Úgy örülök, hogy eljöttél hozzám, Attila, hány évet kell erre várni? Mikor találkoztunk mi először?
Frankfurtban, 2006-ban, 12 éve.
Akkor 12 éve vártam. Hogyha visszagondolok erre az időszakra, legtöbbször nálad találkoztunk. Az otthon ad egy biztonságot neked? Van ennek egy rítusa az életedben?
Én ezt nem rítusnak nevezném, habár kétségtelenül így van. Nagyon kevés olyan hely van Budapesten, amihez kötődöm. Régebben volt a New York, de nagyjából tíz éve létezett már a kocsmanegyed, amikor tudomást szereztem róla. Úgy, hogy én lakom a Rákóczi út egyik oldalán, a kocsmanegyed meg kezdődik a Rákóczi út másik oldalán, a Kazinczy utcában. Le vagyok maradva.
Otthon egyenlő írás, vagy írás egyenlő Dácsa vagy akár Szárhegy; vagy az otthon egyenlő Szárhegy, vagy az otthon egyenlő Vas utca? Vagy az írás, az tényleg csak a saját íróasztalod?
Az írás szempontjából szinte mindegy, hol vagyok. Hogyha megy, akkor bárhol megy. Ha nem megy, akkor ülhetek otthon a sarokban napokig, semmit nem változtat a dolgon. Jáváról például, amikor kimentem először, fogalmam nem volt, hogy tudok-e dolgozni.
És A végével jöttél haza….
Igen, ott volt bennem a vágy, hogy majd dolgozzak, de semmiféle írásos garanciám nem volt arra, hogy akár egy mondatot le tudok írni.
Mit tudott vagy mit tud Jáva? Folyamatosan visszatérsz, tehát ez nem egy lezárt múl idő.
Az nagyon meghatározó, hogy mibe születtünk bele, miben nőttünk fel. Lehet, hogy furán hangzik, de nagyon sok szempontból Jáva, Jakarta ma, 2018-ban sokkal közelebb áll ahhoz az Erdélyhez, Romániához, ahol én ’68-ban születtem és szocializálódtam, mint mondjuk a mai Budapest. Tehát rengeteg ismerős dolog van annak ellenére, hogy a világ túlsó végén vagy egy teljesen más kultúrában, ahol vad idegen maradsz egész életedben. Van egyfajta otthonossága és emiatt is ad egy olyanfajta szabadságérzetet, amit ebben a nyugati kultúrkörben, különösen felnőtt fejjel már nem nagyon tud megélni az ember.
És ott másmilyen Bartis Attila? Te is felszabadultál?
Akik láttak engem ott és látnak engem itthon, ők nagyon pontosan érzékelik a különbséget. És hát mit tesz Isten – valami oknál fogva sokkal szívesebben vannak együtt az ottani Bartis Attilával, mint az ittenivel…
Ez egy levél, amit írtál nekem, emlékszel erre a levélre?
Igen, emlékszem.
„Drága Anna, nem Montblanc és nem Pelikán, talán már nem is működik, de mégis csak ez volt A séta első tolla, vigyázz rá, boldog születésnapot! Csókollak, Attila!” – Nekem ez volt az egyik legszebb születésnapi ajándékom, ami egyben egy gyönyörű ereklye…Van még ilyen tollad? Van még ilyen időszak, hogy te tollat fogsz a kezedbe és azzal írsz?
Olyannyira van, hogy most, hogy sikerült valahogy betöltenem az 50. évet, vettem egy nagyon nagy levegőt, megtaláltam azt az árust valamelyik ócskapiacon, akinek volt egy tökéletes darabja és hosszú alkudozás után beszereztem magamnak a tökéletes Montblanc tollat. Az utóbbi időben rámtört egyfajta éhség a valóságra, tehát arra, ami nem csak virtuálisan létezik, hanem a tárgyi valóságában is. Újra filmre fényképezni, analóg képeket készíteni, a jegyzeteket kézzel írni noteszbe töltőtollal. Volt olyan időszak, amikor gépbe írtam, de annyira szükségem volt a kéziratra, hogy utána fogtam a nagy füzetet, a töltőtollat és lemásoltam a képernyőről.
A végének több mint a fele megvan füzetben, kéziratban. A séta nincs meg. Azt hat évig írtam, és amikor meglett, akkor a kéziratot Istvánnal (Kemény István – a szerk.) szépen összekötöztük spárgával, kimentünk a hídra és leengedtük a Dunán.
Hogyha arról kérdeznélek, hogy vers – akkor neked István költészete az első, akit olvasol, aki fontos,?
