Finy Petra: “A nőknek szolidaritásra van szüksége.”

2018. június 08. |

Finy Petra legújabb regényének története, ha csak apró részleteiben, de minden nőnek, sőt, még a férfiaknak is ismerős lehet. Szerelmi bánat, megcsalás, szakítás, válás. De vajon mi következik azután, hogy mindezek megtörténnek? Hogyan képes talpra állni például egy kétgyermekes anyuka ebből a szörnyű helyzetből? Feldolgozható egyáltalán egy ilyen érzelmi válság? Ha valaki azt gondolná, hogy ez lehetetlen, arra az írónő már a könyv címével felel: Akkor is.

Olvastam az Akkor is kritikáit, amelyekben az újságírók együttérzésüket fejezték ki a főhőssel, Sárával. A kétgyermekes, elhagyott középkorú nő története, ha nem is pontosan úgy, ahogyan a könyvben meg van írva, de részleteiben szinte mindenkivel megesett már az élete során. Ahhoz azonban, hogy egy könyv szereplője ilyen hatást váltson ki az olvasókból nagyon őszintének és átgondoltnak kell lennie a karakternek. Honnan inspirálódtál, hogyan jött az ötlete a regénynek?

Adja magát a kérdés, hogy a történetnek van-e életrajzi vonatkozása? Megnyugtatok mindenkit, így konkrétan velem nem történt hasonló. Persze mi is tudunk veszekedni a férjemmel, de nem fenyeget az a veszély, hogy elhagyna. Ugyanakkor a környezetemben sajnos azt látom, hogy sokan szenvednek rossz párkapcsolatokban vagy házasságban, sokan maradnak magukra, kínlódnak a közös életük széthullásától. Nem csak a nők, a férfiak is tudnak kutyául lenni, akár egy ‘sima’ szakítástól is. Ismerek olyan fiút, aki hónapokig gyászolta a zátonyra futott kapcsolatát a barátnőjével. Így igazán nem is jelenthető ki, hogy az Akkor is nőknek szóló történet. Sára két gyerekkel marad magára, éretlenségéből fakadóan felkészületlenül éri, hogy a férje elhagyja őt. Rögtön felmerülhet a kérdés, hogyan lehet egy negyvenéves nő éretlen és naiv? Azt hiszi, minden rendben van az életében, tanítónőként elismerik, a gyerekei okosak, már-már túl komolyak is a korukhoz képest, és ott van András, a férje, akivel még a főiskolán szerettek egymásba, kapcsolatukat mindenki irigyelte körülöttük. De csak belezuhantak ebbe a szerelembe, egyikőjük sem dolgozott meg igazán a házasságukért, aminek szépen-lassan meg is lett a böjtje. Ez derül ki azokból az emlékekből, amelyeket Sára felidéz a szakítás után. Sárának nagy sorsfeladata, hogy egyedül vagy mások segítségével elkezdjen megérni az életére, és amit 20 évesen kellett volna, megtegye: vállalja a végre a tetteiért a felelősséget.

A történet egy lassan építkező tanulási folyamatot mutat be. Sára, hogy úgy mondjam, folyamatosan kapja az ívet, de szerencsére végül sikerül újra felépítenie magát, és talán ez ad igazán erőt a női olvasóknak. Azt látom, hogy a nőknek nem feltétlenül megerősítésre van szükségük, hanem szolidaritásra. Hogy érezzék, más is átélte ugyanazt, vagy hasonlót. Túlzottan terhelhetőek vagyunk, rengeteg minden van a vállunkon: háztartást vezetünk, gyereket nevelünk, feleségek vagyunk, dolgozunk. Nehéz manapság minden téren igazán helytállni, jól esik tudni azt, hogy más is hasonló gondokkal küzd, mint mi.

Mennyiben valóságos és mennyiben fikció a történet?

