Raymond Queneau 1947-ben írta a Stílusgyakorlatok című művét, amely egy rövid banális történet 99 variációja. Számos színházi előadást élt meg a darab nagy sikerrel az egész világon. Magyarul könyvben is többször megjelent. Most két fiatal színész újra elővette és újragondolta mind a 99 variációt. Április 28-án, az Aranytízben mutatta be a Másik Produkció Stílgyak című előadását, Jászberényi Gábor és Gulyás Hermann Sándor előadásában.
Stílgyak – Fotó: Cserta Gábor
Miért állítottátok színpadra Queneau művét?
Érdekesen alakult ez így. Amikor az Egri Pinceszínház megkeresett minket, hogy állítsuk színpadra, mert ez egy sikerdarab, vicces és pont nekünk való, akkor abban a szituációban találtuk magunkat, hogy ott volt egy anyag, ami önmagában nem színpadképes, és amiből valami nagyon vicceset kell csinálni. Ez adta a kezdőlöketet ahhoz, hogy megfogalmazódjon bennünk egy koncepció. Hogyan kerülhet két ember olyan szélsőséges helyzetbe, hogy az életükért kell szórakoztatniuk? Elkezdtük a kutatást és rengeteg anyagot találtunk háborús időszakokból, ahol a művészek így próbálták meg túlélni a borzalmakat, és miközben ezeket az anyagokat böngésztük a Queneau-i szövegből is kiérződött valami, a háború utáni reménytelenségből fakadó élni akarás. Ne felejtsük el az eredeti szöveg 1947-es.
Így lett a Stílusgyakorlatokból a STILGYAK…
Igen. Valahogy minden afelé sodort, hogy írjunk egy darabot a queneau-i szöveg köré. A történet bármelyik háborúban játszódhatna. Két fiatal srác életük utolsó perceiben megpróbálják szórakoztatni a fegyverüket éppen rájuk szegező ellenséges katonákat. Tudják, hogy addig van esélyük, amíg viccesek és a közönség nevet… Egy álltaluk kitalált rövid történetet játszanak el számtalanféleképpen, miközben saját megismerkedésük története is kirajzolódik. Hogy sikerül-e életben maradniuk a szórakoztatás erejével, hogy nem válnak-e teljesen a kor áldozataivá, azt a nézők döntik el.
Akkor ez egy nagyon szomorú történet…
Ezt nem mondanám. Az ember különlegessége, hogy a leglehetetlenebb helyzetekben is képes megtalálni a boldogságot, a humort az élni akarást.
2016-ban te játszottad A martfűi rém című mozifilmben egy állítólagos sorozatgyilkos fiatal alakját. A nagy sikerű film nyilván neked is nagyobb ismertséget hozott. Nem lenne egyszerűbb az életed, ha a saját úgymond karrieredet építenéd? Leszerződhetnél egy kőszínházba, eljátszanál két-három főszerepet meg mondjuk évente egy filmszerepet… Ehelyett egy önállóan működő színházi- művészeti csapat alapító tagja vagy. Nem érzed úgy, hogy a nehezebb megoldást választottad?
Én inkább úgy fogalmaznék, hogy ezzel építem a karrieremet. Önmagában az ismertség vagy a karrier egy elég törékeny és tünékeny dolog. Romantikus alkat vagyok, nekem nagyon fontos, hogy a munka, amit éppen csinálok, az ne csak egy munka legyen, hanem egy ügy, ami mögé bátran oda tud állni az egész alkotócsapat. Számomra a színházcsinálás egyfajta szeánsz, ha úgy tetszik, mise, aminek meglehetősen szakrális jellege van, műfajtól függetlenül.
Megváltozott az életed A martfűi rém óta?
Alapvetően nem, de a filmmel jött egy nagy adag szakmai elismertség, ami nagyon jólesik. Most már nem kell bizonygatnom egy-egy munka kapcsán az alkalmasságomat, hanem tudok csak és kizárólag a feladatra koncentrálni. Sokan megismernek az utcán, és ez nagyon jó érzés, bár nem nagyon tudom, hogyan kell jól reagálni. Nemrég például egy srác a villamoson leszólított és egy fél órát beszélgettünk a filmről. Nagyon megérintette és annyira szeretett volna dumálni róla, hogy elfelejtett leszállni.
A martfűi rémben egy állítólagos erőszaktevő- sorozatgyilkos fiatalkori énjét formálod meg. Az Egy perccel tovább című drámában pedig egy mai harmincas nő életének összes férfiszereplőjét a nagyapától, apán, mostoha apán át egy odaadó, megértő szerelmes férfiig. Mindet egy személyben. Mi a viszonyod ezekhez a karakterekhez?
Mindegyiket nagyon szeretem, mindegyik én vagyok. Ezek mind szélsőséges karakterek, nagy amplitúdójú érzelmekkel. Én is ilyen vagyok. Olyan mintha a személyiségem különböző szeletei egyszer csak nagyító alá kerülnének és egy-egy szerepen keresztül életre hívódnának. Nagyon érdekes utazás.
Jászberényi Gábor és Kondákor Zsófi az Egy perccel tovább című darabban – Fotó: Csendes Krisztina
Nehéz erőszakos „rossz” karaktereket megformálni?
Nem úgy állok hozzájuk, hogy ezek erőszakos vagy rossz karakterek. Amit tesznek az az erőszakos és számomra is elfogadhatatlan, de a saját morális mércéjük szerint ez nem számít annak, tehát az ő álláspontjuk szerint igazuk van. Én ezt az álltaluk vélt igazságot próbálom feltérképezni és megragadni.
Hat-e az emberre a szerepe?
Természetesen igen. De ezt nem úgy kell elképzelni, hogy átalakul otthon és koponyával a kezében a lét vagy nem lét kérdéseiről filozofál a teraszon.
Hanem?
Mivel ezekkel a sorsokkal foglalkozik a színész, számot vet a saját életéről is. Én például sokat gondolkodom azon, hogy az általam megformált szerepek az életükben hol hoztak olyan döntést, mint amilyeneket én hozok a saját életemben. Ez néha nagyon ijesztő tud lenni, de mindenképpen arra késztet, hogy nyitottan figyeljek kifelé és befelé egyaránt.
Ezek a szerepek voltak-e bármilyen befolyással a nőkhöz fűződő saját viszonyaidra?
Inkább az előadások voltak. Például az Egy perccel tovább szerves része a családon belüli erőszak iszonyatos problémája, amire nem nagyon ad választ a társadalmunk. Az erőszak formája nem csak fizikális lehet, nagyon sok nő egész életét terrorban éli le, úgy hogy nem „bántalmazza” elvileg senki. Erre a fajta elnyomásra, a hatalom ilyen módon való visszaélésére még nem reagál igazán élesen a társadalom.
A te életedben kik a legfontosabb női szereplők?
Sokan nagyon fontosak. De, hogy rövid választ adjak a kérdésedre: az anyukám a szerelmem és a kiskutyám.
Stílgyak – Fotó: Cserta Gábor
Kőszínház vagy alternatív?
Egyik sem. Vagy mindkettő. Színház.
Kemény vagy lágy?
Lágy.
Erős vagy édes?
Erős.
Férfi vagy nő?
Nő.
Menni vagy maradni?
Maradni.
Szerző: Tallér Edina
