen körülmények között alakulhatott ki az, amit mára nyugati buddhizmusnak nevezünk. A történet a ’68-as nemzedék egzisztenciális válságától egészen a nyugati világba oltott buddhista filozófia első alapkövéig kíséri a nézőt. Teszi mindezt elképesztő mennyiségű történeti forrásanyag, kutatómunka és filmművészeti eszköz vegyítésével.

(Bobák Szilvia)

Solo: Egy Star Wars történet

Az első és legfontosabb gondolat (vagy még inkább jó tanács) az új Star Wars filmmel (filmekkel) kapcsolatban, hogy ne várjuk tőle ugyanazt az élményt, ami annak idején az Új remény adott a hetvenes, nyolcvanas években. Ha nem a régmúlt korok elvárásaival ülünk be a moziba, és tudunk függetleníteni, nem fogunk csalódni. Sőt! A Solo azért jó mozi,  mert dramaturgiailag kiválóan vezet rá az önmagában is helytálló történetre, de közben a rajongók élvezhetik a félig elejtett utalásokat, és visszacsatolásokat. Kiderülnek például, hogy honnan ismeri a Han Solo Landót, vagy hogy hogyan lett az övé az Ezeréves Sólyom, azaz a Millennium Falcon. Ha éppen kicsit kiesnél a sztoriból, és elfelejtenéd, hogy tulajdonképpen egy Star Wars-sztori előzményeit feldolgozó mozit látsz, azonnal visszaránt egy elejtett utalással. A főszereplő, Alden Ehrenreich (Lenyűgöző teremtmények, Vonzások) nagyszerű választás volt, gesztusról gesztusra levette Han Solo, pontosabban a később Harrison Ford hozta karakter lényegét. A nagyszerű színészi játékból nincs hiány: Woody Harrelson szenzációs a rosszfiú mentor szerepében, akiről nem is tudjuk sokáig eldönteni, hogy szeretnünk vagy utálnunk kellene. De a Trónok harca sztárja, Emilia Clark is nagyszerű a vágyott nő alakjában. A szerelmi szál a filmben nem burjánzik el – a férfi rajongók nagy örömére -, de azért éppen annyi, hogy nőként szeressük ezt a szálat is a filmben. Fanatikus Star Wars-rajongó férjem azt találta megjegyezni, mindössze 5 perccel lehetett volna szerinte feszesebbre vágni, ami lássuk be abszolút dicséretnek számít egy több mint két és fél órás filmre.

(Tóth-Szántó Krisztina)

Kutyák szigete

Wes Anderson Japánra is kiterjeszti kultikus univerzumát legújabb alkotásában, a Kutyák szigetében. A hűséges négylábúakat középpontba állító disztópia szerint Japánban egy rejtélyes kutyabetegség miatt az ebeket külön szigetre kell száműzni, ahová csupán egy gazdi jön el megmenteni a kedvencét. A szépszomorú alapszituáció persze groteszk köntösben érkezik hozzánk, a rendezőtől megszokott okos humorral és társadalomkritikával fűszerezve. A diktatorikus rendszer- és ökokritika, a keleti életstílus-paródia és az antropomorfizált (de közben mégis “kutyaságukban megtartott”) főszereplők már önmagukban telitalálatnak bizonyulnak, az már csak extra öröm, hogy mindez gyönyörű stop-motion animációval kerül a néző szeme elé. Ugyan a játékidőt a szükségesnél egy kicsit hosszabbra (vagy a cselekményt túl kuszára) hagyták az alkotók, de még ezt is megbocsájthatjuk a steam punk életérzést közvetítő filmnek, olyan szívesen úszkálunk Anderson kutyaközpontú világában.

(Bobák Szilvia)

+1 The Tale

A The Tale sajnos nem kerül mozikba, de annyira jó és annyira fontos, hogy nem lehet kihagyni a havi mustrából. A rendező Jennifer Fox egyébként egy interjúban elmondta, azért is egyezett meg inkább az HBO-val a moziforgalmazás helyett, mert elsősorban azt szerette volna, ha a filmje minél több emberhez eljut. Valahogy kevésnek tűnik Fox “filmjének” nevezni a The Tale-t úgy, hogy a rendező saját életének legsúlyosabb traumáját kínálja fel a torokszorító képsorokban. A személyesség olyannyira áthatja a filmet, hogy a főszereplő (Laura Dern elképesztő alakítása) is Fox nevét viseli, bár a többi szereplő kegyes homályban marad.
Az alig 13 éves Fox csendes, félénk lány, ötgyerekes családjában jelentéktelenül pici szelet jut neki szülei figyelméből. Épp ezért élvezi annyira, hogy díjugratást tanító edzői, a gyönyörű Mrs.G (Elizabeth Debicki) és a jóképű Bill (Jason Ritter) olyan sok gondoskodással árasztják el őt. A történetben úgy ismerjük meg a fiatal Jennifert, Mrs.G-t és Billt, hogy közben végig a negyvenes éveit taposó Fox traumafeldolgozását követjük. Miközben kibomlik az elfojtott, szerelemmé szépítő álemlékekkel eltakart szexuális zaklatás és nemi erőszak, úgy változnak meg Fox emlékezetének alakjai, beleértve saját kislánykori önmagát. A gyönyörű és brilliáns Mrs. G-ből megtört, keserű nő lesz, aki saját fájdalmait megbosszulva manipulálja bele a kisányt a beteges kapcsolatrendszerbe, a jóságos Billről pedig kiderül, hogy végig kegyetlen pedofil volt. A 13 éves Jennifer Fox pedig egy kislány volt. Egy kislány, aki éhezett a szeretetre és az odafigyelésre, aki szeretett volna végre valakinek fontos és különleges lenni, és aki akkor maga sem értette, miért kell mindig hiánynia, miután Bill behatol a testébe.
A The Tale-ben hatalmas munka van, egyrészt ténylegesen is, hiszen Fox 10 éven keresztül fejlesztette a forgatókönyvet, másrészt (és leginkább) lelkileg. Hátborzongató végignézni, ahogy egy okos, sikeres felnőtt nő rájön, hogy mi történt vele és hogy milyen átlátszó hazugságokkal próbálta eltolni magától a felfoghatatlan valóságot. A Fox által választott formabontó szerkezet tökéletesen leképezi ezt a folyamatot: egyrészt folyamatosan ugrálunk az idősíkok között, másrészt látunk dokumentarista, beszélőfejes betéteket, az új információk fényében pedig folyamatosan organikusan változnak az emlékképek. Fox így képes pontosan megmutatni az emlékezet működési mechanizmusát, egyrészt pedig bevonni minket “nyomozásába”, mely szép lassan a felismeréshez majd a feldolgozáshoz vezethet. Nehéz a mindent átitató személyesség nélkül olvasni a The Tale-t, de egyébként ki merem jelenteni, hogy anélkül is remekmű. Azzal együtt viszont valami pokoli fájdalmas nézni.

(Kránicz Dorottya)

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

5+1 zseniális mesekönyv a rossz evő gyerekeknek gyerekek

5+1 zseniális mesekönyv a rossz evő gyerekeknek