Sok nő osztotta meg velem a történeteit, így számos élet lenyomata formálta a regényt. Nagyon szeretek beszélgetni az emberekkel, és azt vettem észre, hogy ők őszintén meg is nyílnak nekem. Nyilván az írás közben magam is elgondolkodtam azon, mi lenne, ha a két gyermekemmel egyedül maradnék? Hogyan állnék fel a sokk után, és folytatnám tovább az életemet? Ez lehetne akár a regény folytatása is: egy második kötet arról, hogyan neveli egy egyedülálló anya a gyerekeit, hogyan találja meg újra a nőiességét, szeret bele másba, és vajon elköveti-e ugyanazokat a hibákat az új házasságban, vagy tanul belőlük?

A könyvben több utalás van a saját életemre. Például én is szoktam hangosan felolvasni a férjemnek hosszú autóút alatt, jártunk már New Yorkban és a Plitvicei-tavaknál, a Bikás park közelében lakunk és imádom a Feneketlen-tavat. És nem utolsó sorban én is tanárnőnek készültem, innen Sára hivatásának az ötlete.

Hiába a szomorú kezdet, a regény nem búskomor, sőt, szerintem sokszor lehet rajta jókat nevetni.

Nem szerettem volna szomorú történetet írni, mert ugyan a téma az, úgy gondoltam, ahhoz, hogy olvasmányos legyen, és még közelebb hozzam a karaktereket az olvasókhoz, kell egyfajta humorforrás is, egy olyan szereplő, aki mindig ironizál és a személyisége üdítően hat. Ő lett Őze bácsi, a szomszéd. Egy abszolút józan, pragmatikus ember, aki két lábbal áll a földön, és ha kell, Sárát is visszarántja a valóságba, akár egyetlen mondattal. Nagyon sokat segít neki, pedig alapvetően rosszban vannak. Itt a következő kérdés, vajon hogyan lehet valaki olyan magányos, hogy egy goromba szomszéd segítségére szoruljon?

Fontos szál a regényben a barátságokról szóló történetek sora. Az életközi válságban lévő nőkre jellemző egyfajta méregtelenítési folyamat a barátságok terén (is). Van olyan barátnő, akiről azt hiszi az ember közel húsz évig, hogy igaz barát, majd kiderül róla, hogy teljesen máshogyan látja a világot és ebből is ‘szakítás’ lesz. Nyilván jönnek újabb barátságok is, de az ilyen szituációkat is nehéz feldolgozni. Sárának is van egy hasonló története.

Érezhetően még most is a hatása alatt vagy a történetnek. Amikor a kéziratot írtad, akkor mennyire tudtál minden másra figyelni magad körül, munkára, családra?

Egy darabig párhuzamosan dolgoztam a Jaffa kiadóban és írtam otthon a kéziratot, de idővel muszáj volt szabadságot kivennem, mert nem tudtam egyszerre több dologra koncentrálni. Amikor elkészült a kézirat, de még hátra volt a szöveg szerkesztése, újra dolgoztam, ami nagyon kimerítő volt. Regényt írni tudatos dolog, én is tudtam, hova szeretném eljuttatni a karaktereimet a könyv végére, ugyanakkor, ha igazán eleven egy szereplő, és jól sikerül megfesteni őt, azonnal életre kel, és kicsit követeli is, hogy ez és ez történjen vele. Ezért időnként úgy alakul, hogy a szereplők irányítják az írót és nem fordítva.

Beszélgettem már olyan íróval is, aki készít egyfajta vázat és arra fűzi fel a sztorit, és mint valami kirakósjátékban, előbb vagy utóbb minden elem a helyére kerül.

Meglehet, hogy én egyfajta íróhibridként működöm, mert az alap ki volt találva nálam is, de szeretem szabadon is áramoltatni a szöveget. Az előző felnőtt regényem, a Madárasszony esetében minden fejezet előtt írtam egy rövid szinopszist és az alapján építettem fel a történetet. Az Akkor is esetében az alapvázlaton kívül a karakterek voltak jobban kidolgozva, még fényképeket is letöltöttem a netről, hogy kire is hasonlítanak a szereplőim.