Igen. Az ő versei tényleg elementáris erővel hatottak a legelső pillanatban. Most elővettem a polcról a legelső kötetet, a Csigalépcső az elfelejtett tanszékekhez címűt, amit ’86 márciusában kaptam tőle, amikor először találkoztunk a New York Kávéházban. Meg elővettem az összegyűjtött verses kötetet, és hát most jelent meg a Nílus, ami egy elég döbbenetes könyv. Ezek már öregkori versek.
Ezt hogy érted?
Ezt úgy értem, ahogy Pilinszkynél mondjuk éles különbséget lehet érezni az öregkori meg az ifjúkori versek között, nagyjából ekkora distancia van Istvánnál az első verseskötetek meg a mostani között. Beleolvasok egy versébe és elszorul a torkom. Nyilván nem István az egyetlen, aki ilyen verset ír, mert Ady Endrétől is el tudom bőgni magam, bármikor. De az biztos, hogy a ma itt közöttünk élő költők közül ő az, és meg merem kockáztatni, hogy ő lenne akkor is, hogy ha mi nem is ismernénk egymást személyesen.
Emlékszel, mi volt az első vers, amire azt mondtad, hogy „ez az”? Ami Bartis Attilát meghatározta?
Kis csoportban kellett szavalnom az óvodában, kiálltam a színpadra és azt mondtam, hogy „Törpe fenyő – édesapám verse…” Akkor még nem tudtam, hogy a szerző nevét illik mondani, nem pedig azt, hogy az édesapám. Én versek között nőttem fel, ugyanúgy, ahogy te is. De azért ez nem kizárólag a versről szól, hanem magáról az irodalomról. Nagyon kevés jó tanárom volt az életben, de volt egy magyart anár, aki nagyon fontos volt annak ellenére, hogy sok volt köztünk a villongás és a feszültség…Egy nagyon óvatos ember volt, nekem meg eszembe nem jutott például, hogy Szerb Antal Magyar irodalomtörténete fekete listán van – így mikor arra hivatkoztam egy dolgozatban, mondta, hogy ezt nem kellene. Neki volt egy nagyon fontos mondata egyébként: „Egy kultúrember soha az életben nincs olyan állapotban, hogy éppen nem olvas.” Azt gondolom ez tényleg így van. Aki kultúrembernek akarja nevezni magát, vagy megvan önmagával szemben ez az igénye, az bizony könyvek között él. És azt soha semmi nem fogja kiváltani.
Hogyha azt kérdezem, hogy Bartis Attilának milyen vers jut eszébe Juhász Anna lakásán, akkor mit mondanál? Mit ajánlanál nekem?
Az a baj, hogy, most az egyetlen, ami verssel kapcsolatban eszembe jutott egy történet: Indonéziából jutottam el Indiába januárban. Itt történet az életem egyik legszebb pillanata, amikor Új-Delhiben a cipőpucoló kisfiút próbáltam meggyőzni arról, hogy ne pucolja ki a cipőmet, mert nem szeretnék magam előtt térden álló kisgyereket látni, aki az én cipőmet pucolja, ettől valahogy kiver a víz még akkor is, hogyha tudom, hogy neki ebből van a bevétele. Sehogy nem akarta megérteni, és egyszer csak elkezdtem neki szavalni Ady Endre Párizsban járt az őszét, amire tátott szájjal kezdett bámulni, nyilván egy szót nem értett belőle.
Szavalsz ebből most pár sort nekem?
Jaj, nem…
És ha én nem nézek oda?
Akkor talán, ráadásul oroszul mondtam…
„Párizsba tegnap beszökött az ősz,
Szent Mihály útján suhant nesztelen…
Kánikulában, hol lombok alatt,
S találkozott velem…”
A kezemben tartom A szigeteken – a fotóidat tartalmazó albumodat. Ha abból indulok ki, hogy fontos az önarckép egy alkotónak, akkor egy könyv, akár ez az album ugyanúgy egy önarckép rólad? Ez Bartis Attila önarcképe 2017-ből?
Igen. Tehát ha azt kérded, hogy ez tekinthető-e annyira önarcképnek, mint egy regény, akkor igen. Ez kell, fontos, szükségem van rá, egyébként nyilván nem foglalkoznék vele.
Kemény István a kiállításod megnyitóján azt mondta, ezek a fotók a te verseid…Ezt te is így érzed?
Valamit érez az ember, csak az nem biztos, hogy így megfogalmazza, meg nem biztos, hogy az ő dolga ezt így megfogalmazni. Élni mentem Jávára, és gyakorlatilag azt fényképezem, ami az életem, tehát ez nem Jáváról szól, sokkal inkább az én viszonyomról a világhoz. De nagyon jól esett…
Szerző: Juhász Anna
