Van bármilyen kötődésed a Balatonhoz, akár gyerek-, akár felnőttkorodból?
Alföldi gyerek vagyok, elég sokára láthattam meg a magyar tengert, akkor is csak futólag. Az első igazi emlékeim középiskolás koromból vannak, amikor a nyári táborok alkalmával látogathattam el a Balatonhoz. Részben ezért is és az azóta ott töltött idők hangulata miatt is számomra mindig a nyár, a nevetés, a gondtalanság egyik puzzle darabkája. Felejthetetlen a két évvel ezelőtti emlék is, amikor kompkoncertet adhattunk ezen az ezerarcú vízen.
A te életedben mennyire van meg az összhang vidéki és fővárosi élet között? Hol inspirálódsz jobban, a természetben vagy városi közegben? Mindig úgy képzelem el nálad az alkotási folyamatot, hogy ülsz mondjuk egy virágokkal teli tisztáson és a madarak, a természet hangjai hozzák ki belőled a dallamos mondatokat…
Teljesen egységbe fonódott ez a két dolog az életemben. Ugyanúgy inspirál a természet, mint egy forgatagos kávézó terasza – mindkettőre szükségem van, mint ahogy a magányra is és a zajos találkozásokra is. Ez persze már régóta összeforrt az alkotással is, úgy értem, hogy bármikor, bármilyen helyzetben megtalálhatja az embert egy ötlet, vagy gondolat, és akkor nincs mese, engedni kell neki. Dúdolni telefonba a villamoson, inni még egy kávét a teraszon, míg a végéig leírom a frissen született sorokat, maradni még egy kicsit az erdő árnyai között, míg a fejemben egy meg nem írt dal kavarog. Mindkét közeg ad témát, víziót. De az ötletek véglegesítése, kidolgozása mindig magányban történik, a dolgozószobámban, egy fákkal körülölelt albérlet kis zugában.
Idén márciusban jöttél ki egy nagyobb volumenű, új anyaggal, van valamilyen meghatározó üzenete a Rajtad felejtett szavaim című albumodnak vagy minden dal más hangulatot, más témát hordoz?
Szeretem azt is, ha egy lemez, vagy előadás egyetlen nagy gondolati ív mellett halad, de ez az album szabadabb csikó lett ennél, sok irányba szaladgál. Nem volt ez tudatos, de annyi különös ötlet, szöveg- és dallamfoszlány jött, hogy nem lehetett és nem is akartam korlátok közé szorítani. Szeretem máshogy nézni a világot, kimozdítani a valóság által ásott gödörből, ez mindenképp nyomot hagyott rajta, zeneileg is és szövegileg is.
Volt megfelelési kényszer benned, hogy négy év után egy erősebb lemezt kell felmutatnod?
Ott bujkált a gondolatokban, persze, de szerencsére le tudtam vetkőzni ezt a nyomást. Nem is annyira a négy év, mint inkább a legutóbbi lemez, az Élet elvitelre című album sikere tett ránk nagyobb súlyt, szerettem volna, ha a folytatás is reflektorfényben maradhat a maga módján. De ezek leginkább csak a munka első fázisaiban, fantáziálásaiban lebegtek ott, aztán minél mélyebbre ástuk magunkat az új anyagba, annál inkább temetkeztünk bele ebbe a más, új történetbe, később már csak az alkotás izgalma maradt, eszünkbe sem jutott az összehasonlítgatás. Vágyom a külső elismerésre persze, de a legfontosabb, hogy magunkkal szemben legyünk elégedettek. Persze mindig találok apró dolgokat, úgy érzem most is, mindig is lenne min javítani, de megküzdöttünk ezért az új lemezért, nehéz, szép, izgalmas munka volt, bármi is lesz a sorsa, örülök, hogy megszülethetett.
Palya Beával és Saiiddal közös klip ötlete hogyan született? Régi terv volt a közös munka?
A hajtómotor a Random Trip volt. Ők álmodták meg ezt a felállást, hogy írjunk közösen egy dalt és övék a klip ötlete is. Beával a népzenei gyökerek miatt persze össze-össze kereszteződtek útjaink, de ez volt az első nagyobb közös történetünk. Nagyon sok ember munkája, nem csak a videoklip, de maga a dal is; a Random Trip esetén valóban tudni kell közösen alkotni, egy zenésznek alkalom adtán hátra kell tudnia lépni a sorban, vagy épp előre. Ennyi ember energiája, mássága, egyedisége sok feladatot ró mindenkire, de a végeredmény bőven kárpótolja az embert.
Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál az elmúlt majdnem 10 évben, amit a zeneiparban töltöttetek a zenekaroddal? Ott tartasz most ahol szeretnél, sikerült egyfajta fejlődési, kiteljesedési folyamatot végigjárni?
Nekem jóval előbb kezdődött a zenész életem, a Szabó Balázs Bandája tart ott, hogy most lesz tíz éves. Nehéz ezt ügyesen összefoglalni a saját szemszögünkből, talán egy külső szem pontosabban le tudná írni, mi történt velünk. Engem ugyanaz a kölykös vágy hajt, mint a legelején, mindig újat alkotni, mindig jobbat, kipróbálni amit csak lehet, kísérletezni, nekifutni a világnak. Azt hiszem a legtöbbet a zenekar terelgetéséről tanultam ezalatt a közel tíz év alatt, miközben persze zeneileg is rengeteget kaptam a zenészeimtől. Úgy érzem a helyemen vagyok, hogy reálisan itt lehet tartani ennyi idő után. Soha nem kellett kényszerből csinálnom valamit, és fájdalmas kompromisszumokat sem kellett kötnöm, ezt köszönöm a menedzseremnek is. Úgy fejlődhettem apránként lépésről lépésre, hogy mindenre volt idő, úgy értem, hogy fel is fogni, hogy mi történik velünk és megemészteni is. Persze voltak viharos időszakok, de azok is részei egy ilyen kalandnak. Szeretném azt gondolni, hogy a lemezeket hallgatva követhető ez az alkotói folyamat fejlődés, ami a kezdeti útkeresésből egy letisztultabb saját hang felé mutat. Boldog vagyok, hogy itt tarthatok, a zenészeimmel is és a közönséggel is.
A fellépések mellett hogyan kapcsolsz ki nyáron? Jellemző, hogy sok időt töltesz ilyenkor a szabadban, erdőn, mezőn, vizek partján?
A téli bekucorodások után nekem is jól esik a szabadban süttetni magam, szóval bizonyosan lesznek kisebb, nagyobb kirándulások. De szívesen megyek el futni vagy kosárlabdázni is valamelyik grundra. Remélem lesznek óráim olvasni is, elbóbiskolni is a saját teraszunkon, amire a nagy rohanások közepette gyakran nem marad alkalom. Egy szóval igen egyszerű, hétköznapi dolgokra kell gondolni, mert azokra marad a legkevesebb idő és energia év közben.
Szerző: Sárosi Kinga Fotó: Ritter Doron, Nagy Márton