Na, és kikre hasonlítanak?

Őze bácsi szerintem Robert de Niro, Sára Julianne Moore, de inkább egy olyan arccal képzeld el őt, aki lelkileg összetört és alig van kisminkelve. András pedig az idősödő Antonio Banderas, aki ugyan még sármos, de már nem hasonlít a fiatalkori önmagára, és kissé halvány a kisugárzása.

Nehéz elengedni egy regényt, pontot tenni a történet végére?

Molyolni mindig lehet egy szöveggel, de magát a történetet kereknek éreztem. A vége bizonyos szempontból megosztó lett, írták is nekem néhányan, hogy milyen „gonosz” vagyok, amiért nem fejeztem be rendesen (nevet). De szerintem van vége, nem csapom be az olvasót, csak elgondolkodtatom. Az elengedés része azért is volt nehéz, mert 2012-ben jött ki utoljára regényem, a Madárasszony, és bár nem úgy kellett kikönyörögni belőlem, mint ahogy Szabó Magda kezéből szinte már ki kellett tépni a kéziratot, mégis a nyomdába indulás napján kaptam egy kisebb pánikrohamot, miszerint még változtatnék itt-ott, javítanék egyes részeken. A szerkesztőm mondta, hogy na, itt a vége, most már szépen engedjük útjára a könyvet. Vettem egy nagy levegőt, és megtettem. Fantasztikus emberekkel dolgoztam együtt az Athenaeum kiadónál. Nagyon tudnak hinni a szerzőben, igazi csapatmunka velük a könyvkészítés.

Nem csak regényeket, hanem versesköteteket, de még gyerekeknek szóló meséket is írsz. 30 könyved jelent meg eddig, ami hihetetlen teljesítmény!

Nagyon szeretek gyerekeknek írni, és találkozni velük, a reakcióik mindig elementáris erővel hatnak rám. Sokkal kritikusabbak, ők nem udvariaskodnak, mint a felnőttek, ami a szívükön, az a szájukon. Volt, hogy odajött hozzám egy kislány, megölelt, utána megdicsérte a körömlakkom színét. Ő így fejezte ki a szeretetét felém egy író-olvasó találkozón. Teljesen más felnőtt regényt írni, ott keményebbek a szövegek, egyszerre lehetek gyöngéd és kegyetlen a karaktereimmel. Szerintem akkor jó egy regény, ha zsigeri reakciót tud kiváltani, ha felszisszensz, hogy „hű, ez szép, ez fájdalmas, ez felemelő!” miközben olvasod.

Egyszer beszélgettem egy balerina édesapjával, aki azt mondta, minden alkalommal, amikor látja a lányát táncolni, amikor hallja a zenét, egy barázdával több lesz a lelkében. Amikor olvasunk, filmet, színházi előadást nézünk, akkor is szaporodnak ezek a barázdák. Ezért van a művészet a világon.

Nagyszerű gondolat: írni és olvasni is ezért érdemes, igen. Az író maga is változik, formálódik, miközben alkot, jobban megismeri önmagát. Olvasni többek között azért is jó, mert bár csekély az esély arra, hogy pont ugyanúgy megtörténjen veled is hasonló eset, mint a könyvek főhőseivel, de ha tudsz párhuzamot vonni, picit segíthet megérteni, feldolgozni a saját élményeidet. És persze nemcsak barázdálják a lelket, de érzékenyebbé is tesznek. A 21. század sajnos a „semmiről nem vesszünk tudomást” korszaka, a könyvek ezt a torz képet árnyalják, segítenek odafigyelni, elgondolkodtatni. Csak ahhoz meg kell nekik adni az esélyt, és kézbe kell venni őket.

Fotók: Éles Balázs

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

Sokat szenvedtek az új Emma-adaptáció sztárjai adaptáció

Sokat szenvedtek az új Emma-adaptáció sztárjai